ALEXANDER NORTHWIND
The Viking
>>Valhalla Calling Me<<

főkarakter
Valentine Stone.
csoport
vámpír
Átváltozás hatása
kannibalizmus
kor
1818
lakhely
Jobb, ha nem tudod, hogy hol lakik
foglalkozás
régiség kereskedő , fegyver csempész. Bérgyilkos
avatar alany
Joel Kinnaman
keresett karakter
saját

Jellem: Nem hiszem, hogy a jellemem annyira érdekes lehet. Antiszociális , és hidegvérű gyilkos vagyok. Ritkán táplálok bárki iránt is érzelmeket, egyszer megtörtént, megtanultam, hogy az-az érzés is múlandó, és csak fájdalmat hagy maga után. Meg különben is, egyedül , senki sem szól bele abba, hogy mit csináljak. Miért épp koponyából kortyolom a vért, vagy miért fehér ingben teszem ezt, hiszen piszkos lesz. Ki nem szarja le? Mentes vagyok mindenféle erkölcstől, bármilyen fegyvert kedvelek, és szeretek. Elvégre nem kell mindig mindenkit halálra szívnom. Ezt is ki tapasztaltam, a lényeg, hogy a fegyver az én kezemben legyen, amikor meghal az illető. Akkor én küldtem át Rávanának, cső postán. Fekete, szarkasztikus humorom van, és magányos farkas típus vagyok. Előbb szúrok karót a seggedbe, semmint leüljünk kártyázgatni és iszogatni. Azt, ki kell érdemelni, vagy jó hangulatomban kell ,hogy elkapj. Van, egy kedvenc kis táskám. Unikornisos, ehhez, mondhatjuk, hogy ragaszkodok. ,mi van benne? Drogok! kurva sok drog! Ha kurvára elegem van mindenből, csak szarrá lövöm a következő áldozatomat, és a legyet is sárkánynak látom, míg nem múlik a hatása, szeretem a modern kort, mert az emberek jobban szét tudják cseszni az agyukat. Mindig van nálam valami abban a tasiban, pont az ilyen helyzetekre, ha kicsit le akarom kapcsolni magamnál a lámpát.
Kinézet: 190 magas vagyok, a hajam szőke, és elég szélesek a vállaim. Kényelmes ruhákban mutatkozom, szeretek adni magamra, mindig is követtem a divatot, és a magam fajta kereskedő jó, ha ki tud nézni, és néz is ki valahogy. Általában szövet kabátot hordok, pulóverrel, vagy pólóval, és egy sállal a nyakam körül. Nincs különösebb ismertető jegyem, számos európaira hasonlítok, és elég svédek a vonásaim, előbb néznek külföldinek, vagy kanadainak. Ezt sem bánom.
Az idők alatt megtanultam számos kinézetet, akcentust, viselkedést, amivel eladhatom magamat, és eljátszhatom a leghülyébb amist, vagy épp leggazdagabb bankárt. Mikor, mire van szükségem. A fegyver kereskedelemben sem ismerek viccet, ott is olyan komolyan vesznek, amire szükségem van.
Motiváció: Roppant egyszerű. Végre vissza kapni annyi idő után a normális vámpír harapásomat. Ezért mondjuk, be kéne fejeznem a Rávana felé függőben levő tartozásomat, és akkor végre pofán csűrhetek pár bukottat, vagy démont, vagy szarok is rá mit, vagy kit. De újból kéjt akarok, ha harapok. Bármi áron! Akár úgy, hogy egyenesen Asmodeushoz megyek, hogy a seggébe dugjak egy démon ölő dildot, csak egy angyalt kell találnom, szeráf pengével. Vagy Leviatán seggébe, bárkijébe, csak ne én szívjak vele megint. Egy rohadt nyugodt, normális halhatatlan életet, olyan nagy kérés ez? Nem más csicskájának lenni végre!
