Gyönyörű nyári nap nehezedett Monstadra. A fülledt levegőt csak az anemo isten tudta kissé javítani azzal a szellővel, mely a ceciliákat és a fák lombjait mozgatta. Emberek vitorláztak a katedrális tetejéről Sarah ebédlője felé. A tornyokat javították, de délidőben nekik is kijárt a szünet. Na persze… Lisa ezt az egészet az ablakon keresztül nézte végig, ahogy három vastag könyvet cipelt vissza a helyére. A Liyuei krónikák első három kötetét sikerült visszaszereznie a Kalandozók Céhétől, akik így is rengeteget késtek vele. Nem neheztelt érte, hiszen rengetegen tartottak a tenger felé, akiknek nem ártott, ha az alapokat ismerték. Hosszú macskaléptekkel ellibbent a megfelelő polcok felé, majd felrakta a könyveket. Ahogy az utolsót is a helyére csúsztatta, búcsúképp végigsimított a gerincén, mielőtt kopogó léptekkel lekorzózott a lépcsőn, mielőtt megállt az asztala felett. Leoldotta hosszú, lila-fehér kabátkáját, majd a szék háttámlája terítette, mielőtt bedobta az asztalra kalapját és ahogy szokása volt, beült a karosszékbe. Az arca a hideg fán pihent, s végtelenül élvezte, ebben a nagy melegben. Kimehetett volna, hiszen egy ilyen időben nincs az a könyvrajongó aki beteszi a lábát hozzá. De a kőfalak között picit hűvösebb volt az idő, s ő még így is meg akart halni tőle. Odakinn megbolondulna a sok haja alatt. Meg aztán, ma nincs semmi dolga. Vagy ezt mondta már tegnap is? Nehéz volt észben tartania, annyira egybefolytak a napok. Persze, ha a használaton kívüli vallatószobát átalakíthatta volna a saját kis tanulószobájává, akkor azért veszett volna el az időérzéke. Így viszont azt mondták, lusta, mint egy jóllakott cirmos. Ami egyáltalán nem volt igaz. Spórolt az erejével, amíg eljött a megfelelő idő. Kevesen látták csak Lisa Mincit a mágust. A legtöbben Lisával, a könyvtárossal találkoztak. Ami jól is volt ebben a formában. Jean nagyon jól bánt vele ha munkáról volt szó, tehát egyáltalán nem volt oka panaszra. Fel sem kapta a fejét, amikor nyílt az ajtó, csak tovább élvezte az asztallap húvösségét, míg a léptek meg nem közelítették az asztalt. Akkor felegyenesedett, nyújtózott egyet, hátra dobta a haját, s a másikra pillantott. A világért sem szólalt volna meg elsőként.
Minek okán Gaia Alberich lépte épp csak akkora zajt csap úgy nagy általánosságban, mint egy lopakodó macska szokott, nem rótta volna fel senkinek, ha nem számol vele. Annak ellenére sem, hogy a Rend könyvtárajtajának kitárása az ő mesterműve volt. Így tehát az állandó máguskönyvtárosnak plusz egy fővel kellett számolnia, az a plusz egy fő pedig ott caplatott szorosan a nyomában ― épp csak a köpenye, illetve a válla mögül nem látszott ki. ― Lisa drágám! ― köszönt oda a Rend lótlan lovaskapitánya hűvös csábbal. Intett is, de úgy találta, Mondstadt viola rózsája a legkevésbé sem fordít figyelmet a kötelező gesztusokra. ― Hogy van az én szerelmetes rózsaszálam? Gaia nem volt túl gyakori látvány a könyvtár területén, és ezzel ő maga is tisztában volt. A válla felett szolidan hátrapillantott a magával hurcolt koloncra, majd az asztalhoz lépett, melyen a villámboszorka a fejét nyugtatta, nekidöntötte a csípőjét, és karba tette a kezét. ― Hiszen te hervadozol, kedves. Örömömre szolgálna, ha kissé lehűthetnélek. A Rend lovaskapitányát nem úgy tűnt, mintha megviselte volna a nyári hőség, annak ellenére, hogy hosszabb haja volt, mint Lisának, és a felsőkabátját még szőrme is szegte. Lehet, a frissítő, kék színekhez volt köze, melyeket állandó jelleggel viselt. De lehet, ahhoz a kis üvegcsébe zárt szigillhez volt köze, mely ott fityegett az oldalán. Ez mintha eszébe juttatott volna valamit, ami arra késztette, hogy maga mögé bökjön a hüvelykujjával. ― Úgy hallom, elkélne neked még egy pár dolgos kéz. ― ezen a ponton pedig teljes testsúlyával rákönyökölt a szőke vándor fejére, majd megejtett egy megnyerő mosolyt ― Ami azt illeti, tudom is a tökéletes asszisztenst számodra.
