Ha izgalmakat vársz, rossz helyen keresel. Én nyugodt vagyok, akár a lassú víz, mi gyengéden mossa a partot. Nem csinálok semmi veszélyeset, hiszen két gyönyörű gyermekem vár engem haza minden áldott nap, nem lehetek felelőtlen és meggondolatlan. A porontynevelés miatt következetesnek is lennem kell és talán egy picit szigorúnak is, de szükségesnek érzem, főleg Wayne esetében. ezen kívül milyen vagyok még? Titkon talán reménytelenül szerelmes, titkon törékeny, titkon kétségbeesett és gyönge, de ezeket gondosan elrejtem s csak magányos óráimon az olajlámpa lehet tanúja mindennek. Igaz ugyan, hogy idén töltöm a 46. életévemet, de egy szem kislányom szavaival élve, anyuci egyre csak fiatalabb. Karcsú vagyok, egy csepp felesleg sincs rajtam, hiszen a sok nélkülözés alatt minden valaha volt zsírpárnámat feldolgoztam. Az én szemem világosabb árnyalatú, mint az Övé, de úgy vélem, a csokoládéhoz jól megy a mogyorószín. Hosszú fekete hajam selymesen lágy és enyhén hullámos, Wayne szereti belefúrni az arcát, Miana pedig mindig fonatokat készít nekem. Sebby pedig...? Nos, ő főleg beletúrni szeret a fülledt légyottjainkon. És neki fogalma sincs róla, hogy ezt az érzést mennyire szeretem...
képesség »

Bármennyit is görnyedek felette, bárhogyan is sakkozom… ez nem lesz meg. Hiába számolom újra és újra a krediteket, nem hogy több nem lesz, de egyre kevesebb. Zenn-La világának behajtói pedig mostanság egyre kegyetlenebbek. Mit fogunk enni? Mit fogunk mi eztán csinálni? Nem tudom, őszintén nem tudom, és ez rémiszt meg a legjobban. Csupán pár kredit fog a zsebemben maradni a befizetési nap után, és az hármunknak egy hétre sem biztosít elég élelmet. Még… még ha én alig eszek is, akkor sem tudom sokkal tovább kitolni, csupán pár nappal. Az idei termés eddig siralmas, egy jégeső elverte a termény felét. Mit fogok eladni? Nem tudom, nem tudom. Csak támasztom a fejem az asztalnak és a könnyeim potyognak rá a falapra. Elkenődve túrok bele fekete hajamba, miközben tologatom a krediteket balról jobbra, jobbról balra. Segít? Nem nagyon. Tehetek mást? Nem igazán. Majd most is igyekszem házaknál besegíteni, mondjuk a házimunkában vagy hasonlók, hátha kell valakinek segítség a portája körül. Hátha kapunk érte pár kreditet… azt hiszem, Wayne-t megint meg kell kérnem, hogy járjon ki a tóra horgászni. Valahogy majd csak lesz… remélem. Bár egy csoda jól jönne.

Talán valami felsőbb hatalom, talán csak a véletlen műve, hogy másnap az erdőben gyűjtögetve Ő Rá akadtam. Furcsának találtam, nem olyan volt, mint mi, hiszen akkor a seb a vállán addigra már gyógyulásnak indult volna. Nem, ő ott feküdt a vérében, eszméletlenül. Megsajnáltam, talán valahol egy kicsit tetszett is a karakteres arca, de mindettől függetlenül puszta jó szándék vezérelt, mikor a fiam segítségét kérve hazacipeltük a házikónkba. Szerény kis kuckó ez, de éppen elég hármunknak. Pontosan akkora, mint egy ölelés. Nem hittem volna, hogy ez a találkozás fogja majd alapjaiban megváltoztatni a világomat, az életemet, az érzéseimet. Az ágyamba fektettem és addig ápoltam, amíg erőre nem kapott. Igaz, így még kevesebb kreditünk maradt, de a pénz miatt megtagadni a segítséget nem indok. Nálunk nem, még akkor sem, ha egy semmirekellő csak adósságot hagyott hátra. Meg két porontyot. Sokszor csak csendben néztem, ahogy Ő alszik a párnák között. Valahogy… megnyugtatott. Persze, bármennyire is képes volt magába szippantani a csokoládészín szeme, eljött a nap, mikor megköszönte a segítséget és útra kelt. Szentül hittem, hogy soha többé nem fogom látni azokat a szemeket, hogy a kislányom soha többé nem fog pacigolni egy apafigura lábán. S a fiam? Nos, ő egy kicsit érettebb volt már az időtájt is és olyasmire jött rá, amire akkor még én sem. Teltek a hetek, én zsonglőrködtem a kreditekkel és minden este álomba sírtam magam. Tényleg a csodára vártam, ami aztán egy szép napon meg is érkezett gyönyörű szemeivel egyetemben. Titkoltan bár, de nagyot dobbant odabent a szívem, mikor megláttam a ház felé közeledni. Miana elé szaladt és a karjaiba kéredzkedett. Ő pedig? Mosolyogva vette fel. És én annyira boldog voltam…
Wayne duzzogott a sarokban, aztán inkább a lábamba csimpaszkodott, mintha nem akarta volna, hogy odamenjek. Nem mintha tudtam volna… az örömtől földbegyökerezett lábbal vártam, hogy ő érjen oda, mert ha megmozdulok, összeesek. Mosolygom rá, és biccentek, alig jönnek szavak.
- Itt hagytál valamit?
A hangom megremeg és talán el is csuklott. S mégis… a válaszára miszerint nem, csak hozzánk jött, egy renitens könnycsepp gurul ki a szemem sarkából. És ez még koránt sem minden…. Egy kisebb vagyont adott át nekem, amiből kifizethettem a férjem tartozásait, és az asztalra újra tudtam változatos ételeket letenni… mindenféle húst, zöldségeket, tejfélét. Mindent, amire a gyerekeknek szüksége lehet. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki, mind a mai napig, s időt nem kímélve unszoltam, hogy maradjon vendégségben. Hiszen ez a legkevesebb… vagy legalábbis azt hittem, csak a hála vezet. Wayne látványos féltékenykedése és egyik este való elszólása döbbentett rá, hogy ő olyasvalakit lát az Ő személyében, aki elveszi tőle az anyukáját. Ekkor értettem meg, ekkor vált világossá, miért vágyom annyira azoknak a szemeknek a pillantását. Pedig azt hittem, kinőttem már ebből. Egyszer már megjártam, azt hittem csodálatos lesz minden, olyan lesz, mint az elbeszélésekben. Ehelyett mit kaptam? Egy hazugot, egy csalót, rengeteg adóssággal és még meg is futamodott. Egyik reggel már nem volt mellettem, elvitte a kevés élelmünket, és a félretett krediteket. Itt hagyott egyedül, két gyerekkel, minden nélkül, apa és férj nélkül. S aztán… óh, aztán jött Ő, de ezt már meséltem. Rabul ejtett a titokzatos mosolyával, a lehengerlő megjelenésével, a gyönyörű szemeivel és a markáns vonalaival. Minden alkalommal, amikor megláttam a ház felé sétálni, sikítani tudtam volna az örömtől. Igaz, helyettem sikított Miana, miközben a ’papa’ felé futott.

