Hallom a hangját. Megint, azt a mély hangot hallom ahogy mindig beszél hozzám, és megint érzek valamit. Nem látok semmit, de tudom hogy jó dolog. Valami kellemes. Ahogy beszél, a hangja tisztul és egyre közelebb kerül hozzám. Ki ez? Mi ez? Miért.... hallok? És miért gondolkodom ilyesmin hogy mi történik. Nekem nem tűnik sehogyan sem helyén valónak. Eddig... csak voltam. Valahol. Most nem tudom hol vagyok, de érzem a formáló simításokat. Telik az idő. Fogalmam sincs mennyi telik el, de a hangja kezd értelmet nyerni és már értek szavakat. Örül nekem. Dolgozik rajtam, és mesterműnek tart. Mégis el akar adni engem. Valakinek készít, és emiatt szomorú. Nehéz a szíve. Nem akar odaadni. Én sem akarom hogy elvigyenek. Mi ez? Ragaszkodás? Én? Kihez? Miért? Feketeség vesz körül de lassan kitisztul a kép. Már látok. Látom... Őt látom. Engem néz. Dolgozik rajtam, és faragja a testemet de nem fáj. Fáj? Mit jelent hogy fáj? Koncentrál ahogy fogja a vésőt és homlokát ráncolja. A simításokat érzem. A kezét, ahogy támaszkodik rajtam, és formál. Ő formál engem. A keze, és az eszközei. A számat vési. Durva vonalat húz az arcomra, és rés keletkezik. Száj. Beszélni szeretnék, de nincsen mivel. Nincsen hangom és nincsen nyelvem. Nincsen semmim. Én sem vagyok senki. Figyelem őt. Nem tudom becsukni a szemem. Hallom a sóhajtásait és a szeretetét. Szeret engem! Tudom hogy szeret, de nem tudom honnan. Hogyan lehet ez? Én is szeretem őt, de nem mondhatom el neki. Nem vagyok rá képes hogy szavakat formáljak, és a kemény kő ami engem alkot....Lassan olvad meg. Meg akarok mozdulni, de gúzsba köt minden. Pedig úgy vágyom. Napok telnek el, talán hetek is.. Fogalmam sincs. Egyszer világos van, egyszer sötét. Mindig dolgozik. Sok időt tölt velem és egyre inkább késznek érzem magam. Ő is érzi és lassúak, néha szomorúak a mozdulatai. Nem értem, és szeretném megvigasztalni. Szeretném elmondani neki hogy ne adjon el. Hogy tartson meg. Sokat szeretnék. Egyre inkább akarom tudni, hogy mit érez. Hogy mit gondol. Mitől gondterhelt? Arra gondolok hogy jó lenne ha mindezt elmondhatnám neki. De hogyan? Mikor? Miként? Fogalmam sincs. ~ Annyira.... szeretném...~
Örültem a felkérésnek, mert mindig is imádtam faragni, nem érdekel, hogy egyszerű családból származom, mára a munkáimmal elértem arra a szintre, hogy a császárok, és istenek is engem kérnek meg, hogy megalkossam nekik a fürdőjüket, nagy kultúrának örvend a fürdő, a gőz és a termál víz, hiszen rengeteg jótékony hatásuk van. Harminc éves vagyok, és leköt a munka, sokszor utazom, és keveset vagyok itthon. Pedig saját birtokom lehetne, és rengeteg tanoncot fogadhatnék fel, de egyszerűen nem én vagyok. Egy isten kért fel, hogy alkossak neki egy férfi szobrot. Nem kérdezősködhettem, de amikor megjelent a fejemben a kép, a torkom majd összeszorult, ha valaha élő volt az alak, akire a megbízást kaphattam, gyönyörű volt. A legutolsó izomról is részletes képet kaphattam. Egyszerűen gyönyörű! Valahol félek is, mert ezt viszont túl nagy falatnak érzem, mi van, ha nem fog tetszeni az istennek? Ők megtehetik, hogy egy szóval eltörölnek, vagy… megsemmisítik mindazt, amit készítettem, nem biztos, hogy jól fogok kijönni ebből az egészből. Mégis, amikor a kezemhez kapom a márványt, nem állok neki azonnal, pontosan akkorának kell lennie a magasságának, mint egy embernek. Ez is fontos kitétel volt. Rengeteg vázlatot készítettem, a dolgozó szobám fala tele van rajzokkal, és a szobából ki láthatok a területre, ahol dolgozom, egy ponyva is van ott, amit el tudok húzni a terület felett, hogy zavartalanul