ROY DALTON
HalfbreedSoldier

főkarakter
Erik Strauss
csoport
Félvér (varg)
pokol köre
-
Elem, kaszt
-
kor
30
lakhely
Sitka
foglalkozás
Katona, gyilkos, fegyvermester
avatar alany
Jamie Campbell Bower
keresett karakter
Saját


Jellem: Ebben sohasem voltam jó. Nehezen beszélek magamról mert nincs különösebben mit mondanom, és nem érdekel senkit hogy milyen vagyok igazán. Nem éri meg ezen gondolkodni, mert csak túl sok fejfájást okoz. Valószínűleg nem lehetek túl jó, mert a szüleimnek nem kellettem, és nem tudom a mai napig sem kik azok. Na, nem mintha érdekelne, látszólag nem érdekel semmi. Ritkán merülök el valamiben és néha bennem ketyeg egy kis hang hogy valami nincs rendben. Hogy a mosolyom nem élettel teli, és nem valódi az öröm, amit érzek amikor valami jó történik. Nem tudom, nekem nem egyértelmű hogy mikor mit érzek. Kicsit összefolyik minden olykor és bár érdeklődést mutatok, viszonylag hamar el is múlik a lelkesedésem. Nem köt le nagyon sokáig semmi, és azt hiszem nem én voltam a legjobb választás erre a programra, aminek léteznie sem lenne szabad. Nincsenek nagy igényeim, szeretem az egyszerűséget és az aprólékos, pepecselős munkákat, feladatokat. Szeretek tervezni, és fegyvereket összerakni és szétszedni és kicsit újítani rajtuk hogy jobbak legyenek. Nem vagyok túl agresszív, de sokszor mondták már hogy nem tudom hogy hol van a határ, és ilyenkor mindig azt mondom hogy van útlevelem. Tudok csapatban dolgozni, de nem szeretek, mert még itt is furcsán néznek rám a társaim pedig már… ember sem vagyok. Nem kellettem senkinek így ebbe a programba száműztek és valamiféle injekciót kaptam amitől…. Más lettem. Félvér. Félig farkas, félig ember. Még… különcebb mint voltam, de nem igazán zavar. Erős vagyok, gyorsan mászom fára, gyorsan futok és az érzékeim is élesebbek mint egy átlagos emberé. Nem utálom ezt a létformát pedig nem kértem. Elfogadtam és így… a kezdeti nehézségeken túl… megtanultam kontrollállni és nem vesztem el az eszem olyan könnyen. Ha viszont igen, az…. szép. Vérrel jár, sok vérrel. Szeretek kint lenni, és mezítláb érezni a füvet a talpam alatt és egy fa tetején ülni a lombok között, vagy éppen egy tóparton. Szeretem a szabad tereket és az állatokat. Alapvetően nem vagyok besavanyodott és érdeklődő vagyok, csak azt mondják néha hogy nagyon morbid. Bár nem tudom miért, szerintem vicces a micimackós hullazsák.
Kinézet: A tükör nem mutat semmi érdemlegeset ha belenézek. Magas vagyok és vékony, nem nézek ki harcosnak. Éppen ez benne a lényeg, nem? Az emberek katonákat képzelnek el, izmos, harcosokat terepszínű overallban állig fegyverben. Senki nem számítana egy olyanra, mint én, aki magas, vékony nem túlságosan kigyúrt, és nem egy Brad Pitt. Az én erőm másban rejlik, és erősebb, ügyesebb vagyok mint egy ember. Jellegtelennek