- Hiú! Hiú! Ébredj! - ezek az első szavak amiket meghallok, és a tompa fájdalom, ahogy a vas átdöfi a homonkulusz csomópontjaimat. Egy falnak vagyok szegezve mint valami kipreparált bogár. Kipislogom a szememből a hajam. Hosszú és szőkésbarna. Oh, új testem van? Hányadik is már? Nem számolom. Nincs értelme igazán. Semmit nem jelent.
Apa itt van. Hallom a hangját és kihúzza a vasakat belőlem. Nem szenvedek igazán, de felnyögök ahogy végül engednek a béklyók és lerogyok a fal mellé. Megdörzsölöm a nyakam és a vállam. Fáradt vagyok, de ugyanakkor valamiért fel is keltettek. Tudom hogy nem véletlen, és Apa rosszallóan néz rám.
- Hiú! Ugye ezúttal viselkedsz és nem kell hibernálnom megint? - kérdezi ahogy letérdel mellém és nyomatékosítja a szavait azzal hogy a torkomnál fogva emel a magasba. Felnyögök egy kicsit a nyomás hatására de szelíd mosolyt villantok fel.
- Jó...leszek... - ígérem meg, mire elenged és visszaroskadok.
- Olyan szigorú vagy, Apa.... Egy kicsit se szórakozhatok? - panaszkodok lekonyuló ajkakkal ahogy a világ elsötétül. Könnyű puha anyag hullik a fejemre, amit leveszek onnan hogy visszanyerjem a szemem világát. Fehér ing, és egy fekete nadrág. Bakancs. A mostani kornak megfelelő öltözet. Ahogy felveszem őket, kinyújtózom és megfordulok a tengelyem körül.
- Na, hogy tetszem? Szép vagyok? - kérdezem, mire csak egy megvető morgást kapok Irigytől, és egy sóvár pillantást Bujától. Falánk túl ostoba hogy mondjon bármit is, és szerelmes Bujába. Nem mondom, nem véletlenül kapta meg a nevét, és tényleg képes buja gondolatokat ébreszteni a puszta megjelenésével.
- Elég legyen, nem azért keltettünk fel hogy itt páváskodj. Apa feladatot szán neked - szól közbe ismét Irigy, én pedig az említett felé fordulok. Most hasonlítok rá. Világos a hajam, és a szemem színe is. Igaz, nem olyan mint az övé, de azért hasonlít.
- Valóban? Nos, hallgatlak Apus.... - telepszem le Buja és Irigy mellé. Mintha figyelmes hallgatóság lennék.
- Viselkedj - lök meg a nő de csendben maradok. Végighallgatom mit mond az öreg és gondterhelten felsóhajtok.
- Ez jó sok munkát jelent ám... Na jó, Lionel Kries, mi? - állok fel ahogy a feladataimra gondolok és elnyúlik a fejem. Sírni lenne kedvem ha tudnék.
- Hát, aludni nem fogok egy ideig.... - dörzsölöm meg csinos arcocskámat amire enyhe borosta nőtt, de nem zavar. Jól nézek ki így is.

Emlékszem. Magány, fájdalom és egy sötét hely. A cella. Rácsok és reménytelenség. Az emlékeim, egy név. Egy arc. Drake. Kedves. A kínok elviselhetetlenek, ahogy... valamit belém szúrnak. Oltás. Forróság és kínok. Kórházi ágy. Arcok és hangok. Gyűlöletesek. A vörös kő képe villan fel. Fájdalom. Üvöltés, a hang. Az én hangom. Meghalok. Az emlékek, képeket látok, és egy arcot. Újra és újra az az arc. Szőke haj. Kék szemek. Mosoly. A mosolya. Szeretem ezt a mosolyt. Újra fájdalom. Vörös minden. Kiégek. Belülről.
Elmúlik. Fehér térben lebegek.
Már nem fáj. Nem érzek semmit. Egy hangot hallok. A testem akarja. Azt mondja, adjam oda, nekem már úgysem kell, mert meghaltam. Meghaltam? Tényleg? Akkor miért gondolkodok még? A test! Kell neki. És nekem? Nekem nem kell. Elviheti. Igen, oda adom. Életben maradok. Benne.
Hiúság. Így nevezi magát. Nekem mindegy. Nekem békés itt. Nem fáj. Pihenhetek. Végre.... nem fáj.

A feladaton jár az eszem, és a vonat rázkódásától szintem már rosszul vagyok tőle. Mégis el kell utaznom a keleti országrészhez hogy kitaláljam mit kezdek a kutató alkimistával aki a bölcsek köve után indult. Segítek neki, vagy éppen meg kell akadályoznom hogy elérje a célját? Ki tudja.... Mindenesetre a vonat ablaknak dőlve hagyom hadd liftezzen a gyomrom tovább.
- Ahh, milyen fárasztó.... de legalább gyorsan odajutok ahová kell... - sóhajtok fel ahogy unatkozva tekerem meg a hajam egyik tincsét.



