Máig hallom a pisztoly kakasát.
Apám utolsó, nyugtatásul szánt szavait.
És a tompa puffanást, amint anyám teste a földre zuhan.
Üvöltök, hosszan, mintha a világot akarnám széttörni hangommal.

Álmaimban máig sikítok. De hiába riadok fel, a bútorok által teremtett árnyakon kívül aligha fogad egyéb társaság a csendnél. Tudom, hogy Alfred pihen, és megérdemli, hogy az ő álma zavartalan maradjon, ezért hasonló némasággal köszöntöm a lidérceket a szobámban, majd a kelleténél erőszakosabb mozdulattal lököm félre a testemet borító takarót.

Évek, évtizedek óta igyekszem kiirtani magamból a reflexet, hogy ellenőrizzem a fehér leplet, nem-e mocskolta be az ujjaimra száradt, egykoron meleg vér, de mint eddig mindig, elbukok, s pillantásom makulátlan huzattal találkozik, miközben odakint a gothami éjszaka békéjét szétrepeszti egy mennydörgés. Már régóta meg sem rezzenek tőle. Utoljára, mikor megijesztett, nyolc éves voltam, épp pengét tartottam a bőrömhöz. A fém hideg dallamot játszva landolt a fürdőszoba padlóján, Alfred pedig, mintha csak a csengőt szólaltattam volna meg, rontott be az ajtón. Sosem láttam annyira dühösnek.

Egy villámcsapás fénye már üres szobára vetül. Ahogy annyi esztendeje már, Bruce Wayne hűlt helyét találja, hogy távoztával átadja a sötétség uralmát valami másnak.
Valaminek, aminek világát egy régi, égi dörgedelem már megsemmisítette. Mégis, e romok tisztábbak, őszintébbek, mint az, mit hátrahagyok.