solomon sebastian cross
35
hunter(félisten)
sebastian stan
nőtlen
ki tudja
saját

Solomon egy viszonylag ősi vadász családból származik, így már génjeiben hordozza azt a képességet hogy erősebb egy átlagembernél, nagyjából kétszer annyira képes, teljesítmény terén. Kitartása és állóképessége rendkívüli. Önmagában nem lenne egyszerű őt lenyomni egy párharcban, hát még ha ehhez hozzáadjuk azt az aprócska tényt, hogy Hermész gyermeke, tehát isteni származással rendelkezik. Ám ennek ellenére nem örökölt sok mindent, csak a gyors regenerációt, és a páratlan reflexeket. Van erő az ütéseiben, már csak a vadász gének miatt is, de inkább a gyorsaságára alapoz.


A Cross akta

Név: Solomon Sebastian Cross
Született: Manhattan, 1982, május 6, 3:55 perckor, a St. James kórházban
Apja: Carl Cross (Vérszerinti apa ismeretlen)
Anyja: Diana Cross
Testvérek: Nincs
Vércsoport: 0
Megoldott küldetések: D/2, C/14, B/6, A/2, S/3
...

Becsapom a mappát ami már megint a kezembe került. Nem akarom újragondolni az életemet, hogy honnan hová tartok, és mi vagyok. Tudom jól, leginkább katona vagyok. Tipikusan katona, ha mondhatom így, hiszen a mindennapjaimat a szigorú fegyelem, és rendszeresség jellemzi, és mindennek megvan az ideje. Határozott, biztos kezű férfi vagyok, teljes mértékben ura a saját életének, és ha valamit eltökéltem, akkor azt véghez is viszem, erőt és időt nem sajnálva. Nem ismerem a lehetetlen szó jelentését, és minden lehetséges módot megtalálok a céljaim érdekében. Hogy mik ezek a célok? Arról mesélhetnék órákig. Legyen elég annyi hogy szerintem a mi világunkban nincs helye mindenféle szörnyszülöttnek. Mitológiai lények járnak köztünk, olyanok amiknek a puszta léte legenda kellett volna hogy maradjon. A családom, az őseim gyakran csaptak össze velük, több kötetnyi családi krónika maradt fent még a régi időkről, egészen a keresztesháborúk koráig ha jól emlékszem. Minden családfő kényszeres dokumentáló, ami engem halálra untat. A családom is ami azt illeti, vadászok vagyunk, de én katona vagyok...

- Cross, ne merje meghúzni azt a kurva ravaszt! Hallja, ezért még ki is végezhe... - szakad el az áruló tiszt hangja, aki megpróbált megfélemlíteni. Áruló tiszt. Jól mutat az a golyó a fejében. Ez éles küldetés volt, és ő nem tudta, hogy én már tudom hogy információkat adott ki az ellenségnek, szupertitkos aktákat szivárogtatott ki. Ez sohasem megbocsátható bűn a feletteseim szerint. A parancs kiiktatás volt. A kiiktatás meg is történt. Az ellenséges támaszpont lassan a levegő repül.
- Parancsnok, itt Zéróhét. A célszemély kiiktatva - adom le a jelentést röviden és tömören az adóvevőn, és elkezdem a visszavonuló hadműveletet.
- Szép munka, Cross. Vonuljon vissza a bázisra! - hangzik a parancs és visszavonulok, hogy hullafáradtan megtegyem azt a pár röpke kilómétert, ami nekem semmiség. Igazán jó hasznát veszik a különleges alakulatnál a képességeimnek, talán ezért is nem akarnak elengedni a szolgálatból. Mondjuk nem is biztos hogy itt hagynám, annyira beleneveltek engem ebbe hogy talán hiányozna.Talán...