Előtörténet: Nem tudom, hogy hol kezdhetném. Talán ott, hogy a történelem könyvek mindig is a 7-8. századtól kezdik emlegetni a vikingeket jobban. Őszintén szólva, addig jól meg voltunk a félszigeten, de többre vágytunk, holmi hideg , téli , havas portyáknál, és jól tudtuk, hogy a vizeken túl is vannak szárazföldek. A nemzőm is ezt bizonyította, erről mesélt. Ő, manapság Amerikának nevezik azt a hatalmas kontinenst, onnan érkezett. Tizennyolc éves voltam, már bőven férfi, és jó pár nő tulajdonosa, amikor mertünk nagyot álmodni a csapatommal, apám volt egyébként is a thin, és mivel a Don folyón, Dnyeperen már meguntam a hajókázást, és ez inkább…amolyan békés kereskedés volt, nagyon nem fűlött hozzá a fogam. Túl békés volt, bár az etel-közi nép igazán szép asszonyokat tudhatott már akkoriban is a magukénak, mégsem támadhattunk ok nélkül. Pedig nincs is jobb, mint a harc, Odinért, és azért, hogy a dicsőség csarnokába kerülve Odin kiválasztott harcosa legyek!
A bizánci kávézós, festett szemű uraktól vásároltunk épp rabszolgákat, amikor megpillantottam egy fucsa kinézetű alakot, a mai Konstantinápoly kikötőjében. Azért vásároltunk rabszolgákat, mert ők úgy is fogták volna, és levágták volna a kezeiket, nálunk meg jók lesznek a hajó fenékhez láncolva, evezni, a lovaink mellett. Bizony, egy jó harcos nem megy a lova nélkül.
Szóval, épp itt figyeltem fel egy furcsa festett testű alakra, állítása szerint a majáktól jött, a széles tengerről, és itt volt a probléma. Elkezdett érdekelni az ügy, hogy a széles tengeren túl mi lehet.
Nem kellett volna.
Nagyon nehéz volt rábeszélni apámat a thánt, hogy elengedjen, lévén az első szülött fia vagyok, értem a többi nép nyelvét ,akikkel kereskedünk, értékes gyerek vagyok, és persze az ő utódja.

De peresze, minden éremnek két oldala van. Idejét sem tudom ,hogy mióta vagyok itt. Ebben a sötét lyukban, minden éjjel előcipelnek, rendbe szednek, és az istennőjük elé citálnak. Mi dolgom velük? Raboszolga lettem.
Rengeteg ideig szolgáltam őket, nem tudom, hogy mikortól kezdődött, de egy idő után csak a vért tudta befogadni a testem, ekkor, más országokból érkezett szolgákkal etettek, szó szerint. Csak ettem, és ettem, és ettem. Aztán a vörös köd után hajlandó voltam ki is nézni a külvilágra. Ekkor már az őreim is változtak, nem emberek voltak, éreztem. Hiszen szoros gúsba kötöttek minden alkalommal. Mindenre használtak. Az egyetlen érvem az Asmodeus hívő vámpírok mellett az az, hogy tudják, mik azok a testi örömök, és kínok, nem tudom, hogy mennyire ragozzam? Gyűlöltem minden percét, hogy nem én vagyok a testem ura. Nem uralkodtam semmi felett, holott! A vikingek kibaszott királya is lehettem volna! De , csak volna! Én nem feltételesen akartam uralkodni rajtuk, hanem ténylegesen! Megannyi kínokban átüvöltött éjszaka, amikor a holdnak szitkozódtam, az anyanyelvemen, a dühöm vámpírként még hatalmasabb lett. Aztán , nem tudom,hogy mikor, jött egy kattanás, talán beletörődtem a helyzetembe, abba, hogy ezt a sorsot szánta nekem Odin.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, de megtanultam egy mára kihalt nyelvet,és a mai napig tudok rajta beszélni, és olvasni is. Kihaltak, ugye? Igen, jobb ha figyelsz erre.
Nagyjából megvannak a feljegyzések, hogy 1441 környékén fellázadtak az egyik isteni uralkodó család ellen, na már most, a mayákat vámpírok uralták, és csak néha-néha heccből nevet változtattak. Kényelmes, nem? Ha számolgatni szeretnék, 230 környékén fogtak el, és nekem körülbelül 1200 év kellett, hogy végre szabadulni tudjak… Ez, ahogy az emberek mondanák, gombócbol is sok. Hát még nem egy megalomán, nimfomán kurvával a fejed fölött.