Mondhatnánk, hogy világjárónak lenni egy olyan életforma, ami nem való akárkinek - de ha valaki ezt a vándort kérdezte volna, nagy valószínűséggel csak egy elnézést kérő mosollyal vállat vont volna, annyit hozzátéve, hogy tulajdonképpen egész életében nem csinált semmi mást az utazáson kívül - és szerinte ennél egyszerűbb dolog a világon nincs. Az ember egyszerűen csak elindul, és a barátok, kalandok, kincsek és ellenségek úgyis keresztezni fogják az útját, bármerre is menjen. Viszont a vándor sem indult el feltétlenül cél nélkül valahova. Most, hogy már pár napja Mondstadt vendégszeretetét élvezte, mint Tiszteletbeli Lovag, az utazó úgy érezte, ideje némi szórakozásnak - már csak azért is, mert cserfes útitársa is előszeretettel hangoztatta, hogy igazán érdemes lenne szétnézniük a környéken és kipróbálni minden éttermet. (Az utazó csak fejet ingatva mosolygott, de volt olyan pofátlan, hogy megjegyezze Paimonnak, hogy az valóban jó volna, lévén addig sem kell vészkészleti élelmiszerként gondolnia rá. Valahogy a kis lebegő lányka nem igazán volt elragadtatva a humorától.) Minden esetre, egy forró nyári délelőttön, miután előző nap kipróbálták Paimonnal a Jó Vadász, a Cickafark és az Angyal Földjének kínálatát is, az utazó úgy döntött, hogy a kulináris élvezetek után ideje a kevésbé szem előtt levő, kevésbé látványos, de mégis igazán mondstadti szórakozásokat is kipróbálnia - és ki mást kérdezhetett volna meg ezen helyek és módok hollétéről, mint Sir Gaia-t. Egy kicsit ugyan még neheztelt a férfira, amiért olyan alattomosan csőbe húzta az állítólagos nagyapai örökségeként emlegetett kinccsel, ami végső soron csak egy tolvajbanda csapdába csalására ment ki... De valamelyest kárpótolta, amikor Sir Gaia kérdésére, hogy mégis miért feltételezte róla, hogy ő otthonosan mozogna az ilyen titokzatos témákban, széles mosollyal kijelenthette, hogy mi másért, mint azért, mert a fagyos lovagnak egyértelműen ez a szakterülete. ...Tulajdonképpen, mindezek után nem kellett volna meglepődnie, hogy Gaia nemes egyszerűséggel felrángatta magával a Favonius Lovagrend könyvtárába, ráadásul olyan tempóban, hogy az utazónak Paimon csipogásával sem volt ideje foglalkozni, amíg igyekezte tartani a lépést a férfival. Természetesen a jéglovagon meg se látszott sem a rekkenő hőség, sem az, hogy a piactérről caplattak fel egészen idáig - biztos a cryovision az oka... - az utazó ellenben kipirultan és levegő után kapkodva lépett be a férfi mögött a könyvtárba, s csak integetni tudott Lisának, amíg igyekezte megtalálni a tüdejét, amit, ha tippelnie kellett volna, valahol a szökőkút környékén hagyhatott el. Bár ahogy a két idősebb elkezdett egymással flörtölni, egy kicsit örült neki, hogy van mentsége a pirulására a nyilvánvaló zavaron kívül. ➤ Erhm... Kettesben hagyjalak titeket addig...? - kérdezte tétován, de mielőtt léphetett volna, Gaia nemes egyszerűséggel rákönyökölt a fejére, amit a vándor csak egy elfojtott nyüsszenéssel honorált - nomeg egy vádló tekintettel, ahogy igyekezte lefejteni a fejéről a férfi karját. ➤ Hé...! Nem erről volt szó! - bukott ki belőle akaratlan is a méltatlankodás - noha Lisát semmiképp sem akarta volna megbántani azzal, hogy bármilyen kérését visszautasítsa.