Aznap este, szokatlanul csendes volt. Biztos voltam benne, hogy nyomja valami a vállát, de nem akarta elmondani. Nem szokott magáról beszélni, ellenben mindig mindent megkérdez rólunk. Megszerelte, amit én nem tudtam, fát hasogatott és a veteményest is segített felásni. Mindig. Mintha csak megérezte volna, mikor kerülök slamasztikába bármivel is, és ő két napon belül megérkezett látogatóba. Nevetségesen hangzik, de tényleg így van. Ő mindig itt van, amikor nagy szükségem van rá. Ez cseppet sem mondható el a férjemről, aki azóta sem dugta vissza ide a képét. Pedig nagyon jól esne megkergetni egy vasvillával. A gyerekek már fent aludtak, hiszen késő volt már, mikor megérkezett. Azt hiszem szándékosan, mert nem volt túl jó kedve. Már én is hálóingben és köntösben engedtem be és gyorsan összedobtam neki valami vacsorafélét.
- Mi a baj?
Csendesen kérdeztem tőle, és ő nem válaszolt nekem. Egy mély levegővétellel adtam tudtára, megértettem, nem kérdezek. Csak fogtam a tányérját és a pulthoz sétáltam vele, majd vizet engedtem és a szivacsért nyúltam volna, de ő mögém lépett és a kezemet elkapva a mellkasához húzta. Meglepetten fordultam volna hátra, mikor megéreztem az ajkait a nyakamon. Beleremegtem ebbe a fél pillanatba, hitetlenkedve s még is reménykedve fordultam felé. Ugye… ugye ezt most nem álmodtam? Nem a képzeletem űz velem tréfát? Mielőtt hangot adhattam volna aggályaimnak, visszacsókolta a szavakat a helyükre.  Hosszú idő után... akkor éreztem magam először teljes biztonságban. A karjai között, az ölelésében, általa csókolva. S aztán? Olyan éjszakában volt részem, mellyel az áruló férjem sem tudott szolgálni egyszer sem. Ott, a konyhapulton. Bármennyire is szép volt ez az emlék, a jeges rémület társult hozzá, hiszen mire felébredtem, ugyan az ágyamban voltam gondosan betakarva, de Ő nem volt velem. Nem volt sehol… a magáévá tett és itt hagyott. Talán tovább bánkódtam emiatt, mintsem a gyermekeim apja miatt, de a fájdalom alig akart csitulni. Én tényleg azt hittem, alakul köztünk valami, hogy végre ő is észrevette, hogy ezért lépett. Eztán már reménykedtem bár, de nem számítottam rá, hogy visszatér hozzánk. Mianának hazudtam ezzel kapcsolatban. „Sok a dolga, majd ha ráér, biztosan jön.” Nem, nem fog, a férfiak már csak ilyenek.

Kacagnom kell magamon és elszégyellni önnön reményvesztett valómat. Álmaim férfija, romantikus érzéseim birtoklója visszajött. Megint. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni, amikor odaér hozzám és akkor… és akkor! Magához húzott és megcsókolt. Mint egy család, úgy nézhettünk ki a távoli szemeknek. Miana ujjongott, Wayne pofákat vágott, de mintha valahol bujkált volna egy mosoly is a szája szélén. Azóta, minden eltelt nappal csak reménykedem, csak imádkozom, hogy többet ne menjen el tőlünk. Rettegek, hogy egyszer nem tér vissza. Rettegek, mert nem tudom miért megy el minduntalan. Most is nézem távolodó alakját, csókot dob a levegőben és én elkapom.
Mikor maradsz már itt velünk, Sebastian?