A gyerekkorom nagy része is úgy telt hogy rengeteget meséltek nekem, istenekről, titánokról és démonokról, mindenféle lényekről akik köztünk élnek. Eleinte meséknek fogtam fel, aztán később szembesültem vele hogy ez messze nem mese, hanem a kőkemény valóság és ezek a jóságos isteni lények, néha nem is olyan jóságosak. Ugyanúgy akadnak köztük bűnözők, és olyanok akik rászolgálnak a halálra. Apám azt tanította hogy nekik létezniük sem lenne szabad, és ne bízzak egyetlen egyben sem, mert megüthetem a bokámat. Ahhoz, hogy felvehessem ellenük a harcot, mint ahogy a családom régen is tette, meg kell erősödnöm, és ezért a nyári táborozásain nagy része valami kiképzőtábor volt, és katonai felkészítő. Ami talán a viselkedésemnek is jót tehetett volna, de... csak arra jöttem rá, hogy így erősebb vagyok mint mások, és ha valamiben erőpróbára kerül a sor, mindig én nyerek. Nem mondom hogy egy szent lettem volna, és nem használtam ki galádul olykor ezt a túlerőt. Akkor még nem tudtam, honnan van. Szóval nem sokat segítettek a táborok, a teljesítményem jó volt, rendszeresen sportoltam, de a magatartásom... szerintem a végén már megunták hogy folyton teleírják a naplót a rémtetteimmel szóval rám hagyták. Úgy meg már nem volt érdekes, ha nem volt tétje.

- Ugyan már Diana! Majd időben megtudja... - hallatszódott apám hangja, még nem vették észre ezek szerint hogy hazaértem.
- De Carl, nem titkolhatod előle örökké ki az apja... tudod hogy ő is legalább egyszer látni akarja majd - érvelt anyám, nekem meg összeszaladt a szemöldököm. Miről beszélnek ezek? Hiszen nekem Carl az apám! Szörnyű gyanú kezdett bennem megalapozódni és már léptem is volna beljebb, mikor ismét apát hallottam.
- Neked ebbe nincs beleszólásod! Lévén éppen miattad kerültünk ilyen helyzetbe mert nem tudtál nemet mondani annak a fattyúnak! - sosem hallottam még az öregemet ilyen hangon beszélni, pláne nem anyámmal. Anyám is vadász, nem is szokta hagyni, így a mostani hallgatása...Nem bírtam tovább ki, így hát nagy lendülettel eléjük álltam.
- Mit titkoltok előlem? Ki vele, hadd tudjam meg ha már egyszer rólam van szó - állok meg az ajtóban és mindketten felém néztek, de egyikük sem túl túlságosan meglepettnek. Anyám szedte össze magát először.
- Solomon, fiam. Gyere.. - intett hívogatón beljebb és mentem is. Kötelességtudóan arcon csókoltam mint mindig, és vártam. Vártam hogy megszólaljanak és kinyögjék az igazságot.
- Tudod hogy a családunk nagyon régóta vadássza a természet feletti lényeket, és minket apáddal szintén erre neveltek a szüleink. A sors kegyetlen fintora azonban, hogy éppen nekem nem sikerült időben felismernem egy istenséget emberi alakjában. Elcsábított egy éjszakára és túl bolond voltam.... Carl a férjem, és teljes szívemből szeretem, de...nem ő a vér szerinti apád - foglalta össze a lényeget és közben láttam rajta hogy ideges. Nem tudta mit fogok szólni ehhez. Ezt még én sem tudtam akkor amikor beszélt.
- Hanem ki az? - kérdeztem még viszonylag nyugodt hangon.
- Tulajdonképpen ez nem olyan egyszerű kérdés....
- KIAZ?! - kérdeztem újra, kicsit emeltebb hangon, mint kellett volna.
- Hermész.
- Hermész.... Remek. Bár még ha csak így is... legalább magyarázatot nyertek a dolgok - kommentálom és ott hagyom őket. Hát így derült ki, hogy én vagyok a kakukk a fészekben.

