Loreley Licosa
lory, lore
kortalan
legendás lény, szirén
nathalie kelley
hajadon
bi,de főleg éhes
saját
Szirén vagyok. A tengerek gyönyörű boszorkány-nemzetségéhez tartozom. Hangom, akár az édes méreg, elcsábít, megrészegít, boldog tudatlanságba hajszolva a tudatod édesgeti magához satnya tested. Étkemül szolgálnak a föld élősködői, az emberek. Régebben csak a tengerészek álltak a menü élén, mostanra már, megidősödve nekem is van annyi energiám és tapasztalatom, hogy a szárazföldre merészkedve máshonnan is csábítsak magamnak vacsorát. Pompás éjsötét uszonyomat ilyenkor csinos kis lábakra cserélem. Nem lehet szó nélkül elmenni a testem mellett sem, hiszen az életem nagy részét úszással töltve, igazán formás és szálkás porhüvelyt alkottam nagyétkű önmagamnak. Édes mosolyom merő csalfaság, ha kivillan páros tépőfogsorom, számodra már nincs menekvés.
Újabb nap virradt fel az óceán felett, újabb gyötrelmekkel és bosszúszomjjal kecsegtető, mérgező nap. Lassan mozgatom éjfekete uszonyomat a sziklapárkányon ülve, hegyével éppen csak karistolom a víztükör felszínét, melybe kósza vörös csík vonul a barlangomból csordogálva. Öltem, hogy ölhessek. Azóta az átkozott nap óta szinte megszállottan irtom az erre tévedő hajósokat, próbálgatom a módszereket, mellyel tudok esetenként gyorsan végezni, vagy a legtöbb fájdalmat okozni. Mert Neki fájni fog. Aznap csúnyán átvert s mindezek tetejébe még megszégyenítésem s megrontásom sem esett neki rosszul. Hogy pusztulnál el… nyüves isten. Akkoriban még csillogó aranyszínű uszonyom volt, még csak hat emberrel végeztem, ő lett volna a hetedik. A lányokkal összefogtunk és egy nagyobb hajót csaltunk tőrbe, hangunk által elvarázsolt legénysége pedig a szikláknak vezette a tákolmányt. S én pedig? Vesztemre a leghelyesebb férfi után nyúltam. Kellemes volt a szemnek, s ránézésre ízletesnek tűnt. Nem tudhattam… Nem tudhattam ki ő, s hogy az egész életemet fenekestül felforgatja majd. Minden olyan egyszerűnek tűnt, csupán hangommal édesgetem, majd felfalom, mint ahogy lennie is kellett volna. De nem így történt… Egy nyavalyás isten volt, kire nem hatott a hangom, ki nevetve zárta magunkra a barlangot egy sziklával. Egy pillanatra sem volt elvarázsolva, úgy követett engem a vackomba, úgy tervelhette ki, mi minden szörnyűséget tervez velem. Kínkeserves két nap volt, tele szörnyűséggel, kiszolgáltatottsággal és éledező bosszúvággyal. Két dolgot is elvett tőlem, az a tengeri haramia, az egyiket ezekből már sosem kaphatom vissza, azonban a kis kagylómat még fizikálisan visszaszerezhetem. De gyengének lenni nem jó érzés… nem visz előre, nem tehetek ellene semmit, még ha első felindulásomban meg is találtam volna. Csak a történelem ismételné önmagát. Ezt pedig… nem engedhetem meg. Mert mikor legközelebb találkozunk, az-az isten elpusztul. Megkínzom és felfalom, ezzel nyerve el a megnyugvás édes írmagját s hatalmából még erősebb szirén emelkedik fel. Azután megszállottam öltem. Csak öltem és öltem, míg végül aranyszín uszonyom a homályba veszett, felváltotta azt egy vérvörös, szennyezett. És én nem bántam egy percig sem. Az uszonyom, mint lelkem tükre, mutatja készséggel az állapotom. Immáron fekete, sötétebb, mint a legfélelmetesebb éjszaka, mint a legrosszabb rémálom. Már több mint ötven embert faltam fel. Egy tucat vagy kettő, három? Nem is fontos. Az erő kell, az akarat. Szólnak szóbeszédek szirén berkeken belül, hogy elég erős vagyok, ha elég erősen akarom, akkor egy istent is béklyóba foghatok a hangommal. Ez a célom, ez a vágyam. A hangommal megbénítani és széttépni azt a nyomorultat, azt az átkozott haramiát. A tengerek, az óceánok bizony nem csak neked kedveznek, pontosan tudom, hol jársz. Lassan itt az idő, lassan érkezem, jobb, ha felkészülsz rá. Te gyönyörű dög…