Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Már London minden zugát bejártam, és meglehetősen unatkozom a főhadiszálláson, ahol időmet múlatom, és tanulmányozom a minisztérium összetételét, és mágikus védelmeit. Kell találnom valakit a nemzetközi kapcsolatok főosztályon, akinek a helyébe léphetek egy rövid időre, amíg megszerzek egy bizonyos tervezetet a Nagyúr számára. Elunom magam a szobámnak nevezett kis lyukban dekkolva és úgy döntök egyszerűen elvegyülök a mugli londonban és ha alkalom adódik rá keverek is egy aprócska balhét, csak azért hogy jobban érezzem magam. Ki tudja hogy mit hoz ez az este.
Fekete taláromat, könnyedén alakítom át nadrággá és egy ingé. Erre veszek fel egy kabátot, és már itt sem vagyok. London kevésbé turista barát felére hopponálok, és tudom azt is hogy nem én vagyok az egyetlen varázsló a kastélyban aki ide jár lazítani. Pálcám az ingem ujjában rejtőzik és be is lépek a kedvenc romos kocsmámba ami eléggé eldugott. Itt minden létezik ami az ember akar hogy létezzen.
Nem félek, nincs félnivalóm, ismerik már a képemet erre felé, és azt is tudják hogy előszeretettel rejtem kendő mögé. Az ember óvatos ha a fél minisztérium a sarkában liheg. Plusz egy túlbuzgó auror is, akit nem tudok hová tenni, de már kétszer elvesztette a nyomom. Bár bevallom őszintén egyszer elkapott egy pillanatra de végül, mégis itt vagyok. Rendelek is magamnak és becélzom az egyik sarok asztalt. Nem várok úgysem társaságot és eliszogatok magamban, és aztán mégis csak azt veszem észre hogy valaki ül velem szemben. Az az auror...
- Nahát nahát. Nekem van mentségem hogy miért vagyok egy ilyen romlott helyen, na de neked? - pillantok rá sötét szemeimmel és a kendőm a nyakamban pihen éppen. Teljesen látszódik az arcom, ami szerintem nem túl különleges.

♫ No escape
▲▼

Valaki & Te ✠

Hol van már? Vajon itt lesz? Mikor jön már ide? Látni fogom ma? Túl sok a kérdés, amelyekre nem tudom a választ és más sem tudja nekem megmondani. Ideges vagyok, szinte fel tudné robbanni, de kívülről valszószínűleg csak a sebesen doboló lábamon és a folyamatosan egy tollat birizgáló kezemen látszik. Nem először ülök itt ezen a héten, már legalább harmadik napja látogatom a helyet, abban a reményben, hogy egyszer csak meglátom a férfit. A férfit, akinek a vonásait jobban ismerem, mint a sajátjaimat. Kilestem, hogy ide néha szokott járni, ezért ide jöttem, mert a halálfalók búvóhelyét mégsem kutathatom fel egymagam, hiába is akarom. 
Nagyra kerekedik a szemem, amint rájövök, hogy őt látom belépni az ajtón. Végre! Majdnem felugrok a helyemről már markolom a székem oldalát, de türelemre intem magam. Majd átülök mellé, ha helyet foglalt, akár azt is elüldözöm mellőle, ha valakihez leül. Meredten figyelem, ahogy elindül az asztalomhoz és végül velem szemben foglal helyet. Elmosolyodom, végre megtörtént, amire vártam!
-Oh, én rád vártam, Kou. Három napja várlak itt, hogy mikor bukkansz föl -A lábamat végre le tudom állítani, hogy ne doboljon végre, de szívem kezd el helyette a mellkasomban gyorsabb ritmust diktálni. Valahol igaza van, mint aurór, nem kellene itt lennem, de nem nagyon tud érdekelni, mikor ő van itt előttem végre. Közelebb hajolok, és az asztalra támaszkodom.
-Örülök, hogy végre itt vagy. Talán most majd el tudlak véglek kapni -suttogom neki, nem kell mindenkinek hallania, mit akarok neki mondani.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

A romkocsma mondhatni a szokásos képet tárja elém, nincs benne smemi meglepő, és szinte vágni lehet a füstöt is, a mugli cigarettától. Engem nem zavar, és rendelek is magamnak, aztán letelepszem egy szimpatikus asztalhoz de magányomat nem élvezhetem sokáig, mrt kelletlen társaságom adódik, és már éppen rámorrannék, amikor tudatosul bennem hogy ez az az auror, akire az imént gondoltam. Mániákusan, megszállottan üldöz engem, és most már komolyan érdekel miért. Mit követhettem el ellene, hogy erre tette fel a nyomorult kis életét, mert kétlen hogy minden halálfaló iránt ilyen mély gyűlöletet táplálna. Ilyen ember nincs, tehát biztosan valami személyes oka van. Mindig valami ilyesmi áll mögötte, de érdekelni kezdett, mert azt elismerem hogy bármilyen bosszantó is, kitartása van és nem vehetem félvállról, miután múltkor csúnyán meglepett egy pillanatra sarokba is szorított. Nem követhetem el még egyszer ezt a hibát, oda kell figyelnem. Már szereztem róla némi információt, de messze nem eleget. Még nem tudom miért akar ennyire engem.
- Rám? Nos ez igazán hízelgő bár nem tudom. Örüljek hogy ennyire érdekes vagyok egy aurornak hogy képes rám egy füstös kis krimóban napokat várni? Vagy inkább kezdjek el aggódni? - tanakodom fennhangon ahogy belekortyolok az innivalómba, de nem tévesztem szem elől, és ahogy leeresztem a korsót, egészen közelről nézünk farkas szemet, és kihívóan mosolyodom el.
- Nem fogom könnyen adni magam, most szólok. De nyilván nem akarsz egy mugli kocsmában jelenetet rendezni, igaz? Ennyire azért betartod a varázsvilág szabályait - mert én viszont nem, és ha kell, itt helyben kirobbantok egy kisebb csetepatét, de előtte inkább meginnám a söröm. Egészen kellemes, kissé kesernyés aromája van.
- Inkább azt áruld el nekem Szépségem, ha már ennyire kitüntetsz a figyelmeddel, miért is teszed? Miért vagy ennyire mániákusan a nyomomban? - billentem félre a fejem, ahogy kérdezősködök, miközben megtámasztom a fejem az asztalon. Könyökölve lesem, és kész vagyok bármelyik pillanatban pálcát rántani. Ha az életemről van szó, nincs előttem lehetetlen.