Az iskoláim végeztével, bevonultam a seregbe. Nem azért mert kötelező volt, hanem mert egyszerűen nem bírtam ki az otthoni légkört tovább és talán azért is egy kicsit, mert mazochista vagyok és kellett az hogy null-huszonnégyben valami lekössön és kifárasszon. Na, erre tökéletes volt a hadsereg. Na meg arra is, hogy hamar kitűnjek, és kivegyenek a sorkatonák közül, hogy képzettebbektől tanulhassak, és velük dolgozhassak. Eleinte persze lekicsinyeltek, de aztán belátták hogy tudom tartani az ő szintjüket, sőt... Két év leforgása alatt bekerültem egy válogatott alakulatba, ami a legnehezebb küldetésekre specializálódott és rengeteget kellett tanulnom hozzá. Nyelveket, kódnyelveket, és nemzetközi jelzéseket, szabályokat és mindenféle taktikai képzésen vettem részt. Egészen érdekesek voltak, és később tény és való hogy nagy hasznát is vettem. Nem én vezettem a szakaszt, de nem volt baj, én csak egy megbízható pillérnek számítottam, de a parancsnok sokszor bízott meg ezzel azzal. Sokszor kaptunk feladatot, néha olyan volt mintha csak zsoldosok lennénk, és adtak-vettek minket a különféle szervezetek. Így kerültem el Görögországba is.

Túlságosan hosszúra nyúlt ez a munka, bár az is igaz hogy egy A szintű küldetéstől ne várja az ember hogy könnyű lesz, de legalább minőségi felszerelést kaptunk. Egy jól őrzött bázisra kell bejutnunk és megszerezni pár kulcs fontosságú fájlt és dokumentumot, aminek Jack a felelőse, és én vagyok az ő árnyéka, nekem kell minden körülmények között fedeznem. Párokban szivárgunk be és viszonylag kevés ellenállásba ütközünk befelé menet, de mind tudjuk, befelé könnyű, kifelé... na az a nem mindegy. A megadott jelre be is hatoltunk, és alig öt őrt kellett mozgásképtelenné tennünk, mire elértük a megadott termet, és Jack neki is állt hogy feltörjön mindent, amíg én fedeztem. Persze, túl szép lett volna ha ez sikerül észrevétlen, és a riadó hangjára, máris az ajtóhoz ugrik készenlétbe hogy bárkit lelőjek aki az utunkba áll.
- Csináld a dolgod Jack, én feltartom őket - néztem rá, ahogy rám nézett, és biccentett. Tök jól tudunk együtt működni, talán ő az egyik legjobb partnerem, de még ő sem tudja hogy mi vagyok én, csak azt hogy a semmiből cseppentem közéjük három év leforgása alatt. Sikerül is vagy öt támadót leszednem, de egyre többen jönnek.
- Gyerünk már Jack, mennünk kellene már - sürgetem egy kicsit és hátrapillantok. Jó jel hogy a letöltés már nyolcvan százalékot jelez, és a vírus is ami a mentés után megsemmisít itt mindent.
- Kész! Tűnjünk el innen! - kiált fel ahogy kirántja a kis pendriveot, és elsüllyeszti millió zsebeinek egyikébe. Imádom a felszerelésünket, van súlya rendesen de annyi minden praktikus dolog elfér benne. Az én erőnlétemmel meg meg sem kottyan a súlya, még akkor se ha futunk benne.
Kitörünk a másik kijáraton, és az udvarig többé kevésbé sérülésmentesen el is jutunk, hogy elkössünk egy dzsipet terv szerint, de túl sokan vannak.
- Menjetek, én elterelem őket és majd találkozunk a támaszponton - vetem magam egy másik kocsi felé mint ők.
- Ez veszélyes Cross, mind megyünk! - kiabál felém Rem.
- A faszt! Húzzatok már innen! Én megoldom! - azzal már be is indítom a járgányt és készenlétbe helyezem a fegyvereim, pluszt azt is amit itt találok. A kerítéssel mit sem törődve hajtok ki a földútra, előre engedve a többieket, és mikor jelentős egérutat nyertek, keresztbe fordítom a dzsipem, és lőni kezdek. Persze nem vagyok szuperman és én is összeszedek pár sebesülést, amikor a roncsok kicsit felgyűlnek és el tudok menekülni magam is. A közeli szakadék felé igyekszem hogy ott eltűnhessek a szemük elől és körbe kerülve visszatérhessek én is a támaszpontra. Végigrohantam a fák között, és amikor odaértem akkor ért utol egy lövés a vállamon, ami megtaszított annyira hogy az egyensúlyom vesztve lezuhanjak. Talán az istenek tudják mennyit zuhantam mert én nem, csak arra emlékszem hogy elnyelt a víz, és nálam leoltották a lámpát.

