Dezira Vadim

dezi, dézi, zira, kelainó
kortalan
legendás lény / hárpia
helena bonham carter
hajadon
vegyes játékos
saját

Hárpia vagyok. Tudod te is magadtól, hogy ez mit jelent, nem? Nem, semmi? Jó, segítek. Ha felbosszantasz, pillanatok alatt mutatom meg a valódi alakomat s a hegyes karmaim fogják felnyársalni a szemgolyódat. Lecsapnál? Sok sikert, ott fogok repkedni fölötted és ragadozóként fogom bele-belemélyeszteni a mancsomat a zsákmányként funkcionáló testedre, majd pedig szétcincálom. Nem hiszed? Pedig megjósoltam, na erre varrjál gombot.


Sok minden voltam már, hisz majdnem az idők kezdete óta létezem. Voltam az emberek szemében vihardémon is. A megtestesült sötétség, ki kérlelhetetlenül borította be a tájat olyan sűrű fekete fénnyel, hogy biztosan eltévedjenek a hajósok. Nővéreimmel mi voltunk a tengerek kalandorainak legnagyobb félelme. Később már csak félnivaló gonosz lény voltam, ki mindent felfal, beszennyez s a puszta nevének említése is kártékony. Alakom a halál jelképe lett, megjelentem a kínzás megszemélyesítőjeként is. Voltam sok minden… most nem vagyok semmi sem. Még félnek tőlem, még néhányan emlékeznek azokra az időkre, mikor nővéreimmel rettegésben tartottuk a faluk lakóit. Ezek többnyire nem emberek, hanem azok az istenek, s néhány rebellis, aki alkut kötött velünk. Mostanra… Alig vannak alkuszók, alig van lehetőségem enni…

Éhes vagyok.

Eleinte még volt dolgunk, fontos feladatok, melyeket a felbőszült istenek sóztak ránk. Ránk, hárpiákra, hogy minket okoljanak a szerencsétlenségért, a rémképekért, a kínzásokért. Nem mondom, nem hatja meg a lelkem a dolog, élveztem ezt a munkát s az istenek is betartották az alku rájuk eső részét. Megvolt mindenünk, ami kell. A 13. században összeomlott minden számomra. Létrejött a tanács, lecsökkentek a viaskodások, már nem kell mennünk, már nincs kivel alkut kötni. Már nincs semmi… A világ kifordult a sarkaiból, az emberi csatározásokon kívül nem történt más. Az pedig oly szerény, oly lényegtelen. Nem is nagyon használtak minket, hisz vagy nem tudták, hogy még létezünk, vagy a puszta nevünket csupán megfélemlítésnek használták. Bele sem gondoltak, hogy a hárpia név mögött vagyunk még… Még itt vagyok. Az ínséges idők miatt szétszéledtünk, évszázadok óta nem láttam a nővéreimet. Az, hogy élnek, bizonyos. Az, hogy hol, kétséges. Héba-hóba találok olyan lényt, vagy gyűlölködő embert, kit alkura csábíthatok, de oly kevés, oly rég volt már az utolsó…

Megöl a béke.

Az ember úgy van kitalálva, hogy kapzsi legyen, önző és élvezethajhász. Csatára lettek teremtve, el kell taposniuk egymást, hogy élhessenek, hogy elnyerjék az istenek kegyeit. Nem mások ám az istenek se… Ki-ki a más babérjára vágyik, felemelkedni a hegy aljáról egyenesen a csúcsára, viszály és kevélység, talán több bűnük is van, mint az emberiségnek… S mégis béke van. Ájtatos, átverő, hazug béke. Telnek az évek, a századok, ha valaki is megpróbált változtatni a dolgokon, pillanatokon belül eltörölték a kedvét hozzá. Eszükbe sem jutott minket, hárpiákat hívni. Néha úgy érzem, anyánk is megfeledkezett rólunk. Nem csak ő, mindenki. Pedig itt vagyok. Tagadom a kísérőm létezését, több ezer év után sem kötődöm senkihez. Megtagadom… Lehet sosem fog megszületni… Vagy megszületett s az emberiség abortusszal vetett véget gyönge életének? Ez is hazugság, ez is szemfényvesztés, mint ahogy az is, hogy majd kellek az új világba is. Ugyan… mégis kinek kellenék?

Vicc az egész. Éhes vagyok.

Most is… Sétálok az utcákon, ránézésre senki sem mondja meg rólam, hogy mily veszedelmes vagyok, hogy én vagyok az a mitológia szörny, kitől a középkorban annyira rettegtek, ki masszív sötétséget és rettegést hozott áldozatai számára. Azok számára, akiknek a haragosa alkut kötött velem. Velünk. Talán, még most is rettegnek, a tudatuk peremén, mélyen eltemetve önmagukban a tényt, hogy még mindig létezem. Halálos veszélyt jelentek mindenre és mindenkire, mégsem törölték el a fajom. Ez jelentheti azt is, hogy még szükség lesz ránk, de jelentheti azt is, hogy csak nem merték… Mindegy is… Én itt vagyok és még mindig várok. Forgatom a kártyáimat a kezemben, magam szórakoztatására jósolok és figyelem a világ változásait. Én itt leszek ezután is… kössünk alkut?

Adj enni...