Outfit    ✠    Music

Hiúx Drake

Mondhatnám, hogy kevesen ismernek, de akkor hazudnék. A villám alkimista, aki kör nélkül képes alkímiát használni, mint azok a fivérek. De teszek rá, rohadtul nem érdekel semmi, sem a sereg, senki. Nekem csak egy valamire kell a kő, hogy a halott páromat feltámasszam újra. Ehhez pedig a bölcsek kövére van szükségem. Nem érdemelte meg azt a halált. Fekete, térdig érő szövet kabátot viselek, bakanccsal , ezüst súlytás van a kabát szegélyein, ez nem igazán rang jelzés, inkább az én… giccsességem, na meg, mert jól áll, és egyáltalán nem hasonlít a sereg öltözetére. A nadrágom, strapabíró katonai anyag, sok zsebbel, szeretem a sok zsebet, az ingem fekete, és egy atléta is van rajtam, a feketén nem látszik meg a vér. Kiváló harcos vagyok, és alkimista, egy titkos alakulat tagja voltam, egészen Lionel haláláig.
Már jó ideje helyet keresek, és besegít a kalauz is, így leülök egy srác elé, és kibámulok az ablakon.
Kényelmesen nyújtom ki, cseppet sem kis méretű lábamat, és végül is feldobom a bakancsaim a mellette levő üres részre.
- Szabad? – kérdezem, már akkor amikor ott vannak a lábaim. Aztán rá nézek, és elakad minden szavam.
- Lion? Lionel? – a szívem egyre hevesebben ver, a haja színe, ez nem lehet, hiszen ő meghalt! Hónapokig szenvedtem attól, hogy ha hasonló hajszínt láttam, azt hittem ,hogy ő sétál mellettem, előttem, vagy mintha őt láttam volna. Ez… a sápadt, kissé zöldes sápadt arcra pillantok, és most én vagyok az, aki lesápad.
- Lionel?! – ez lehetetlen! Elkapom az állát, és fölötte állva fordítom a fejét, felém, a szemei! Az arca, ez ő!
- Én…én vagyok az! – a hülye, akinek nem szabadna így viselkednie. Ezerfelé járnak a gondolataim, mi történt? Miért van életben? Ki tette ezt vele? Miért van itt, miért nem szólt, hogy életben van?!
Aztán erőt veszek magamon, és elengedem az állát, és szabadkozva emelem fel a kezemet.
- Elnézést, elragadott a hév. – zavarodottan pislogva ülök a helyemen, és kényelmetlenül érzem magamat, na ná! Na ná, hogy kényelmetlenül! Sosem csinálnék ilyen hülyeséget. Lionel! Nem mondom, hogy sikerült kihevernem, mert nem. Hirtelen hagyott itt, egy robbanás miatt. Rendes temetést sem tarthattam.
De ugyanakkor várok, várom ,hogy mondjon valamit a velem szemben ülő. Ki ő, mit csinál? Miért néz ki úgy mint Lionel. Sosem mondta Lionel, hogy ikertestvére lenne.

Do you only wanna dance?

Az utazás monoton, de ugyanakkor azt is tudom hogy hamarosan találkozok azzal akivel kell hogy találkozzak. De vajon hol lesz? Az állomáson? Vagy nekem kell megkeresnem még ezzel is időt rabolva a szépítő alvásból? Jajj de szeretnék már pihenni, és inni valami lerobbant kis kocsmában... Túl sokáig aludtam büntiből...
Felsóhajtok, pont amikor valaki megkérdezi hogy szabad-e. Már fordulok hogy elzavarjam de akkor... egy pillanatnyi áramszünet ér ahogy egy ismerős nevet mond.
Valamit, amit nem kellene.
Valakit triggerel ez a hang.
Nem, nem nem! Nem szabad, hallod? Kurvára aludnod kell. A test az enyém!
- Szabad, persze - mosolyodom el kissé halványabban, mert a belső küzdelmem senki nem veheti észre aki nem tudja ki vagyok én.
- Lio... Öhm, azt hiszem összekeversz valakivel - hárítom el a kezét szelíden, mert eljátszom hogy az vagyok. Törékeny szépség, hiszen Hiúság a nevem. Az egyetlen hibrid homonkulusz vagyok. A legerősebb és legkiszámíthatatlanabb ahogy mondani szokta Apa.
- Semmi baj, nem haragszom. Én Jamie vagyok, alkimista. Épp a keleti országhez tartok egy ásatásra - válaszolok halkan ahogy rá emelem zöldes szemeim.
Ő az én emberem. Ő az akit el kell intéznem, és akire Apának szüksége van.
- Ki az a.... Lionel? Fontos neked? Őt keresed, azért utazol? - érdeklődöm egy kis csend után udvariasan hiszen.... pontosan tudom ki ő, és mit keres. A régi barátja testét viselem, és valahol mélyen... talán még él is bennem, és mély alvásban van. Ott is kell maradnia.
Nem kockáztathatom a küldetésem sikerét azzal hogy elvonja a figyelmem egy ébredező öntudat.
- Te is alkimista vagy, ha jól sejtem? - kérdezem illetve félig ki is jelentem, mert jellegzetes a szerelése, de mégsem egyértelmű és még az is lehet hogy tévedek. Jó, nylván nem, de még meglehetne....



Outfit    ✠    Music