♫ No escape
▲▼

Valaki & Te ✠

Végre... Végre ennek is eljött az ideje és láthatom őt. Az utóbbi pár napban nem bírtam magammal, nagyon nehéz volt bármire koncentrálnom és tudtam, hogy látnom kell, ha valamivel végezni is akarok ezen a héten. Azért ülök már harmadik napja ebben a kis kocsmában és várom, hogy felbukkanjon. Tudtam, hogy egyszer előkerül és most itt is van! A lábamnak végre megálljt tudok parancsolni, hogy utána a szívem kezdjen rá az őrült ritmusra. 
-Nos, azt rád bízom. De egyszer el foglak kapni, szóval jobb, ha felkészülsz -Sosem voltam jó a fenyegetésekben, de az látszik is. A kihallgatásokat sem én szoktam végezni, meg még elég sokmindent, mert ahhoz kéne tudni olvasni az arckifejezéseket, ami nekem nem megy. De nem is ezért alkalmaznak. 
-Hm, azt még meglátjuk. MÁr szinte hozzászoktak a nem átlagos kihágásaimhoz -Vallom be őszintén, nem tudok titkot tartani. Vagy mondok valamit, de akkor mindent, vagy egyáltalán semmit. Vannak időszakaim, amikor semmit, de semmit nem szoktam mondani, a szüleim halála után legalább két évig egy mukkot sem mondtam.
Nem volt egyszerű időszak. 
-Megölted a szüleimet... És az öcsémet. Tudom, te nem emlékszel rájuk, de nekem ez még mindig élő emlék. És nem fogom hagyni, hogy szabadon járkálj ilyen bűnnel a nyakadban -Odanyúlok lassan és az arcán futtatom végig az ujjaim. Van vele célom? Nincs, de sokszor nem tudom, mi az, amit a normális emberek furának tartanak és mit nem. Nekem ez teljesen átlagos dolog.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Nem tudom elképzelni mi vehette rá hogy ennyire a fejébe szálljak, de ez már már kórós. Az, hogy itt vár rám, nem éppen aurorra vall, ők kerülik a mugli helyeket, és a feltűnést is, kínosan vigyázva arra, hogy ne keltsék fel a gyanútlan emberek figyelmét. Persze ha tudnák hogy a látszat világ mögött mi minden rejlik. A kijelentésére elmosolyodom a söröm felett, és beleiszom a mugli italba ami kellemesen keserű és nem cukormassza.
- Oh én mindig felkészült vagyok, ha már itt tartunk, éppen ezért élek még mindig. Egyébként igazán kedves tőled hogy beugrottál hogy ezt elmondd - villantok rá mosolyt és megigazítom a kendőt a nyakamban, amit az arcom előtt szoktam viselni az idő java részében. Nem kellenek tanúk, de úgy tűnik ő még így is felismert mert elég szorgalmasan liheg a nyomomban, és nem akar ereszteni. Le kellene zárnom ezt a kapcsolatot, méghozzá az ő halálával, és erre szándékomban áll hamarosan sort is keríteni. Nem kell nekem egy kolonc a nyakamra.
- Hm, igazán tehetséges lehetsz, ha ezt elnézik neked a parancsnokságon. Egész otthonos ám az aurori szárny, voltam ott látogatóban - mosolyodom el kissé gonoszkásan, hiszen a nagyúr parancsára bementem a minisztériumba és feltűnés nélkül elintéztem amit kellett és bizonyosságot nyertem dolgokról is. Figyelmesen hallgatm, sötét szemeimben már már kíváncsiság villan hogy mit akar tőlem, és a válasza nem lep meg.
- Tényleg nem. Elég sok emberrel történt ez meg, de áruld el nekem, hogy mégis mikor öltem meg a családod, ha majdnem egyidősek vagyunk? Nagyon szorgalmasnak kellett lennem akkor - mosolyodom el, és hagyom hogy megsimítson, bár meglep a gesztusa. Mit akar ezzel elérni? Meg akar ijeszteni? Na, az lenne még valami. Nem félek tőle. A haláltól sem, de áruló nem leszek.