Minden azon az éjszakán romlott el, amikor bár azt hittem, hogy egy Asmodeus démont, szolgát idézek meg, Rávana jelent meg nekem. A kibaszott irigység Hercegének démona. Nem jártam jól, sehogy sem, és még finoman fogalmaztam.
Azon az éjszakán az ő támogatásával rengeteg lelket szabadítottam a pokolra, egyedül nem ment volna. Porrá zúztam a birodalmat, egy démon segítségével. Cserébe? 10.000 ezer lélekkel tartozom neki, határidőt nem kaptam, lévén vámpír vagyok. De szeretek elfeledkezni róla. Miért?! Azért mert Asmodeus egyik kurva angyala megátkozott, mert ki irtottuk a híveit. A harapásom nem okoz örömöt az embereknek, helyette kibaszott nagy kínokat élnek át, sikoltoznak, és még bele is őrülnek a fájdalomba. Na azért nem szeretek embereket enni,de kell, mert életben kell maradjak, és hamar megtaláltam a csendes táplálkozás praktikáit, sose kerülj Hercegek híveinek a közelébe, soha! A saját bőrömön tapasztaltam meg! Kibaszott őrületbe harapás!
De nem estem hasra, nem húztam be a farkam veszett kutyaként kullogva az idők során. Mindig -mindig ott voltam , ahol lennem kellett. Ha háború volt, ott voltam. Ott kurvára nem kellett azon aggódnom, hogy egy halál üvöltés messzi elhangzik, és jönnek egyből, hogy megnézzék él-e még az illető, vagy bármi. Nem. Egy vikingnek a harcterek, igazi kánaán voltak.

1530 környékén érkeztek a kontinensre, az első telepesek. Nem csak én voltam itt vámpír egyedül, mások is voltak. De én Roanoke szigetén éltem akkoriban ,távol mindenkitől. Igyekeztem kiheverni a maya traumát, és ez, ment, mendegélt a saját medrében. Amikor is, angolok érkeztek. Hamar megtanultam felismerni a nyelvet, sokat változott az én időmhöz képest, de nem hiába, én mentem régen az árukat eladni a vásárokba, könnyen megértetem magamat másokkal.
Ráadásul, be tévedtek a területemre, ezt a környéket még az indiánok is tiszteletben tartották, de sejtettem,hogy itt nem lesz békesség, nem fogják békén hagyni az én kedvenc, ló szerető népemet. Kedvenc, mert ha épp nem akartak megskalpolni, akkor jól ki tudott velük jönni bárki.
Én voltam a nagy Északi Szellem. Ez az északi szellem, meg kiírtotta a Roanoke szigetre érkező telepeseket, amint megtanulta a nyelvüket, és kitanult mindent tőlük. Sokat változtak, bár egyszerű céljuk volt, le telepedni, és megélni az új világban. De! Elkövettek egy hibát, nem harcosokkal jöttek, nem elég harcossal, és sima bőrű, alacsony termetű, kis nyikhajokkal, akik botokkal hadonásztak, hol van már a jó íj, a szekerce, a balta? De ez is nekem kedvezett, hamar megtanultam, hogy a kis botok , durrannak, és vagy eltalál a kis golyó, vagy nem, sokkal pontatlanabb, de nagyobb sérülést okoz, mint egy nyíl. Még így is elkényelmesedtek.
Nem mondom, egyébként egész rámenősek voltak, mert még 1580-ban is érkeztek, pár évente megrpóbáltak újra letelepedni, több kevesebb sikerrel.
1590-re untam meg, mert eddigre már egyre agresszívebben jöttek, viszont óvatosabbak lettek. Tele firkáltam a várost, és kénytelen voltam feladni a kedvenc kis szigetemet, beljebb mentem a kontinensre, végig követtem a gyarmatosítást, nagyon jól alkalmazkodtam. A Croatane legenda, ez az én nevemhez fűződik.

Időről időre összefutottam Rávanéval a feladatom kapcsán, azóta az első éjtől őrzök a karomon egy számlálót, ami a begyűjtött lelkeket jelzi. Sokszor, csak egy megölt egyén után már kevesebb lesz a rúna a karomon, van, hogy meg sem moccan, ez afféle figyelmeztető, mindig ott van, mindig látom. Tudok róla, és nem felejtem el, de azért, szarok rá. Nem fogok eszelősként végig szántani a világon, hogy most azonnal le tudjam a tartozásomat.
