HWANG LIAN YANG
Kind Lucius

főkarakter
Erik Strauss
csoport
vámpír
Átváltozás hatása
Testformáló
kor
265
lakhely
Barrow/Amszterdam
foglalkozás
Eszkortfiú, festő, hobbi zenész
avatar alany
Denis Dang
keresett karakter
Saját

Jellem: A kinézetemmel ellentétben a személyiségem nem mindig ilyen kellemes és bájos. Bár fiatalnak látszom, alig többnek mint húsz, mégis 260 múltam és ez hordoz magában némi történelmet. Szeretem a változásokat és szeretek tanulni de bizonyos vonásokat nem tudok levetkőzni magamról, bármennyi idő is teljen el. Hallgatag vagyok de bolond dolog lenne félősnek vagy gyávának nevezni. Nem vagyok ostoba, de nem megyek fejjel a falnak ha nem muszáj, jobb szeretem kulturált környezetben és módon megoldani a problémákat és biztos lehet benne mindenki, hogy a válaszomban vagy megoldásomban némi szarkazmus is megtalálható. Nem hagyom hogy hülyének nézzenek, de nem is hallani engem emelt hangon kiabálni vagy dühöngeni. Az én dühöm csendes, és belülről felemésztő ahogy a csalódottságom is. Magamban hordozom az óvatos gyanakvást és a bizalmatlanságot így azt a benyomást kelthetem hogy elérhetetlen vagyok. Nem vagyok. Csak próbálkozni kell, és az időjárásnál és divatnál több mindenről kell beszélgetnünk. Nagyon jó vagyok a small talk-ban, de mérhetetlenül untat minden alkalommal. Mégis mindig eladom magam, és megfizetik. A testem nem sajnálom, áruba bocsátom, és megveszik. A szex nem mocskol össze, nem érzek igazi érzéseket idegenek iránt. Az érzelmes részem mélyen szunnyad és eddig csak Rune látta meg. Ezért tartom őt közel magamhoz. Nem feltétlen fizikailag, inkább érzelmileg. Nincsenek morális vagy erkölcsi problémáim hogy vámpír létemre eszkortként is keresem a kenyerem és akad pár pénzesebb patrónusom is akik a festményeimmel kapcsolatban segítenek. A bennem élő ártatlanság régen összetört már és nem sok hiányzott hogy teljesen kiégjek, de akkor találkoztam Rune-al és visszarántott a szakadék széléről. Alapvetően jó emberismerőnek tartom magam és átlátok az embereket, és sokszor más vámpírokat is, mert logikusan gondolkozok és tudom hogy az érzelmek milyen folyamatot tudnak generálni, de sosem ítélkezem, hiszen én sem tűröm ha valaki felettem próbál pálcát törni. Vagyok aki vagyok, és ezen nem áll szándékomban változtatni ahogyan a szexuális szokásaimon sem. Tudok domináns fél lenni de megalkudni is tudok, noha nem szeretem. Kell hogy én irányítsak, mert azt a látszatot kelti hogy a sorsom az én kezemben van és nem szeretem az ostoba béklyókat, szabályokat magam körül. Én szabad lélek vagyok ehhez, sokszor már már pofátlanul. Az emberek gyakran vádolnak érdektelenséggel, és nem is tévednek. Kevés dolog érdekel, és ami nem, annak hangot is adok. Nem hazudom másnak magam, és ezt nem becsülik meg. Az ő bajuk. Hobby zenész vagyok és szépen játszom qin-en és fuvolán. Csak a magam örömére, vagy ha épp ezt kívánják meg tőlem.
Kinézet: A megjelenésem nem túlságosan különleges, bár aki még nem látott ázsiai származású férfit annak lehet hogy furcsa összhatást nyújtok. Nem vagyok túlságosan magas, éppen csak a száznyolcvan felé nyújtózkodom és szerintem hetven kiló ha van bennem. Nem vagyok túlságosan izmos, de túlságosan sovány sem. Az már más kérdés hogy a hosszú fekete hajam, jelenleg fehérszőke és a derekam közepéig ér. Dús hajam van és szeretem formázni is, hogy előnyösen álljon és vonzóvá tegyen, ez amolyan... szakmai ártalom. Sötét szem társul mellé, ami elárulja a származásom, ahogyan a mandula forma is, hiszen azt nem tagadhatom le, még akkor sem ha kontaklencsét használok. Néha szoktam, de általában kerülöm... Zavarja a szemem és képtelen vagyok megszokni az érzést, hogy ne dörzsöljem a szemem. Arcom kellemes vonású kissé szív alakú. Szeretek öltözködni, és sokféle stílusú ruhám van. Régi, tradícionális öltözékektől kezdve, a mostani deszkás szerelésig, és töménytelen mennyiségű kiegészítőm. Fülbevalók, hajtűk, gyűrűk, nyakláncok, testékszerek. Mindig mást hordok, mikor mit követel meg a helyzet.
Motiváció: Motivációt keresni jött el Amszterdam buja és fülledt éjszakájából hogy egykori mesterével Rune-al lehessen, és az idősebb vámpír ismét mutasson neki utat a sötétségben. Bár még nem ismeri fel igazán, a Rune iránti érzései hozták ide igazán. Céljai között szerepel hogy egy kiállítást mutasson be a festményeiből és mini filmjeit forgassa.
Előtörténet: Estére jár az idő, és kivételesen otthon vagyok. Nincsen semmi tervem és nem kaptam felkérést sem hogy valakinek az oldalán legyek egy csinos biodíszlet. Nincs ezzel semmi baj, az emberek fizetnek érte és sokszor nem is kell levennem magamról semmit hogy elégedettek legyenek. Néha kérik, és megadom. Miért ne tenném? Ez csak testiség, és nekem nem jelent semmit, nem tör össze, nem okoz álmatlan éjszakákat és leginkább csak kielégülést ad ami valahol fizikai szükséglet is. A vérivást is meg tudom oldani ha úgy adódik, és így mindenki jól jár. Legfőképpen én, mert az a legfontosabb. Volt rá elég időm hogy megtanuljam, mikor kell hallgatni, és mikor kell a szóvirágokkal elbájolni a körülöttem lévőket. Jó érzékem van hozzá hogy a helyzetet a magam javára fordítsam, és mára már terveim is vannak. Nem csak emberi, rövd távú célok, hanem sokkal mélyebbek és talán kissé személyesek is.