♫ No escape
▲▼

Valaki & Te ✠

Talán már túlságosan sokat gondolok erre az egy halálfalóra, de nem tud különösebben érdekelni, mikor olyan sokat jelent nekem, hogy végre megtaláljam őt és az enyém legyen. Nem fogom senki másnak adni, egyszerűen nem lehet másé, csakis az én áldozatom lehet. Olyan dolgot vett el tőlem, amit nem pótolhat semmi, ezért én is olyat akarok tőle megkaparintani, ami a legkedvesebb számára. Találok valami ilyet, még ha azt is állítja, nincs semmi ilyesmije.
-Annál jobb lesz végül megfogni és nem engedni többet. Nagyon szívesen -mondom rá automatikusan különösebb hangsúly nélkül, ahogy mindig is szoktam. Néha nagyon szokott embereket idegesíteni, amikor nem mutatom olyan formában az érzelmeket, ahogy ők azt elvárnák, de akkor sem tudok a tényen változtatni, hogy máshogy nekem nem megy.
-Ezen nem csodálkozom, nem védik azt a helyet olyan jól, mint hiszik. Jól végzem a munkám, különben téged és jó pár társad sem tudtam volna elkapni -Vannak sikereim és a legilimenciával szemben való ellenállásom sem egy utolsó szempont. Persze nem egyedül dolgozom, és általában megszervezett akciókban kapjuk el a halálfalókat, de volt már, hogy egyedül rángattam be egyet az ajtón, mert úgy sikerült éppen. De mindenképpen ő a legnagyobb eredményem, és mégsem tud róla senki sem. Hiába ő az egyik különleges érdeklődésem, mindet megtartom magamnak, mások még csak rá se nézzenek, inkább írom ki papírra, mint hallják. Pedig nem szeretem írni az ilyesmit, nem tartja a lépést a gondolataimmal és nem is úgy jönnek ki a szavak, ahogy akarom.
-Nem voltam annyira fiatal, amikor történt. Tizenhárom éve történt, július 23-án. Ha akarnám se tudnám elfelejteni - gondolkozom el és megfeszülnek az ujjaim az álla körül. Tulajdonképpen akár azt is mondhatná valaki, hogy éppen készülök eltörni az állkapcsát, de nem ezt akarom, csak túl sok bennem a düh és nem tudom máshogy levezetni.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Nem tudom miért keres engem ennyire, de felismerem a fanatikus fént és lángot, ami az ő szemében ég. A Sötét Úr követői között szoktam látni, amikor tanácskozás van és a sötét bélyeg izzása hív, hogy jelenjek meg. Bár nem tartom sokra ezt a fanatizmust, mégis kultuszt épített és a Nagyúr köreiben sok az elvakult. Én inkább a túlélésre játszom, és mert kényelmes életem van mellette, már amennyire a gyilkosságok azok lehetnek, és nem tudom miért nem léptem ki. Élvezem ezt, be kell vajjlam, már akkor élveztem amikor apámat öltem meg, és hasznos vagyok a nagyúrnak, mert nem vagyok olyan mint a legtöbben. Nem aranyvérű család beképzelt sarja vagyok, hanem olyan aki el tud vegyülni, és akár még kémkedni is.
De ez az auror.... az agyamra megy lassan. Meg kell tőle szabadulnom, bár nem egy mugli kocsmában terveztem ezt megtenni. Lusta mosolyra szalad a szám, ahogy válaszol. Érdekes figura.
- Jobb lenne, de nem fogsz megfogni engem, auror. Eléggé független lény vagyok, és ragaszkodom a szabadságomhoz. Vannak nálam könnyebb prédák is - vigyorodom el, ahogy belekortyolok a sörömbe, hogy fenntartsam a baráti beszélgetés látszatát. A megjegyzésével egyet értek, de a szerénykedő mondata bosszant, és lehervad a vigyorom. Az igaz hogy egyszer csúnyán sarokba szorított, de ez nem fog előfordulni még egyszer.
- Egyszer megszorongattál, de ez még nem jelent semmit, ugyanis elmenekültem - bár tény hogy napokig nyomtam az ágyat utána, de mit se számít, hiszen a cél a lényeg. Nem fog ki rajtam egyetlen kutyája sem a hülyék minisztériumának. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Oldalra biccentem a fejem kicsit és visszatér a mosolyom, ahogy az érintése nem akar elhúzódni. Még a végén azt feltételezhetem hogy tetszem neki. Elgondolkozom egy kicsit magam is, tizenhárom év...
- És hol várod el tőlem hogy emlékezzek arra, mit csináltam tizenhárom évvel ezelőtt? Sok támadás volt akkoriban, az eseted egyáltalán nem egyedülálló. Csoda hogy téged nem öltelek meg - teszem hozzá, hiszen való igaz tevékeny és aktív halálfalója vagyok a nagyúrnak, és nem okoztam neki csalódást eddig egyszer sem. Valahogy nem tűnik helyén valónak ez a szitu.
- Mondd csak Auror. Tetszem neked? Tetszem annyira hogy eláruld mégis mi a neved? - mert ezt nem tudom. Sosem érdekelt annyira hogy megjegyezzem az engem üldöző kutyákét. De ez már már érdekel is.
- Bármennyire is örültem a találkozásnak, mennem kell lassan. tudod, hív a kötelesség - szúrok oda egy gonosz félmondatot.