Másfél héttel később tántorogtam be a támaszpontra, rémes állapotban ahogy elmesélték, és talán ekkor nyomtam az ágyat a legtovább. Próbáltam visszaemlékezni hogy mi történt a zuhanás és aközött hogy a bázistól nem messze tértem magamhoz, de mintha egy tejüvegen keresztül akartam volna tisztán látni a dolgokat. Mindenesetre a pihenés jól esett és azért kellett egy kis idő a törött csontjaimnak is hogy összeforrjanak. A szakaszom kész csodának tartotta hogy túléltem, de nekik az mondtam nem estem akkorát, holott pontosan tudom hogy ha nem lennék egy isten leszármazottja, már rég halott lennék. Szóval a gyengélkedőn rekedtem egy időre, de talán nem is bántam annyira. Egyik éjjel találkoztam életemben először apámmal...

Arra riadtam fel hogy cipő sarka surran a padlón nesztelenül, engem viszont az ilyen neszek keltenek fel, és a párnám alatt rejtegetett fegyverért nyúltam mintha csak álmomban helyezkednék. Valahogy mégsem éreztem azt a fenyegető légkört hogy veszélyben lenne az életem. Az illető be is bizonyította ezt, mert egyszerűen leült az ágy szélére.
- Nyisd ki a szemed, tudom hogy ébren vagy és jó eséllyel le akarsz lőni - szólalt meg, én pedig nem titkolt szándékkal ültem fel és húztam elő a fegyverem.
- A megérzéseid jók. Ki vele, mit akarsz tőlem?- térjünk a lényegre. Az részletkérdés hogy hogy jött be egy szigorúan őrzött területre, de ezzel később foglalkozok majd.
- A nevem nem fontos, nem mondana neked semmit. Inkább azt mondom hogy Hermész vagyok - válaszolta ahogy rám nézett, és a szemeiben láttam meg az egyetlen hasonlóságot. A szemünk ugyanolyan.
- Csodálatos, és mit akarsz tőlem? - húztam fel a kakast a pisztolyon. Mintha meglepte volna a dolog.
- Komolyan le akarod lőni az apádat?
- Komolyan elő akarod adni hogy az vagy? - kérdeztem vissza, mire elnevette magát.
- Tényleg a fiam vagy. Nem akarom előadni, csupán azért jöttem hogy lássam, miféle emberré lettél. Katonává, vadásszá - nézett végig rajtam és néhol még láthatta is a kötéseimet. Rezzenéstelenül szegeztem neki a fegyvert, meg sem rezzent a karom. Lelőttem volna ha rám támad minden további nélkül.
- Láttad. Felnőttem, nélküled. Elértem a sikereimet, nélküled. Élni is tudok nélküled, szóval elmehetsz mielőtt kicsipkézlek pár golyóval - mosolyodtam el szárazon.
- Ó? Ez azt jelenti hogy nem is akarod tudni ki húzott ki a folyóból hogy meg ne fulladj ájultságodban, és ki tett le nem messze a bázistól? Hát jó... - sóhajtott teátrálisan, és megrebbent a szemem.
- Miért tettél volna ilyesmit? Egész eddig a képedet se láttam - kételkedtem benne.
- Miért ne tettem volna? Attól hogy nem foglalkoztam veled eddig, még a fiam vagy és tehetek érted dolgokat indokolatlanul, nem? - kérdezett vissza, és ebben volt is valami. Végül leeresztettem a fegyvert.
- Ne várd hogy megköszönjem.
- Eszembe se jutott - mosolyodott el, ahogy felkelt hogy távozzon. Vissza tettem a pisztolyt a párna alá, és nem jött többé álom a szememre, aznap éjjel.

Ez nem olyan régen történt meg, három évvel ezelőtt talán vagy négy, mindenesetre még mindig a különleges alakulatnál vagyok, és néha bizony nem csak emberekkel kell harcolnunk, és ármánykodnunk, hanem a felszín alatt... olykor szó szerint titáni küzdelem folyik. Ez az én életem, fél lábbal a sírban vagyok folyamatosan, és ez... rendben van így.