Elsimítom hosszú ezüstszürke hajam az arcomból. Nem igazi, ahogyan én sem vagyok igazán az, mert nem élek. A testem halott, és a szívem is jéghideg kőtömb, amiről épp csak pár szilánk pattant le Amszterdamban. A tükör most sem mutat mást mint eddig ahogy becsukom az ablakom és befejezem a szellőztetést. Kiengedtem az összes füstöt a szobából, amit én idéztem elő a vizipipával. Elpakolom az eszközt a helyére, és visszarakom a dohányokat a kis dobozba ahol gyűjtöm őket. Semmi hatása nincs rám a füstne, hiszen nem vagyok ember, mégis... számomra kellemes szokássá vált, már-már egyfajta szertartás ahogy megtömöm a pipát és aztán lassan elszívom. Olyankor szabadon hagyom kalandozni a gondolataimat is.

265 éves vagyok, nem látszom csak 25-nek. Körülbelül ekkoriban haltam meg, és így ezt a formámat őrzöm, mert nem igazán változik a testem. Csak a bensőm formálódik, és épül lefelé vagy gyarapodik valami új tudással vagy érzelemmel. A mai hollandia területén láttam meg a napvilágot, egy középszerű család középső gyermekeként. A szüleim nem voltak jó emberek és túlságosan gondoskodóak sem. Tipikusan azok a fajták akiknek sosem szabadott volna gyermeket vállalniuk, de ez nem jutott el a tudatokig. A nővérem és az öcsém a példa hogy mennyire. Yan Li, gyermekkorom egyetlen öröme és fénye volt. A nővérem, aki kényszerűségből állt örömlánynak, és aki engem is magával vitt, mert lányos, kedves vonású arcom volt már akkor. Bár a családom ázsiából származik, akkoriban bevándorlóként éltünk és éreztük az összes hátrányos megkülönböztetést, amiért nem helyi lakosok vagyunk. Ez kiváltképp jól jött, mert az emberek szerették az úgymond egzotikusat, ugyanakkor voltak akik gyűlölték is. Kaptam én is és a nővérem is hideget-meleget és megszámolni sem tudom hányszor vertek meg, csak mert "vágott szemű" meg "mocskos sárga" vagyok. Az emberek sajnos már csak ilyenek. Mások azért fizettek mert sosem érintettek még mást, és nem tudom melyik volt a rosszabb. A fizikai sérülések előbb utóbb elmúltak, begyógyultak, de a lelki sebek. Némelyik talán örökre vérezni fog. Nem tudom.