♫ No escape
▲▼

Valaki & Te ✠

Nem lenne szabad itt lennem és főleg nem lenne szabad a halálfalóval beszélgetnem. El kellene kapnom és bevinnem a központba, de egyszerűen nem érdekel. Hibát vétek éppen, de annyira akarok vele beszélni, hogy a teljes szabályzatot kidobtam az ablakon, minden ítélőképességemmel együtt.
-Azok az időtöltés. Te vagy a cél -Az egész életemet rá tettem fel, ötletem sincs, mihez fogok kezdeni, ha egyszer megvan és végérvényesen kivontam a forgalomból. De addig el is kell jutni és még nagyon is élvezem a macska-egér játékot vele.
-De sikerült egyszer, menni fog még egyszer. Kitartó vagyok, tudod- A mostani helyzetemet és tulajdonképpen azért tudtam felépíteni, mert kitartó tudtam maradni. Egyébként valami boltban dolgoznék és csak álmodozhatnék arról, hogy egyszer végül elkapom.
-Emlékezned kéne, mert egyenesen rám néztél. Emlékszem. Ilyen szeme semmilyen más halálfalónak nincs -hajolok még közelebb és az ujjaim immár a gallérjára csúsznak, úgy húzom közelebb. Igen, ezek a szemek bélyegezték meg a sorsom. Másik kezem óvatosan futtatom végig a szemöldökéne vonalán. Ugyanilyen volt akkor is.
-Tetszel. De nem árulom el -vallom be. Ha nem ilyen körülmények között lennénk, hogy én auror, ő halálfaló, már régen megmondtam volna neki, hogy jól néz ki. De annyi eszem még van, hogy ne mondjam meg a nevemet.
Most már eleresztem és hátradőlök a székemben.
-Rendben. Nekem itt sem kellett volna lennem, szóval jobb, ha megyek. Szép estét -állok föl lendületesen és már megyek is a kijárat felé. Talán hiba volt ide jönni. Talán hiba volt vele beszélni. De akartam és jól esett hallani a hangját az üvöltéseket leszámítva.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Nem kéne itt cicáznom egy aurorral ezt én is tudom. Még a végén könnyedén megüthetném a bokámat ha nem vigyázok és a nagyúr is mérges lesz rám ha kiesek a forgalomból. Vigyáznom kell magamra. a kijelentésére elmosolyodom.
- Nocsak. Sok mindent mondtak már rám, és sok mindennek neveztek, de életcélnak még sosem - nevetek fel ahog beliszom az italomba és a perem felett lesem csak őt. Nem kerülne sokba kideríteni ki ez, de érdekel ez a játék, és nekem tényleg az is. Valahol hízeleg is, hogy arra tette fel az életét és karrierjét hogy engem hajkurásszon. Bolond cél, de még nem unom ezt a játékot vele.
- Egyszeri alkalom volt, nem lesz második lehetőséged ami azt illeti - húzom össze a szemöldököm, hiszen ott csúnyán lebecsültem, és nem szabadott volna foghegyről venni, és nem is teszem meg még egyszer.
- Mondom hogy szorgalmas munkaerő voltam, és az eseted egyáltalán nem egyedülálló. Sok halált néztem végig akkor és sokan néztek vissza rám. Miért a szememre emlékszel? - vonom meg a vállam, egyel több vagy kevesebb nem emlékezhetek mindenre. De mégis megérdezem a miértet mert érdekel valahol. Felszalad a szemöldököm kissé ahogy közelebb húz, és ingerkedek vele, nem félek tőle. Majdnem megcsókol olyan közel kerülünk egymáshoz és nem is fogom vissza magam, végighúzom a nyelven az ajkamon. Minden eszköz megengedett.
- Hm, ez nem túl kedves tőled. Általában a tetszés tárgyának tudtára adják az emberek hogy kik ők - szomorodom el látványosan, mintha tényleg számítana valamit hogy nem mondja meg a nevét. Nem érdekel különösebben.
- Egy mugli kocsmában vagy egy ilyen kétes asztaltársasággal? - kérdezek vissza ahogy feláll, és lassan távozik. Én meg magamra maradok a gondolataimmal, és hogy mégis mi a fenét csináljak. Tudom hogy odakint fog várni mert neki sem érdeke egy kocsma közepén balhézni és innen bajosan hopponálhatnék el, mert eléggé feltűnő lenne ha hirtelen eltűnnék. Nagy sóhajjal hajtom le az italom, és fél órát várok mielőtt elindulnék én is, de nem bízok semmit a véleltlenre. A kezem ügyébe helyezem a pálcámat és egy egyszeri pajzsot húzok magam köré. Az első bármilyen támadást elnyeli, és a másodikra jó eséllyel nem lesz esélye az illetőnek. Kilépve neki is indulok, de minden idegszálam megfeszül, hiszen tudom hogy nem vagyok egyedül...