Miután a gyarmatosítás megindult, én is útnak indultam. Galilei mellett voltam a haláláig, ahogy Newtonhoz is volt szerencsém. Ebben a korban tudtam meg, hogy az emberek mennyit fejlődtek. Igen ,ennyi idő alatt rá kellett jöjjek,hogy a vad barbár korból mára már szinte semmi sem maradt, úgy söpörték el az ilyen kultúrákat, ahogy gyarapodott az emberiség.
1773-ban már jó ideje Amerikában voltam , ismét. Közöm volt a Bostoni teadélután összehozásában, eddigre már perfektül beszéltem angolul, és amerikai angolul is, ami az idő előre haladtával egyre szabadabbá vált, hiszen az emberek egyre távolabb kerültek a fő kontinensüktől.
Azt hiszed, hogy békét akartam? Francokat! Háborút, enni, korlátlanul. Hallani az üvöltéseiket, és a vérben, és mocsokban dagonyázni. Az első vámpíromat az Amerikai Függetlenségi háborúban hoztam létre.
Őszintén szólva, vágytam volna arra, hogy a régi viking társaimmal harcoljak együtt, de senki nem élte túl azokat az időket, vagy ha mégis, még nem akadtam össze velük. Kíváncsi lettem volna rájuk. Mégis, ki a franc akarna egy harapás hibás vámpír utódja lenni? Nem hiszem, hogy sokan vállalnák a harapásommal járó kínt, és ha nem őrülnek bele, akkor a változással járó kínokat?
Rubyt érdemes megemlítenem, az első nő aki inkognítóban harcolt a férfiak oldalán. Honnét tudtam meg, hogy nő? Egyszerű. Ennyi idő alatt a ruha számomra nem jelent semmit, és hiába próbálta olykor elrejteni, ami a nőknek természetes, én éreztem. Az én századomba osztották be, de nem tarthattam magam mellett, mert az feltűnő lett volna. Bár, a seregben sok minden megtörténik, nem kell aggódni a férfiak libidója miatt… De nem ez a lényeg, ennek a nőnek kiérdemeltem a figyelmét, noha nem vágytam túlságosan felhívni magamra a figyelmet, és sarkítok. Én figyeltem fel rá, és próbáltam nem különlegesen bánni vele, gyengédebben, mint bármely tiszt társammal. Akadtak pillanatok, amikor magunk voltunk a hadnagyi sátramban, és senki sem zavarhatott. Jól esett levezetni a feszültséget a másikon. Nem az a tipikus nebánts virág. A viking asszonyokra emlékeztetett, ha elmentél otthonról, tudtad, hogy az asszony megvédi a jószágokat, magát, és a gyerekeket, mert nem egy hercegnő ücsörög otthon, az arany trónon. Jó, az én asszonyom az volt, hercegnő, de harcos. Elkanyarodtam a lényegtől, ennyi idő után bocsáss meg, ha nem haladok egy huzamban a történeten.