Egyedül az biztos hogy elvesztettem a nővéremet. Az egyik kuncsatja úgy megverte hogy belehalt a sérüléseibe. A szüleimet nem érdekelte, csak az hogy meglegyen a pénzük és így igazából eladtak a nem hivatalos bordélyháznak és már nem is mehettem haza igazán, csak névleg voltak a szüleim. Eleinte akartam. Sírtam, követeltem, dühös kigyerek voltam, aztán dühös kamasz és végül elkeseredett felnőtt lettem, aki nem tört bele ebbe a sok szemétbe és szennybe, hanem nyakig merült benne. Megtettem, mert.... élni akartam, és bármennyire is szentimentálisan hangzik, nem akartam hogy az öcsém is ide kerüljön, és legalább őt meg tudtam védeni ettől a sorstól, és ő már iskolába járt. Tanult, és volt egy kis élete... A szüleink halála után ő örökölt mindent, mert engem elfelejtettek, mintha nem is léteztem volna. Mintha nem lennék ember attól hogy a testemért fizetnek. Mintha ettől kevesebb lettem volna. Egyetlen egyszer sebzett meg az a szó hogy "kurva". Amikor anyám ejtette ki hogy velem nem kell foglalkozni mert kurva vagyok. Azóta sokszor hallottam az évek alatt, és egyszer sem érdekelt, mert jobb életem volt mint egynémely embernek.

Amszterdamba mentem miután felnőtt lettem, és az egyik ottani házba szegődtem el, és én lettem Lucius. A művésznemet nem tudom kiről kaptam, de megmaradt és tetszik a csengése. Én lettem a távol keleti herceg. Az emberek sokat fizettek nekem, és bár a nagyrészét le adtam, azért jutott belőle magamnak is, mert nem igazán volt mire költenem, és így csak felhalmoztam egy kis tőkét magamnak. Itt találkoztam életem első vámpírjával, Rune-al. Persze, akkoriban még nem tudtam mi ő, csak kedveltem, és tetszett hogy beszélgetünk is, mielőtt az ágyban kötnénk ki és a szenvedélye felmelegített egy kicsit engem is, noha a teste sokszor hidegnek tűnt. Nem érdekelt, és az sem érdkeelt volna ha akkor tudom mi ő. Többször is megfordult nálam, és kicsit... irányba állította az életem, hogy vannak más lehetőségeim is mint ezt csinálni és mellette kezdtem el megtanulni zenélni. Bepótolni a kimaradt iskolai tananyagokat és rajzolni/festeni. Furcsa hogy egy kurva művész lélekkel bír? Szerintem nem sok meglepő van benne, hiszen én is csak ember voltam, és végre nem csak napról napra éltem. Értettem Rune lelkét, mégha sosem beszéltünk is róla, és tudtam hogy más. Másabb mint én, de mégsem tudtam megfogalmazni, miért gondolom ezt. Pár évvel később kiderült minden....

Színházból mentem haza. A piros lámpás házba, amit valahol otthonomnak tekintettem, és későre járt az idő. Siettem, hogy legyen időm pihenni, mert másnap egész nap dolgoztam, nem csak este. Az egyik sikátorban támadtak rám, és késeltek meg. A pénzem akarták és az ékszereket, amiket el is vettek, de mivel ellenálltam ezért többször is belém szúrtak és ott hagytak elvérezni a mocskos kövön, ahol már senki sem járt ezen a kései órán. Segítségért kiáltottam, de nem hallott senki és éreztem hogy vérzek. Fel akartam állni és odébb menni hogy valaki észrevegyen és segítsen, de pár méter után feladta a lábam a harcot és a kőfal mellett csúsztam le és fáztam. Nagyon fáztam, talán életemben akkor a legjobban. Mintha a csontjaimig hatolt volna és szibériai hideg lett volna. Lépéseket hallottam és felnézve Runet láttam, még melőtt elvesztettem volna a fókuszt és aztán csak a lebegés maradt. A mosolyom, ahogy őt néztem és a hangja, hogy minden rendben lesz. Tudtam jól hogy hazudik, éreztem hogy nem lesz. Valahogy.... tudtam hogy vége lesz, és másnap nem kelek fel hogy elkezdjem a napot. Nem lesz több rajzom és nem lesz több lehetőségem. Nem lesz semmi. Örültem hogy őt látom magam előtt, hogy ő volt az. Akitől el búcsúzhattam szavak nélkül is.
~ Oh Rune, sosem mondtam el neked mire is gondoltam akkor. Sosem mondtam el, mennyit jelentettél nekem~