♫ No escape
▲▼

Kou & Takeo ✠

A jelenléte megbabonáz, minden ép eszemet elvetettem valamelyik sarokba, még a sajátos logikám sem akarja megkongatni a vészharangokat a fejemben. Semmilyen más halálfalóhoz nem mentem még oda csak úgy és csak nála nem követtem egy pontosan kidolgozott tervet az elfogása érdekében. Minden szabályomnak annyi, ha róla van szó.
-Akkor most megtörtént -és még csak nem is hazudtam, azt úgy sem tudok meggyőzően. Teljesen komolyan nézek vissza rá, nem értem, mit talál ezen viccesnek, de ha szerinte az, akkor nyugodtan nevessen csak. Nekem ez véresen komoly és mindig is az volt.
-Azt még meglátjuk -mert nem fogom hagyni, hogy szabadon mászkáljon még sokáig és nem lehet másé, csakis az enyém. Már a gondolatra is, hogy valaki más kapcsolja le, égtelen harag önt el, amire erőből a saját térdembe öklözök. Az asztalt inkább kerülöm, mert tudom, hogy az feltűnést kelt. Szinte azonnal meg is nyugszom és ismét minden idegszálammal rá figyelek.
-Nem tudom, egyszerűen csak… Megmaradt -Az agyam mindig is furán működött, nem tudom sokszor én magam sem, hogy miért és mit csinál. A különleges érdeklődéseim is szeszélyesen váltakoztak, bizonyos dolgokat könnyebben megtanultam, míg másokat sosem sikerült… Ilyen autizmussal élni, gondolom. Olyan közelről figyelem őt, hogy szinte látom a pupillája mozgását és minden apró kis rezdülést figyelemmel kísérek. Mindent alaposan megjegyzek és elraktározok. Pontosan olyan, mint akkor volt.
-Annyira nem vagyok hülye, hogy még a nevemet is megmondjam, ha már ilyen kedélyesen csevegek veled muglik között -engedem el és dőlök hátra. Néha még én is teszek egy kis kitérőt a szabályok alól a még megbocsátható mértéken belül. Legalábbis remélem, hogy megbocsátják, akkor is folytatnám a kutatást, ha nem lehetnék többé aurór.
-Is-is -válaszolok még öltözködés közben, és köszönés nélkül távozok arra, amerről jöttem. Nem megyek messzire a bejárattól, hiszen minimum követni akarom. A várakozás közben szinte el is feledkezem az időről, fel sem tűnik, hogy mennyi telt el igazából, de végül megjelenik ismét. Először csak követem utcákon át, mindig lemaradva az árnyékok között, hogy lehetőleg senki ne lásson, különösen ne ő. De nekem ez nem elég, el akarom vinni magammal! Meg kell legalább próbálnom ismét elfogni.
Megbújva egy beszögellésben egy halk varázslattal kötelet szerzek és a csuklóm köré tekerem szorosan, nehogy kitépje a szorításomból. Biztosan van valamilyen pajzsa, de egészen biztosan számít rám vagy felkészült az esetleges harcra, mint a halálfalók szoktak lenni.
-Stupor! Stupor! -küldök rögtön két kábító átkot is az irányába alig néhány méter távolságból és utána sem állok meg. A kötél lesz az utolsó megoldás, ha semmi más nem akar működni. Ezután várok valamilyen ellentámadást, ezért bevágódom egy kapualjba, ahonnan nem olyan könnyű eltalálni.
-Bombarda -lövök egy robbantást az irányába, de lehetőleg vigyázva, hogy épületeknek ne essen baja. Olyan sűrűn itt nem állnak a házak, de nem akarok ide emléktörlőket hívatni, azzal minden tönkre menne.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Elgondolkodtató hogy valaki ilyen mélyen képes engem gyűlölni, bár azt nem mondhatnám hogy átérzem az érzést. Van akiket nem kedvelek, de elemi mély gyűlöletet nem érzek senki iránt, mióta apám meghalt, és ott hagytam mindent ami a múltam volt. Felégettem magam mögött, és a Nagyúr mellett egészen kiteljesedtem.
- Remek, ezt is lehúzhatom a bakancslistámról hogy valakinek az életcélja legyek. Bár úgy gondoltam annak idején hogy egyszer megnősülök, de ez... úgy másodikban hasalt el mint terv - sóhajtok fel, hiszen akkor még mertem remélni egy jobb életet, de mára belátom hogy gyermeteg képzelgés volt az egész.
- Neked van feleséged? - kérdezem csak úgy a semmiből, ahogy meghúzom a korsóm tartalmát és már csak egész kevés marad benne. Még egy két korty, de nem fogok újabbat rendelni, hiszen ez egészen sok mennyiség, és már ittam egy ugyanilyet.
- Érdekesen működsz te auror... de hát legalább mély nyomokat hagytam benned - vonom meg a vállam könnyedén a rám jellemző magabiztos és flegma mosolyommal. A csajok nagyon szokták szeretni, pláne hogy mellé megvan az erőm és az a bizonyos pasis kisugárzás is. Mégis elmondhatom hogy lágyak a vonásaim, akár csak ennek az aurornak, és a harag torzít csak rajta, de így is olyan tüzesnek látszik.
- Kár pedig már majdnem kíváncsivá is tettél hogy mégis ki lehetsz. Az arcod és a történeted sajnos nem mond semmit, mondtam hogy nem egyedi az eseted - vonok megint vállat és szúrok érzékeny pontra és ahogy kimegy a kocsmából, elgondolkodva nézek utána. Biztos vagyok benne hogy meg fog támadni, fel kell hát készülnöm alaposan.
Kilépek a kocsmából, de védelmem nem lankad és már magam köré húzok egy pajzsbűbájt, aminek hasznát is veszem. A támadásra lebukom és egy elegáns bukfenccel menekülök be valami mögé.
- A picsába! Protego! Stupor! Stupor! - eresztek el én is két átkot egymás után, és megerősítem a helyzetem egy kicsit, aztán...
- Crucio! - támadok, és mintha fájdalmas kiáltását is hallanám. Ez azz. Nekem kedvez a helyzet ő nem ölhet meg engem, engem viszont semmi nem akadályoz meg ebben.