Lényegében jól megvoltunk, és még a házasság gondolatával is elkacérkodtam, de ezt nyiltan sosem mondtam ki, mégis sejteni lehetett. Miért? Ugyan ki venne el egy öntörvényű nőt, aki túl van a házasuló koron, és a testét még sebek is tarkítják? Senki. Ha kurvának állna az egyik lebujba, még lehetne esélye az életre. Vagy, egyedül valamelyik város határában, farmerként. Erről a támadásról még én sem hallottam, pedig megvannak a magam kapcsolatai, vámpírok, egy-egy mágus, rajta ütöttek a táboron, elsodródtunk egymástól, és mire vége lett az egésznek , éjfélkor a hullák, vagy haldoklók felett sétálgattam, hogy a maradék vérszomjam is kioltsam, amikor meghallottam a neszezését, és a vére illatát, sosem haraptam meg, ha vele voltam, inkább apró vágást ejtettem a nyakánál, vagy épp láthatatlanabb helyeken ,így tudom, hogy milyen illata van a vérének. Ha lenne szívem, Freyára esküszöm megdobbant volna. Ott feküdt, akkori szemmel nézve halálosnak mondható sérüléssel, meghalt volna, ha nem segítek rajta, ekkor láthatta ,hogy démon vagyok, igazán. Sosem fejeltem az éjszakába felcsapó sikoltását, a tarkómon is felállt a szőr, megitattam a véremmel, és vártam, vele maradtam. Nem ismert meg, nem ismert fel, hiszen friss harapott, a vér , az evés fontosabb volt a számára. Az átalakulás után vele maradtam, miért ne maradtam volna vele? Minden rendben volt szinte, átsegítettem a vérzivataros időkön, amikor az éhsége legyűrte a józan észt is. Túltettük rajta magunkat, és együtt is voltunk jó ideig, kicsit irigy voltam arra, hogy ő úgy tud táplálkozni másokból, ahogy én nem. De örültem ennek, hiszen, tovább él, és így együtt harcolhatunk a világ ellen, az én harcos asszonyommal. Egyszer, amikor már ki nőtte az eszeveszett vérszomját, megbíztam egy feladattal, egy másik városban. Megbízást kaptam, hogy öljünk meg valakit, de nekem más dolgom is volt, őt küldtem. 5 év után ekkor voltunk először távol egymástól. Nem sejtettem, hogy ha elengedem mellőlem, azzal vége lesz mindennek, minden közös emlékünknek. Persze, ilyen apró betűs részről nem volt szó, hogy ha megharapom az illetőt, akit átváltoztatok, elveszti az eszméletét, vagy az a boszorkány tette ezt vele, akinek a megölésére küldtek volna engem, nem tudom, és az átkot nekem találták ki, nem neki? Senkitől sem tudtam megkérdezni, hogy mi történt akkor, amikor megölte a célpontot, ő maga elmondhatta volna, ha épp beszélő viszonyban lett volna velem. Mert azonnal nekem támadt. Nem akartam megölni, sem megtámadni. Nem hitt nekem, hogy én vagyok az, akivel eddig együtt élt, együtt harcoltunk a függetlenségi háborúban, semmire sem emlékezett.Mi történt valójában ezen a küldetésen? A célpont, persze nem élt, mert tökéletes munkát végzett, én tanítottam. De, hogy egy senki voltam a számára. Ezen az éjszakán átkoztam el újra, Asmodeust, Leviatánt, Rávanát, az angyalt, aki elátkozott, a vámpírt, aki átalakított, a maya istennőt. Mindenkit. Csak úgy, a boldogságom 10 éve sutba lett dobva, mintha nem is léteztem volna a szemében.
Viszonylag hamar túl tettem magamat a dolgon, mert egyetlen mágus sem volt hajlandó elmondani a varázsigét, már ha ez varázslat, ha pedig az átok egy mellékhatása, ami a harapásomból jött, tudod, a démon idézős kisbetűs rész, vagy a bosszú átkos kisbetűs rész, senki sem segített.

Az 1800-as évek is egy valóságos kánaán volt.

Az Amerikai Egyesült államok egyre több csillagot gyűjtött be a zászlajára, és ez számomra egyre több harcot jelentett, imádtam. Élveztem, hogy a vérben tocsogtam, míg mások otthon ücsörögtek, és sütögették a lepénykéiket, és a jószágaikat fejték, vagy… azokkal háltak asszony híján. 1848 ban kitört az arany láz, Kaliforniában, még jó ,hogy oda mentem, még az én időmben is tudtuk, hogy az arany értékes. A sok halál eset, az emberek féltékenysége, és irigysége a más vagyona iránt, ekkor nagyon elharapódzott. Szét loptam a bankot, és őket, persze, hogy a Ruby felett érzett veszteségemet öldöklésbe, és fogsztogatásba fojtottam. Amivel tökéletesen el is voltam, és ennek eredménye meg is látszott a karomon pihenő számlálón. Rávana és Leviatán boldogok lehettek.

Amit pedig a legundorítóbbnak gondoltam az egész amerikai kontinensen, az az őslakosok rezervátumokba való telepítése, és akkor még a feketékről nem is beszéltem, a függetlenségi háborúban, itt amerikában azért hamarabb válhattak szabaddá, mint Európában bárhol. Magamra vethetném az első követ, mi mondjuk, nem tartottunk rabszoglát, inkább öltünk, hogy legyen hely, étel, víz, terület. Az erősebb győz. Így a leigázott nem állhat bosszút később az őt ért sérelemért. A szemet szemért elv alapján.