dolgozzassak, ha esik az eső ,vagy túlságosan tűzne a napfény. Izgatott vagyok, amikor végre nekiállok a terv, a megrendelés megvalósításának. Van, hogy a szobor mellett alszom el, aztán mégis az ágyamban ébredek, ez talán a megrendelő isten szolgáinak a műve. Nem bánom, mert így nem fájnak annyira a tagjaim. Igazából jókat is eszem, kellemeseket, ennyire nem figyeltek még rám, de nem azt sajnálom, hogy ha ennek vége, akkor fel kell adom a kényelmemet. Hanem a szobromat. Ma este is itt ülök a gyertya fényében alatta, a fűben, meztelen, de mindene teljesen arányos. Már csak meg kell finom csiszoló papírral csiszolnom, és kész lesz, hogy eltűnjenek a testéről az apróbb aránytalanságok. Mielőtt átadnám. - Te vagy életem legjobb műve. – kelek fel, minden darabom szerettem, de szinte képtelenségnek tartom,hogy ebbe bele is szerettem. Érzem. Átkozott isten! Miért tette ezt velem?! Fáradtan hajtom oda a fejemet a szobor vállára, és megölelem, mintha igazi lenne, halkan felsóhajtok, és az ujjammal végig simítok az ajkán, a borosta… ezt, hogy fogom megoldani? ezen elgondolkdok és közelebb hajolok hozzá. - Gyönyörű vagy! A legszebb férfi , akit láttam, valaha. - csókkal illetem az ajkát, és biztos, hogy csak a képzeletem játszik velem, nem lehet melegebb, hiszen kőböl van, talán az ölelésem, az érintésem, de leginkább a képzeletem. Futva simítok végig a tökéletes hasán, ahogy az izmok végig domborodnak rajta, és magam is elpirulok a gondolatra, ahogy lejebb pillantok, aztán fejcsóválva fordítok hátat a szobornak. ~Bárcsak…élnél, valós lennél, és nem csak egy kép a fejemben, amit egy isten plántált belém. Bárcsak!!!~ Napok kérdése, és üres leszek, tudom, érzem, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy mennyi ideig lehet ezt már húzni, nem sokáig. A megrendelő isten szolgái jelentenek a haladásomról ,tudom jól. - Hogy haladsz, halandó? – már épp aludnék, amikor a mély hang betölti a szobám, és megrezzenek. - Uram, a fülei vannak hátra, és igazából kész lesz. – hajtom le a fejemet, próbálok nem szomorúnak tűnni, de tudom ,hogy hiába minden. Az isteneket nehéz átverni. – Remélem az örömét fogja szolgálni. – pillantok fel rá reménykedve, még nem látta, sosem látta, állítólag. Egyben szeretné, ha kész lesz. Egy szót sem szól, csak elnéz az ablakomon, az udvar felé, súlyos csend telepszik rám, majd eltűnik. Kétségek közt maradva dőlök hátra a puha ágyamban, jól esik, bár nehezen jön álom a szememre.
A sötétség hamarosan világosodik. Látok, fényfoltokat és árnyalatokat mintha a szemem előtti réteg fokozatosan vékonyodna el, és engedne teret a látványnak. Látok? Mit látok? Miért látok? Kit? Ő az. Őt látom, amikor elém áll és hozzám ér. A testemhez, ami az Övé, hiszen ő alkotta, ő faragta és csiszolta tökéletesre minden izmomat. Minden felület amit csak ért az Ő keze nyoma. A hangja is kedves, érzelmes és mégis szomorkás kicsit. Mosolyogni szeretnék de nem tudok, az arcom merev és mégis mintha kifejezést öltene magára. Annyira szeretnék válaszolni neki! ~ Te vagy gyönyörű, te élő! Én csak egy.... egy mi vagyok? Egy szobor vagyok, egy alkotás ami létrejött...~ Ahogy közelebb hajol hozzám, szinte várom. Vágyakozva valami után, amit sosem ismertem és amit nem tudok mi az de jó érzés. Az ajkai lágyan érintik meg az enyémet és képtelen vagyok moccanni, pedig milyen édes, milyen puha az ajka. Annyira... szeretném megérinteni.... Aztán mégis elenged és elfordul tőlem. Szomorú mert hamarosan el kell adnia engem valakinek, aki sosem látott még. Őt nézem. A látóteremben áll még, és annyira.... annyira....
