név: Zeref
kor: 6903 egészen pontosan
csoport: Démon
rang: Pokollovag
avatar: Ash Stymest
képesség

El tudom rejteni démoni mivoltom, és jelenlétem mások elől, olyan könnyedén, hogy maga Lucifer is csak nehezen érzékeli. Az angyalok és más démonok nem éreznek meg, csak ha akarom.
~ Lucifer engedélye begyűjtve ~  

jellem

Küllemem teljesen átlagos, semmi különleges nincs bennem, de tényleg, nézz rám, a vékony alakom, és nem túl magas termetem semmivel sem különlegesebb mint másoké. Rövid hajam barna, és féloldalra fésülve hordom ha már lehetőségem van rá, szemeim vörösek, mint minden démoné, bár jobb örülnék ha kék lenne. Valamikor az volt, még mielőtt meghaltam volna és a pokol tüzén elkárhoztam. Szeretem a fekete dolgokat és a sötét színek jól állnak nekem.

Jellem:
Kaméleonnak becéztek mindig is, és képzeld el miért? Mi jellemző a kaméleonre? Hogy elvegyül, bárhová beolvad a színe miatt. Én nem a színem váltogatom, hanem a személyiségem. Alapvetően én is démon vagyok, más nehezen is lehetnék, ámde én ezt a játékot nem erővel játszom, és nem fegyverekkel. Nem csak azzal lehet harcolni és én inkább előbb gondolkodom aztán cselekszem típusú démon vagyok. Szeretek elvegyülni, és mikor mire van szükség aszerint formálom a dolgokat. Lehetek kedves szerető, csendes úriember, vagy nagyszájú lázadó, mindegyikben annak fogsz látni, aminek én akarom hogy láss. Nem fogod látni a számító fényt, az előre eltervezett helyzeteket, a kést a kezemben, hogy a hátadba mártsam. Mert ez vagyok én, démon... egy szeretnivaló démon, aki a veszted lesz ha nem figyelsz oda. Aki lebecsül, az jól még nm járt, de ezt nem kötöm az orrodra. Tapasztald meg. Ahogy te bánsz velem, én ahhoz mérten fogok neked simulni, melletted leszek, szeretlek is talán, vagy gyűlöllek, és végül mindegy mit teszel, megöllek.

Történet

A sötét az csak sötét, legalábbis ezt mondja mindenki, olyan állapot, amikor a fény hiányában semmit nem látsz. Ez nem igaz, a sötétben is lehet látni, árnyat mozzanását, az őrségváltást, a pillanatnyi rezdüléseket. Ha elég időt töltessz sötétben, megtanulod megkülönböztetni egymástól az árnyakat. Közel négyezer évem volt erre, még kimondani is bűnösen sok, és elszenvedni még inkább. Hűvös, szoros láncok simulnak a csuklóimra, gúzsba kötve démoni mivoltom, és szinte elveszek közöttük, ez a test sosem duzzadt erőtől és izmoktól, ez a kar, sosem hadonászott karddal, és vívott meg csatákat.  Az én lábaim, sosem szaladtak csatába, combjaim nem szorították egy ló oldalát, és sarkammal sosem vágtam a véknyába hogy vágtára ösztökéljem. Nem vagyok harcos, és nem vagyok hős, sosem voltam az. Csak egy kölyök voltam amikor elvesztettem az életemet, egy nyílvessző vette el, ami a torkomban állt meg. Elvétették a célt, nem én lettem volna a célpont, de ez sok ezer év távlatából is elég szegényes kifogás.

Itt, a magányos cellában elég kevés jut nekem, magamra maradok a gondolataimmal, az őreimnek tilos beszélgetniük velem, látogatóm meg nem akad, gondolom aki ismert is valaha, az is elfelejtette hogy még élek, csak éppen elég kínos körülmények között. Mind a körülmények áldozatai vagyunk, és mind megszenvedjük a döntéseink okozta kellemetlenségeket, legyenek azok akár kicsit, akár nagyok. Senki nem bújhat ki a következmény alól, maximum elodázhatja hogy utolérje. Az ember azt gondolná nekünk, démonoknak nem számít az idő, igaz? Tévedés, nekünk is számít, bár nem is inkább az idő, mint az időzítés. Hajszálnyi különbség csupán, de a megfelelően ütemezett dolgok létfontosságúak. Emiatt kerültem ide magam is. Két másodperc, végzetes két másodpercen múlott hogy nem sikerült a puccs, amit szerveztem. A felemelkedésem bukássá változott, amint Uram fülébe jutott a lázadásom ellene, és azzal jutalmazott hogy kegyelem címen bezárt ide. Kegyelem volna ez? Vagy inkább az igazi büntetés, hogy a bűneim teljes tudatában kell tovább élnem, láncok között, egy csekélyke kis helyen? Ahol elfelejt engem a világ, és senki nem fogja ismerni már a nevem ha egyszer végül újra napfényt láthatok? Ez volna a kegyelem? Éljek tovább ilyen szégyen teli helyzetben? Én, az egykor büszke démon?

Magányomban lassan telik az idő, szemeim izzanak, régóta nem láttam már napot és nem tudom eljön-e még az idő amikor újra érezhetem a napfény melegét. Nem mintha annyira egy érzelmes lény volnék, inkább csak a szabadságom hiányzik, de az mindennél jobban, azonban úgy tűnik, nem kell rá sokat várnom. Lucifer végül eljön, és ajánlatot tesz. Elfogadom az ajánlatot, az is jobb, mintha a cellámba kellene sorvadoznom.  Annál minden jobb. Így történt hát, hogy most szolid visszafogott fekete ruhában, sétálok az egyik kis utcán, és ismerkedem a világgal. Azzal a világgal, amit eddig sosem láttam, és ismertem. Kihívás elfogadva.