tűnök az emberek között és a fajtársaim között is, akikkel azért tudok együtt dolgozni és élni. Szőke hajam és kék szemem van, amihez markáns, inkább határozott arc tartozik, mintsem a klasszikusan jóképű. Szeretem az egyszerű ruhákat, nem vagyok divatdiktátor. Fekete, fehér, krémszínű, sokszor terepmintás… igazából teljesen mindegy amíg kényelmes és jól érzem magam benne. Viselek egy fülbevalót és egy piercinget is, aminek az égvilágon semmi jelentősége nincs, mindössze tetszett és ki akartam próbálni. Nincs bajom az ékszerekkel, de a legtöbb csak akadályozna a mindennapokban így nem viselem őket.
Motiváció: Jelenleg még keresem a motivációmat. Életben akarok maradni, és kitalálni hogy mit kezdek a szabadságommal, ami rám szakadt azon az éjszakán, amikor Bethel katonai bázisa felrobbant. Többed magammal együtt megszöktem, és a kavarodást kihasználva felszabadítottam magam a kényszerű kiképzés alól. Amíg a bázison voltam, remekült bántam a fegyverekkel és a ceruzával. A fegyvereket kényem kedvem szerint rajzoltam meg és terveztem át működőképessé és hatékonyabbá így talán valamiféle tervezőként tudom elképzelni az életem. Szeretnék élni, amire eddig nem igazán volt alkalmam. Igazán élni, és kipróbálni dolgokat. Nem érdekel különösebben a harc és a háborúzás, mégis… úgy tűnik jó vagyok benne. A kés halálos táncot jár az ujjaim között.
Előtörténet: Az aktám nem túl vaskos, nem tudok sok mindent magamról. Azt viszont bizton állíthatom hogy nem várt gyerekként érkeztem a világra, mert a szüleim hamar megszabadultak tőlem és árvaházban nőttem fel. Mint minden magára hagyott gyerek, engem is foglalkoztatott a kérdés hogy miért. Miért nem kellettem nekik? Mi a baj velem? Nem jöttem rá, és egy idő után nem is érdekelt. Dacosan tagadtam mindent, nem akartam tudni hogy kik ők, és miért adtak intézetbe. Nem értettem semmit és mindent megtettem hogy elszökhessek, és azt hiszem a legrosszabb magaviseletű gyerek lehettem a nevelők nyakán. Mindenhová felmásztam, kimásztam, lemásztam és nem akadályozott az sem ha megsérültem vagy leszidtak. Másnap kezdtem elölről mindent.
Sok problémát okoztam mindenkinek és így nem is volt csoda hogy senkinek sem kellettem és nem fogadtak örökbe. Milyen meglepő, nemde? Aztán közeledett a nagykorúságom és meg akartam szökni most az egyszer, igazán. Az egyik falról rosszul rugaszkodtam el, és leestem. Kórházba kerültem, de nem emlékeztem hogyan kerültem oda és állítólag két napig nem is tértem magamhoz. Mindenkit megijesztettem mert betört a fejem és ömlött a vér belőle. Állítólag, én mindebből csak a vaskos kötésre emlékszem ami körbefogta a fejem és egy tompa fájdalomra, aztán furcsa nyugalomra. Mintha valami.... megjavult volna? Nem tudtam körbeírni, és megfogalmazni de nem szenvedtem maradandó károkat. (Elvileg.)