Meg kellett vallania, hogy Gaia kellemes társaság volt mindig is, habár csak ritkán talákoztak a munka okán. Most azonban, ahogy becaplatott, magával húzva a szőke, Tiszteletbeli Lovagot, felderült az arca. Az csak hab volt a tortán, amikor a lovatlankapitány belekezdett abba, ami miatt kettejüket a “Superconduit” névvel illették. - Gaia kedvesem. Hát hogy lehetnék mikor nyár közepén éppen te sétálsz be hozzám, méghozzá ilyen szép szavakkal? Olvadozok a többoldali hőségtől. - Jegyezte meg kedves mosollyal. Volt egy olyan érzése, hogy ennek az oda-vissza flörtölésnek nem volt tétje. Halvány sejtelme akadt arról, hogy Gaia sosem tett volna felé illetlen mozdulatokat, de még illőeket is csak mókából. Hogy aztán azért, mert inkább Diluc volt az esete, vagy azért, mert inkább Jean és az ő harcban edzett alakja dobogtatta meg inkább a szívét, nem is vágyott információra. Mindkettő a kapitány magánügye volna. De persze az is elképzelhető, hogy a jóképű férfit felfalta a munkája, így nem tudott olyasmivel foglalkozni, mint párkapcsolat. Ahogy ezen Fatui Cicinmágusok villámait leköröző sebességgel végigfutottak a gondolatai, meghallotta a szőkeség hangját. Képtelen volt nem elmosolyodni. Mert bármennyire is jóképű volt Gaia, volt valami az utazóban, ami egy hangyányival érdekesebbé tette Lisa számára. - Egy kellemes látványtól fosztanál meg, ha távoznál. - Jegyezte meg kuncogva Ms. Minci, majd elmosolyodva figyelte a két férfi civódását. - Miért ne lennél a társaságom egy ideig? Lesz még idő dolgozni később is. - Kacsintotta oda a Tiszteletbeli Lovagnak. - Viszont tény, hogy jól jönne nekem egy pár szorgos kéz, meg a hozzá tartozó ujjak. És a hűsítő szellő sem árt itt a könyvtár melegében. - Lisa felállt, kabát nélkül, fekete-fehér overálljában, combközépig érő harisnyában, s körömcipő kopogása közepette kilépett az asztal mögül. Belekarolt a fiúba, majd Gaia vállára csúszott a keze. - Megnézzük van-e a felső olvasóasztaloknál valaki, addig tartsa a frontot kapitányúr.