♫ No escape
▲▼

Kou & Takeo ✠

Nem is érdekel klönösebben, hogy nem emlékszik rám és a családom megölésére, nem érdekel, hogy mennyi fájdalmat tud még nekem utazni. Nem érdekel többé, mert itt van előttem és akarom. Meg akarom törni, hogy érezze, amit én éreztem, hogy átélje, amit én átéltem. Nem fogom hagyni még egyszer eltűnni a szemem elől.
-Túl erőszakos vagy? Vagy Ő nem engedi? -utalok a Nagyúrra, de nem mondom ki a nevét, vagy ahogy emlegetni szokták. Elmagyarázták az aurór képzés alatt, hogy nem nevezhetem meg csak úgy, mert felhívhatom valaki olyan figyelmét, akit nem akarok közelebbről látni, esetleg tömegpánikot okozok véletlenül. Azt már hamar megtanultam, hogy minél kevesebbet beszélek, annál jobb, de arra még mindig nem éreztem rá rendesen, miről lehet megszólalni.
-Nincs feleségem. Egyszer voltam egy lánnyal, de elhagyott -Azt hiszem, nem tartott sokáig az egész, talán egy hétig, mert nem voltam olyan, amit akart, csak olyannak tűntem. Kiabált velem a folyosón és azután sose beszéltem vele. Ha ilyen egy kapcsolat, akkor inkább nem köszönöm, amúgy sem könnyű olyat találnom, aki elfogadja a másságomat.
-Az biztos -bólintok a helyeslésemet jelezve. Ekkora nyomot senki és semmi más nem hagyott bennem, talán sosem fog megint. Ő töltötte ki minden gondolatomat már évek óta, és mindig visszatér a rajongásom iránta. 
-Majd meglátod -válaszolok még, ahogy felhajtom a kabátom gallérját és eltűnök a kocsmából, hogy kint várjam meg. Magammal akarom vinni, vagy legalább egy kicsit megszorongatni és megismerni a képességeit. Legalább legközelebb tudni fogom, mire számítsak tőle. 
Megjelenik és követem is egy darabig, amíg egy kicsit elhagyatottabb részre érünk. Nem akarok semmilyen nézőt, ha lehet. Amint jónak ítélem a körülményeket, azonnal támadásba lendülök és nem kímélem, folyamatosan támadom. Az első három varázslata elől sikerül kifordulnom egy kapualjba, de a kínzó átok már nagyon is eltalál. Összegörnyedve zuhanok a földre és csak egy halk nyögés szalad ki a számon. Erre is kiképeztek, hogyan őrizzük meg a hidegvérünket egy Crutiatus átok alatt és hogyan nyerjük vissza az irányítást minél hamarabb. Hacsak nem jön utánam még több átokkal, akkor elég másfél perc is, hogy összeszedjem magam és ismét támadjak. 
-Reducto -küldök egy megsemmisítő átkot a tér közepén álló fára, hogy amögé ne tudjon bújni és ha megpillantom a szőke fejét, rögtön utána küldök egy Sectum Semprát. A pálcám visszafogott az ártó varázslatok terén, tehát nem fogom megölni, akár eltalálom, akár nem, de eléggé meg fogom sebesíteni, hogy megállíthassam.
-Petrificus totalus -küldök még egyet az irányába, ha ezek még nem voltak elegek neki, de közben figyelek, hogy ne tudjon elkapni, ha eddig nem tette.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Lassú mosoly játszik az ajkaimon, ahogy méregetem az aurort, hiszen tudom hogy az, nem is tagadja. A nevére is emlékezhetnék éppenséggel, a akarnék, és ha érdekelne hogy mégis milyen néven nevezi magát, nekem jó a semleges is, de bosszant is hogy ő ennyire számon tart engem. Valahol mégis, egy kicsit nem is tudom... Életcéllá válni valaki szemében? Na, apám erre varjál gombot a föld alatt! Mik meg nem esnek, bár őszintén szólva nem gondoltam volna hogy ilyen keresett leszek a minisztérium kutyái szemében. Előkelő helyet foglalok el a körözési listán.
- Egyik sem. Az életem kisiklott a helyéről, és már nincs benne helye szerelemnek, gyengédségnek és családnak. Nem vagyok aranyvérű, nem köt semmilyen ősi eszme hogy gyerekeket csináljak, nem is szeretem őket - legyintek, hiszen a Nagyúr nem akadályozná meg. Ha kellőképpen megszolgálnám, személyesen javasolna egy engedelmes asszonyt nekem, aki a kötelességét teszi és hallgat. A védelemért, és a gyermekért cserébe. Elképesztő hány társam házas ilyen módon. Én mindig berzenkedtem a gondolattól is. Nem nekem való.
Ahogy elnézem neki sem, mert a családra nemleges választ ad. Na fene, pedig azt hittem egy csinos fehérnép keblei között keres vigaszt. Hm, mínusz egy támadható pont. Okos, nem hagy lehetőséget, ahogy mi sem. Egyikünk sem áldozná be magát egy ostoba érzelemért.
- Oh, már alig várom.... - vigyorodom el, ahogy eltűnik, és hosszasan nézek utána. Nem most láttam utoljára és tudom hogy odakint vár rám valahol, és ez a vadászat... felizgat, felpörget. Hagyhatom hogy megpróbáljon elkapni, és aztán én leszek a vadász, aki a végén nyer...
Kilépek a kocsmából és magam köré vonom védelmem. Nem engedem le és nem is csalódok, azon a helyen ahol én is megtámadnám, felém ereszti az első varázslatait. Az első a pajzsomba csapódik, de ki is üti azt, és félreugrok a többi elől.
- Crucio! - kiáltok felé, és látom hogy elkapja az átok és meggörnyed a szenvedéstől. Nem hopponálhatok el, akkor követhetne, de mégis... szitkozódva fogom menekülőre, nem rossz a fizikai kondim sem. Éppen ezért. A sóbálvány átok ott csapódik a fölbe ahol az előbb a sarkam volt, é megperdülök. Ingerülten villan a szemem ahogy megszólalok.
- Bombata! Bombata! - kiáltom felé az átkot, és nem tudom hogy talál-e. Némán zuhanok oldalra és behengeredek az egyik fa mögé húzódok és nem hagyok neki másik lehetőséget.
- Avada Kade... - kezdek bele a halálos átokba, amikor a ház éppen ezt a pillanatot választja hogy az oldala ledőljön és rám szakadjon. Felnyögve póbálom védeni magam a törmeléktől, és lerázni magamról a port. Szitkozódva morgok fel, és épp csak el tudok hajolni egy újabb átok elől.
- Francba már! - morranok fel, ahogy egy nagyobb rész mögé ugrok be és az a betomtömb robban szét ahol az előbb voltam és pár métert hátrébb repülök.