Másnap éjjel azonban... mégis csak rám sütött a Hold, és felébredtem. Nem értettem, nem fájt semmim. Nem volt ott a sérülésem, és azt hittem egyetlen pillanatig hogy egy valóságszerű de mégis rossz álom volt. Rune ott volt mellettem és nem hagyott magamra akkor sem amikor az első kiborulás utolért. Vámpírok, meghaltam és ő mentett meg. Vér.... A vér a kulcs. Életben maradásom kulcsa. Ő a sajátját adta nekem, hogy élhessek, és ezt soha nem fogom neki elfelejteni. Visszahúzott a halál torkából, és új lapot nyitott nekem immár az éjszakát járva. Nem volt túl nagy fájdalom a napfény hiánya, sokkal inkább az étkezés jelentett nehézséget és az önkontroll. Nem voltam túl kiegyensúlyozott vámpírgyermek, pedig büszke voltam a korábbi önuralmamra, és majdnem két évembe telt hogy rendesen tudjak enni és ne öljek meg senkit a nagy igyekezetben. Pedig a vágy mit sem csökken és szinte bizsereg a szemfogam minden alkalommal amikor vér szagot érzek, de ma már nem okoz nehézséget elfordulni és megállni. Sok, sok éjszalát veszekedtünk át, és hisztizve követeltem a jussom - persze jogtalanul és feleslegesen - hogy hadd egyek még, de nem engedett. Aztán lecsillapodtam, és visszanyertem lassacskán a régi önmagamat. Vagyis, annak egy jobb, vámpírabb formáját. Megnyugodtam, és így már magamra mert hagyni, és tudta hogy nem fogok hülyeséget csinálni.

Néha nehezen élem meg a vámpírságot, de az esetek többségében élvezem. Vagyis, mindenesetre nem utálom, mert egy más életforma, de ettől még teljesség tudom tenni, és tudom azt csinálni amit szeretek. Festeni, rajzolni, zenélni és mivel örökre huszas éveimben ragadtam még mindig sokat keresek a testemmel. Voltam már modell is, néha, olykor festek ezt azt megrendelésre is, és mindig csak annyira vagyok aktív hogy ne legyen gondom a pénzre. Nem boldogít igazán, de jó ha van. Az egyetlen ami boldogítani tud, az a vér, és....Rune. Az elmúlt kétszáz évben....számtalan dolgot csináltam, és próbáltam ki. Beleértve azt is, hogy miután magamra maradtam, levadásztam az egykori támadóimat. Le kellett zárnom magamban azt a szakaszt, hogy elvették az emberi életem, és mindent ami valamit is jelentett nekem. Alja népség volt, senkinek sem tűnt fel a hiányuk. Megnyugtatta a lelkem, de ok nélkül sosem öltem többé. Történtek balesetek, néha, és volt hogy önvédelemből vettem el más életét, de sosem csak szórakozásból, ennyi emberség maradt bennem. Elfogadtam azt, hogy már más vagyok, és más normák vonatkoznak rám és ezekhez mérten éltem, és élek most is.

Közel ötven évet töltöttem el Ashley mellett, akivel egy kósza éjszakán találkoztam és idősebb volt nálam. Sok mindent tanított nekem a vámpírságról és a testiségről, de nem éreztem iránta igazán semmit. Szertelen volt, és sokszor heves, vad.... szenvedéllyel teli személyiség. Énnyugodt voltam, és leginkább a láva és a tó hasonlat jut eszembe róla, hogy én voltam az aki lehűtötte ha őrültséget akart csinálni. Vele voltam, mert jó volt, és nem esett nehezemre szeretni a testét, és nem volt bűntudatom amiért másra gondoltam mellette. Valakire, a múltamból. Egy ékkőre. Legalábbis számomra az volt mindig is Rune. Az együtt töltött éveknek egy vadász vetett véget, aki Ashleyért jött. Valakit megölt, akit nem kellett volna, és az emberi vadász csapdábacsalta őt, egy mondvacsinált indokkal. Igazából.... sajnálom kellene, vagy legalábbis kellett volna éreznem valamit, amikor a halál hírét vettem, de .... üresség volt csak. Nem olyasvalaki volt akit elsirattam volna. Mivel minden kötelékem megszűnt, ismétszabadon jártam a világot és a halálom után százötven évvel ismét Amszterdamban telepedtem le.

Most viszont? Mit is mondhatnék, hideg van itt Alaszkában, de ha Rune idejött, akkor meg fogom itt találni. Nem ismerem az elektronikus elérhetőségét, ezért szóbeszéd és megérzés alapján jöttem ide. Egy bérlakásban várakozok, mert előbb utóbb meg fogom találni őt.