Az 1900-as évekre a vasút után megjelentek az autómobilok ,és a repülők is, nos… a repülőn való utazással még vártam, voltak légballon katasztrófák, de egyelőre még nem bízom annyira a technikában, a jó öreg hajónál maradtam. Bár…
1912 -ben ott voltam a Titanicon, amikor az Amerikai kontinens közelében elsüllyedt, nekem nem számított a hideg, sem pedig a fagy, így ott voltam az első csónakok egyikén, amit felvett a Charpatia, és aztán meg sem vártam, hogy szinte ki kössünk, el is tűntem a helyszínről , persze, a kártérítést felvettem, mert miért ne alapon. Emlékszem, ahogy a hajó korlátnak állva figyeltem a sötétséget, és a Charpatia egyik tisztjétől kapott dohányra gyújtottam rá, monoton, hogy legalább így is embernek látszak. Nem voltam a fedélzeten egyszer sem, amikor sütött a nap, de senkit sem érdekelt, mindenki a saját nyomorával volt elfoglalva.
1940-ben elkészült az első színes televízió, persze, hogy az elsők közt voltam, aki beszerezte. Egyébként, nem igen említettem, hogy mit csináltam, nem? Fegyver kereskedő vagyok, aki régiség kereskedőnek álcázza magát, és nagyon jól érti a dolgát, mert ha kell emlékeket törlök, és ölök,hogy senki se jöjjön rá arra, hogy kinek a szállítmányában talált oda nem illő dolgokat.
Kerültem a nyilvánosságot, mert nem akartam felkerülni a halállistájukra. Mégis, egy hajszál híja volt, hogy nem kerültem be az egyik bázisukra. Valaki feni rám a fogát, esküszöm, mint a filmekben, amikor érzed, hogy figyelnek. Amikor bizsereg a tarkód, ennyi idő után megtanultam figyelni az ösztöneimre, bárki is volt, aki vétett, csak az mentett meg, hogy paranoiás vagyok, és ha van házam, akkor a föld alatt vezet egy rejtek út, egy messzebb levő házba, ahol vár a menekülő autóm, ami uv fénytől védett. Így, a támadóim egy részére tudtam robbantani a házam. Gáz robbanás volt, azt mondták. Akkor fogtam el egy félvért, furcsa volt a szaga, és jó volt a felszerelése, még életemben nem hallottam róluk,eddig. Meg vannak az eszközök, amikkel vallomásra tudtam bírni. Én kellettem nekik, fülest kaptak valahonnan, hogy én más vagyok, mint a szomszédok, mindnig este viszem ki a szemetet, vagy a tököm tudja... Szóval, félvérek... félig farkas, ember, és félig vámpír ember, és azért fejlesztették ki őket, hogy halálosak legyenek a számunkra... Azt hiszem, kell nekem is egy ilyen beprogramozott figura. Csettintésre öl, meg minden. Nagy nehezen derítettem ki, hogy Bethel volt az egykori bázisuk, de ez nem jelent semmit, olyanok mint a méhek. Meg vannaka terveik nekik is. Nekem csak harci szempontból lett volna jó egy ilyen srác.
Egy ideje pedig vándorlok, ahogy épp az üzlet megkívánja. Nem egyedül irányítom a fegyver kereskedelmemet, vannak kapcsolataim, tudom, hogy mikor , hol mit keresnek, és amire épp vágynak, az oda kerül ahova kell.
Bethelre egy ideje fentem a fogamat, mert tudtam ,hogy a rohadékok ott végzik a kísérleteiket, de épp,hogy a közelébe kerültem volna, na jó, két hét csúszásban voltam, mire oda értem, addigra szinte hűlt helyét találtam az egésznek. Hogy jön képbe Bethel? Megbízást kaptam egy magas rangú tiszt kivégzésére, én pedig szeretem a kihívásokat. Így elvállaltam, de pénz nélkül maradtam, mert a megbízóm sem számított arra, hogy szarrá bombázzák a helyet. Én a bukottjaimra esküszöm, ők , meg az angyalok, ők tehettek valamit azon a környéken.
Az, teljesen változó, hogy épp hol vagyok, de ha akarnak, meg tudnak találni.