♫ No escape
▲▼

Kou & Takeo ✠

Nem tudok másra gondolni, csakis a különböző módszerekre, ahogyan magammal tudnám vinni. A legutóbbi találkozásunkból kiderült, hogy tud harcolni és nem hagyja magát, ha a szabadságáról van szó, tehát mindenképpen le kell előbb győznöm, ha haza akarom vinni. Már írom is a listát fejben, hogy milyen varázslatokat tudok, amikkel képes lehetek lefegyverezni a halálfalót, de visszaránt a válasza, mielőtt a végére érnék.
-Nem is tűnsz szülő fajtának -Igazából sosem érdekeltek a gyerekek, amióta kikerültem az iskolából, szinte sosem találkoztam gyerekekkel, nincs velük dolgom. Bár azt meg kell hagyni, hogy velük egy kicsit könnyebb szót érteni, főleg a kisebbekkel, valahogy nem ütköznek meg azon, ahogyan viselkedem. Nekik ez normális, semmi furcsa nincs benne.
Gyorsan búcsúzom és hirtelen távozom, hogy kint várjam meg Őt, és nem sokára fel is bukkan. Halkan osonva követem és persze meg is támadom a meglepetés erejét kihasználva, amikor elérkezettnek érzem a pillanatot. Az első varázslatom pajzsot ér, ahogyan számítottam rá, ezért rögtön kettőt is küldtem az irányába, amit már nem olyan egyszerű kivédenie. A crucio-ja eltalál, de szerencsére az auróroknak megtanítják, hogyan lehet a lehető leggyorsabban túljutni a kínzó átok hatásain, így nem sokkal később már ismét talpon vagyok, és támadok. 
A robbanások az egész teret megrázzák és több ház falán is jól látható repedések jelennek meg, néhány ennek hatására össze is dől, és ha jól hallom, akkor az egyik egyenesen a halálfalóra zuhan. 
-Confundo -lépek jó pár lépéssel közelebb, ki a menedékemből, és úgy célzok rá, remélve, hogy eltalálja. Közben már mozdulok is tovább és szórom az átkokat.
-Bombata, bombata, bombata -mormolok el rögtön hámat is a betontömbe felé, ami mögé bemenekült, hogy ne legyen hova mennie. Ezek nem olyan erős varázslatok, mint az ővéi, ezek nem tesznek kárt a környező épületekben. A harmadiknál megpillantom a halálfalót magát is. 
-Expellirmus -irányítom felé a pálcámat erősen lihegve. Megszenvedek vele, de már csak azért el fogom vinni magammal.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Hízeleg és elriaszt egyszerre ez a mániákus tűz, ami ebben az aurorban ég, és aki még ide is képes volt eljárni, remélve hogy felbukkanok itt. Tényleg nem lehet vele valami százas, hiszen én nem a könyörületemről és az irgalmamról vagyok híres. Ha vadászom, akkor meg pláne nem, és régóta szolgálom a Nagyurat aki elismeri a képességeimet és talán tudja is hogy nincs mit veszítenem, és nem árulnám el őt. Nem vagyok fontos senkinek, és nekem sem számítanak mások. Legalábbis azt hittem.
- Tudod, ha nem auror lennél, és én sem lennék az aki vagyok, komolyan megérintene a ragaszkodásod hozzám. Már majdnem egy szerelmes vallomás - mosolyodom el könnyedén, de hideg és élettelen a gesztus az ajkaimon. Kivételes eset hogy látja az arcomat, hiszen mindig eltakarom és a szőke hajam lehet árulkodó, mert nekem így tetszik.
- Nem is vagyok. Sosem értettem az aranyvér mániát hogy gyorsan gyorsan házasság, gyerek és huh, meg van mentve a vérvonal. Mintha múlna ezen bármi is... - válaszolok, de úgy tűnik ez egy közös pont, mert ő sem tűnik olyannak aki családot akar. Okos megoldás, a legtöbb auror nem ilyen okos.
Odakint pedig megvár és küzdelembe bonyolódunk egymással, ahogyan azt vártam is. Intenzíven támad de nem túl halálosan, nyilván nem megölni akar engem, ami hiba. Mindig itt hibáznak. Nem akarnak megölni, mert információ kell nekik, és csak utána jönnek az ocsmány dementorok. Na persze.
- Protego! A picsába! Crucio! Crucio! - kiáltok felé, ahogy rém omlik egy ház fele és védelmet idézek magam köré hogy ne nyomjon agyon a lehulló törmelék. Feltápászkodom, és megrázom magam, gyorsan számba véve a sérüléseimet. Elmegy.
- Avada Kedavra! - lövök felé egy újabbat miközben elbukfencezem a lefegyverzése elől. Egészen jól küzd, meg kell hagyni. Fedezékbe húzódom, és megrázom kicsit a fejem hogy megszabaduljak a törmelékektől, és belenyilall a fájdalom a mellkasomba. A bordáim. Biztos ahogy nekivágódtam a háznak. Rövidre kell zárnom ezt a kört!
- Fejezzük be, auror. Sok a tennivalóm még - sziszegem és erőt veszek magamon hogy folytassam a harcot, és elé penderülve kiáltom.
- Homres! - mire apró késéles szilánkok hada indul meg felé, hogy összesebezze. Nem halálos, többnyire fájdalmas átok. Nem csoda hogy mi használjuk.