Hirtelen sötétedik el mindent, mintha ismtét nem látnék, de az égen átszaladó sárga villanás egyértelművé teszi hogy vihar készül, és azért ez a szürkeség. A vihar elemei erővel tomol, és magamban arra gondolok, bárcsak belém csapna vagy történne valami, hogy.... a Mesteremmel lehessek, aki kifaragott és elmondhassam neki hogy mit érzek. Hogy a szeretete nem hiába való és az.... az keltett engem életre. ~ Villámlás, kérlek légy jóságos....~ ~ Ne aggódj, az leszek.... Mit adnál érte ha élhetnél?~ ~ Ó bármit.... ~ ~ A szabadságod fogod adni érte, sosem lehetsz szabad, de szeretheted a mestered... Ő nem fog emlékezni rád....~ ~ Emlékezni fog, ebben biztos vagyok....~ ~ Ne táplálj hiú reményeket....~
Amikor ismét kinyitom a szemem tudok mozdulni. A földön heverek meztelenül. Hajnalra járhat már, az ég világosodik. Mi... történt? Fel kelnék, de nem tudok.... nem bírnak el a lábaim. Meg... meg kell tanulnom hogyan működik. Felnyögök és meghallom a hangomat. Az én hangomat! Van hangom! Körülnézek.... a szobor ott áll ahol eddig és a vonásai kicsit mások lettek talán. Gyönyörűséges, de... már nem én vagyok az. Én... én Én vagyok! Az ágy felé pillantok, ahol a mesterem alszik és úgy szeretnék odamenni hozzá... Meg is próbálok felkelni. Félkönyökre jutok, és jobb híján oda húzom magam... Az ágy végébe kapaszkodok és kezdem érezni a lábaimat is.... Furcsa érzés ez.... - Me...mester.... - próbálok megszólalni halkan hogy megszokjam a torkomból feltörő hangokat.
(Picit később nyilván emlékezni fogsz rám, mert az istenek kapják be akkor is )
Kicsit fázom, így magamra húzom a selymet, ha odakint tombol is, sosem szoktam ide bent érezni belőle sokat, csak a levegő lehűlését. Sosem ázott még be ez a ház. Ó, az istenekre, ez annyira kényelmes! Villámlik, és ezzel egy időben egy újabb képet látok, az istenek újabb alkotást várnak tőlem! Kettőt is! Egy fenséges sas, a másik pedig egy pegazus! A gyönyörűségük láttán könny csordul a szemembe, és alvás közben könnyezek. A hátamra fordulok, a madarak csicsergése hamarosan ide is elér, a közeli kút csobogása is hamarosan megüti a fülemet. Nyújtózkodom, mire egy érdekes halk hang üti meg a fülemet. A lábaim felől jött. A szemeimet dörzsölve ülök fel, és nézek le az ágyam végében kuporgó alakra. Magas, megtermett, és jóképű. - Már megbocsáss, de korántsem vagyok mester, csak egy szobrász, művész. – köszörülöm a torkomat. Meztelen, így körbe pillantok, az egyik tógám neki adhatom. Ahol vagyok, ahol jelenleg tartózkodom, oda nem lehet egyszerűen csak felsétálni, én is idekerültem. Olykor magam is azt hiszem, hogy az elízium egy része lehet, de hát ott csak holtak tartózkodhatnak. Mégis annyira békés, és nyugodt minden. Nem zavar senki és semmi, alkothatok. Csak teljesítsem amit kértek tőlem,de újabb munka felkérést kaptam. Át kell csiszolnom a szobor fülét, ez csak apró füllentés volt, hogy még egy kicsit velem lehessen a szobor. - A nevem Aquilus, gyere, jobb ha mindent átbeszélünk reggeli közben. Ha tényleg mesternek szólítottál, akkor talán az istenek küldtek nekem, hogy segíts. Sok a munkám ugyanis, még két megrendelést kaptam az éjszaka. – ellépek mellette, és magamra kanyarítom a tógámat, oda dobok neki is egyet az ágyam végébe. Megmosom az arcomat az edénykében, és a borostám is egy éles, és erre alkalmas késsel megkapirgálom. Amikor jónak ítélem magamat újra lemosom az arcom és elégedetten pillantok a tükörbe. A mai nap más, még egy tanoncom is van! Hihetetlen! - Köszönöm Istenek a tanoncot! Nagyon figyelmesek vagytok, ígérem mindennél jobb szobrokkal igyekszem nektek meghálálni! – nézek még a tükörképemre, majd elmosolyodok és azon nyomban le is lohad a mosolyom. A szobor! Ott viszik! A kertbe rohanok, és elszorult torokkal nézem ahogy könnyedén megemelve viszik, egyre távolodik tőlem, ezek szerint a megrendelő elégedett volt, már így is?! Hisz csak füllentettem a fülét illetően. Könnyek potyognak az arcomról, nem tudom ,hogy mikor kezdtem el sírni. A… szerelmem. A vágyam… a legbecsesebb kincsem, ott viszik, és még csak el sem búcsúzhattam tőle! A felkaromba törlöm az arcom. Egy…egy szobor miatt nem lehetek ennyire elkeseredve…
Tárgy: Flesh and stone 
) 