Mielőtt elhagyhattam volna az intézetet, furcsa katonás alakok jöttek toborozni hogy keresnek rátermett - olykor talán problémás - ifjakat, és a nevelők engem is beajánlottak. Elhitették hogy egy katonai programban fogok részt venni ha teljesítem a felvételit ahol leginkább fizikai gyakorlatokat csináltattak velem, és mivel eddig is szerettem mozogni, nem okozott nehézséget sem a futás, sem a mászás sem pedig a kúszás. Így hát, bekerültem a programba.Egy olyan programba ami nem is létezhetne - mint kiderült-. Nem nagyon érdekelt mert jobb volt mint az árvaház és hamarosan a nevemet is magam mögött hagytam. Mindent el kellett dobnom, amivel ide érkeztem, és én eldobtam. A Roy Dalton nevet kaptam. Semmi extra, teljesen átlagos és hétköznapi. Nem feltűnő. Ezzel együtt, új élet is járt és a megígért kiképzés.

Név: Roy Dalton
Kódnév: Smile
Kor: 30
Nem: Férfi
Magasság: 185 cm
Súly: 75 kg
Küllem: Szőke rövid haj, kék szem. Fülbevaló a jobb fülben.
Szakértelem: Fegyverek használata, átalakítása. Specializáció: kések, tőrök.
Rang: Trooper, felderítő.
Besorolás: S

Igen, így kezdődik az aktám, amit a kiképzőtisztek raktak össze, és amit elloptam többedmagammal amikor Bethelnek vége lett. Előtte viszont sok minden történt. Kezelést kaptunk mindannyian, csak ki ilyet, ki olyat. Erről nem volt szó sehol, és gyakorlatilag a csúf igazság az, hogy akik ide kerültek egyfajta kísérleti alanyok lettek, és nem sokan vagyunk, akik túl is élték. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy életben vagyok, de azt már nem mondhatom el hogy ember maradtam, mert nem. Én a farkas szérumot kaptam meg és félig meddig farkassá alakultam át. Nem volt könnyű, és fájdalmas volt az egész és hetekre kiestem az ébren létből, ahogy láz gyötört és görcsben állt az összes izmom és csak szurkáltak és tanulmányoztak. Nem volt más, csak a fájdalom és a kín. Fogalmam sincs mennyi ideg tartott. Heteknek tűnt, de aztán elmúlt és elkezdtem felépülni lassan és megerősödtem. A legnagyobb kihívás az volt, hogy kezdjek valamit a bennem rejtőző farkassal. Miután megismertem és feszegettem a határaimat, elfogadtam. Sokaknak nem sikerült megbékélniük ezzel és szörnyetegként tekintettek magunkra. Szerintem ez új lehetőség volt, csupán amivel meg kellett tanulni együtt élni. Volt némi ellentétem a többiekkel emiatt, mert én másként láttam a dolgot mint a többiek és parázs viták voltak erről amin én csak jót nevettem. Nem értettem miért tragédia az hogy többek lettünk mint az emberek, és a kezdeti nehézségek után én élveztem az erőmet. Erősebb, ügyesebb és gyorsabb lettem mint egy ember és a teljesítményem is megnőtt és hamar elértem az S besorolást. Huszon nyolc évesen már az egyik legjobbnak tartottak számon, bár társaimmal beszélő viszonyban voltam, sosem éreztem hogy közéjük való lennék. Nem fogadtak úgy be, és nem értettem miért.

Erre sokkal később jöttem rá. Valami... a szertől és kezeléstől függetlenül nem volt velem rendben, bár nem éreztem magam rosszul miatta. Mégis... ez egy kicsit kivetett a társaságból. Egyedül Gavin értette amit én, és vele kifejezetten kedveltem csapatban dolgozni, mert.... nem volt benne kétség. Nem rebbent a szeme sem. Ahogyan nekem sem. ez talán közös vonásunk lehetett. Mindenesetre hallottam a suttogásokat. Arról beszélgettek hogy szociopata hajlamaim vannak és a mosolyom mérgezett, mert nem igazi ahogy Gaviné sem. Sokszor ólálkodtam a kiképzőtisztek körül úgy, hogy nem láttak és nem vették észre mert remek lopakodó lettem. Sok mindent hallottam, és Betheln bukása.... maga alá temetett. A robbanás váratlanul ért de éreztem a lehetőséget. Felnevettem amikor láttam összedőlni az egészet, és gyerekjáték volt ellopni azt az aktát ami engem jelentett. Hivatalosan én.... nem is létezem, és kezemben az aktámmal... Mindent kitöröltem magam után. Nem foglalkoztam a többiekkel. Aki jött, jött. Aki nem, nem, de én leléptem és még páran követték a példámat. Ha jól láttam Gavin is lelépett, és Brandon is menekülőre fogta. Nem tudom mihez kezdtek, nem maradtunk együtt. Veszélyes lett volna. Vándorolni kezdtem, és városról városra járva surrantam be minden házba ahová bejutottam, élelemért. Nem loptam el mást, nem kellett. A fegyvereim hoztak magammal, a kedvenc késeim. Semmi mást. Két egyforma rövid tőrt, amit könnyű elrejteni és mégis halálos tudok lenni. Öltem már embert, és nem okozott nagyobb törést. Vicces volt, ahogy bugyborékolt az élet belőlük el, és aztán hirtelen megmerevedtek.

Sitka az újabb város. Talán innen... majd rájövök hogy merre kell tovább mennem. Nos Sitka, lássuk mit tartogatsz nekem?