Mondstadt viola rózsájának mézes szavára a Favonius lovagrend lótlan lovaskapitánya megengedett magának egy igazán hűvös, de annak ellenére mégis csak szívből jövő, egészen kellemes kacajt. Arról nem is beszélve, hogy az idegen földről érkezett utazó is mindhiába próbálta volna lefejteni a karját a feje tetejéről, mintha Sir Gaia minden egyes mozdulata merő véletlenségből épp mindig elkerülte volna a tiszteletbeli lovagét. ― Ha tudtam volna, hogy csupán ennyi kell, hogy kikerekítsem a napod, már sokkal hamarabb meglátogattalak volna ― hízelgett tovább szemérmetlenül. Élvezte, hogy partnerére akadt egy kis ártatlan flörtben. Viszonylag kevesen vannak a felhalmozott kapcsolati tőkéjében, akikkel ezt büntetlenül megtehette ― mert akivel szíve szerint meg is tette volna, az legszívesebben vagy felgyújtotta volna az egész helyiséget, vele együtt, vagy zavarában elyeetelte volna a szoba sarkába a kardja segítségével keltett, mini vortexszel. S míg így elkokettált Mondstadt legszebb rózsaszálával, a Favonius lovagrend tiszteletbeli lovagja azon kaphatta magát, hogy a Fagyos Szelek kardforgatója egyszer csak meglazítja a hosszú, búzaszőke fonatba tűzött tollakat, és önkényesen kibontja a frizurába rendezett hajat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. ― Mi sem természetesebb, drága Lisám. Menj, és avasd be az utazót abba, hogy miben is lehet a segítségére, én pedig a kardomra esküszöm, egyetlen könyvtolvaj felett sem hunyok félszemet. A terve tökéletesen működött. Sikeresen összeboronált valakit, akit lehet is dolgoztatni, és szívesen is teszi valakivel, aki nem szívesen dolgozik, mi több, ha nem akar, nincs az a celestián isteni kar, ami erre ráveszi. A Favonius lovagrend lótlan lovaskapitánya küldött egy egyszerre jegesen hideg és kibírhatatlanul forró pillantást miss Minci kesztyűs keze után, majd annak kérésének eleget téve helyet foglalt az asztalnál, ahol eddig a villámszemű mágusnő múlatta az értékes időt.
Tárgy: The New Assistant 
Gyönyörű nyári nap nehezedett Monstadra. A fülledt levegőt csak az anemo isten tudta kissé javítani azzal a szellővel, mely a ceciliákat és a fák lombjait mozgatta. Emberek vitorláztak a katedrális tetejéről Sarah ebédlője felé. A tornyokat javították, de délidőben nekik is kijárt a szünet. 
Minek okán Gaia Alberich lépte épp csak akkora zajt csap úgy nagy általánosságban, mint egy lopakodó macska szokott, nem rótta volna fel senkinek, ha nem számol vele. Annak ellenére sem, hogy a Rend könyvtárajtajának kitárása az ő mesterműve volt. Így tehát az állandó máguskönyvtárosnak plusz egy fővel kellett számolnia, az a plusz egy fő pedig ott caplatott szorosan a nyomában ― épp csak a köpenye, illetve a válla mögül nem látszott ki. 
️️️️️️️
Mondhatnánk, hogy világjárónak lenni egy olyan életforma, ami nem való akárkinek - de ha valaki ezt a vándort kérdezte volna, nagy valószínűséggel csak egy elnézést kérő mosollyal vállat vont volna, annyit hozzátéve, hogy tulajdonképpen egész életében nem csinált semmi mást az utazáson kívül - és szerinte ennél egyszerűbb dolog a világon nincs. Az ember egyszerűen csak elindul, és a barátok, kalandok, kincsek és ellenségek úgyis keresztezni fogják az útját, bármerre is menjen. Viszont a vándor sem indult el feltétlenül cél nélkül valahova. 
Mondstadt viola rózsájának mézes szavára a Favonius lovagrend lótlan lovaskapitánya megengedett magának egy igazán hűvös, de annak ellenére mégis csak szívből jövő, egészen kellemes kacajt. Arról nem is beszélve, hogy az idegen földről érkezett utazó is mindhiába próbálta volna lefejteni a karját a feje tetejéről, mintha Sir Gaia minden egyes mozdulata merő véletlenségből épp mindig elkerülte volna a tiszteletbeli lovagét. 