♫ No escape
▲▼

Kou & Takeo ✠

-Ez nem szerelmes vallomás volt -jegyzem meg, ahogy hátrébb hajolok és készülök, hogy mehessek, mert mára még vannak vele terveim. El akarom kapni őt, érzem, hogy most sikerülni fog, teszek.
-Nem tudnék egy gyereket felnevelni-Egyáltalán kivel? Gondolkoztam ilyenen is, de senki sem akar velem együtt lenni úgy, vagy tudná elviselni, hogy velem kell együtt élnie. Az emberek nem szeretnek, ezért az szenvedne, aki mellett kikötnék, és nem én. Senkinek nem kell emiatt szenvednie, és akkor a gyerekről magáról nem is beszéltünk. Nem nekem való és kész.
Módszeresen igyekszem sarokba szorítani, hogy végre elérhessem a célomat és elvihessem magammal. Küzd és hatásosan védekezik, de be tudok vinni ütéseket és szépen lassan közelebb kerülök hozzá fedezékről fedezékre haladva.
-Stupor, stupor -küldöm vissza, kivédve a mindenfelé lőtt támadásait. Most már ijedt és hibákat ejt, ami az előnyömre válik. Így sokkal könnyebb lesz végül túljárni az eszén, ha eljön az ideje. Behúzódom egy kiszögellés mögé, hogy elkerüljem a következő gyilkos átkát és úgy próbálom megkerülni, miközben morgok magamban.
-Protego -mondok magamra egy védelmező varázslatot, mielőtt ismét megközelítem, már nem bírom sokáig, de még kitartok. Erőt gyűjtök a következő támadás előtt és csendben közelítek hozzá.
-Nem lesz, ha nem hagyod abba -válaszolok, de reagálni már nincs időm, csak a korábbi védelmező varázslat menti meg az írhámat. De nem hagyom annyiban a dolgot.
-Sectum Sempra! -Ez igazából egy nem elfogadott varázslat az aurórok között, de most már nem érdekel, mi protokol és mi nem, nekem kell a halálfaló és nem fogom hagyni elmenekülni, ha rajtam múlik. 

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Elmosolyodom hidegen ahogy tiltakozik a kimondott szavak ellen.
- Nem, de már majdnem - teszem hozzá, és hagyom menni. Elnézek utána, és magamban már készülök a harcra, és a nyakamba kötött kendőmet birizgálom ahogy az utolsó kortyokat is megiszom a piából, és a kezem ügyébe helyezett pálcával lépek ki a sikátorba hogy párbajozzunk egy isteneset. Vagy istentelent, nekem egyre megy az egész. Csak szabaduljak meg az aurortól. Nem egészséges a ragaszkodása hozzám, de lássuk be hízelgő is valahol.
- Protego, Protego! - védekezek, mert azért el kell ismernem nem éppen utolsó harcos, de éppen ez benne ak ihívás hogy legyőzzem, vagy éppen az utolsó pillanatban tűnjek el előle, mint legutóbb is.
- Avada Kedavra! - kiáltok felé egy újabb gyilkos átkot, nekem nem kötik a kezem és az erkölcsöm semmiféle eszmék, és egyszerűen csak meg akarom ölni hogy ne lehessen az utamba. A törmelékek között keresek menedéket, és fogom egy kicsit az oldalam, mert eléggé szúr és nem vagyok meggyőződve róla hogy nem törött el egy két csont. Le kell zárnom ezt a harcot!
- Ne becsülj le auror! - mordulok fel, ahogy egy ostorcsapás átkot küldök felé, és egy Cruciót is, ahogy egy épen maradt házfal mögé húzódom, amíg ő védekezni kényszerül, és az átka még éppen vállon talál. Elég arra hogy felkiáltsak ahogy az átok mint ezer kés hasít bele a húsomba és karmazsin vérpatakot fakaszt belőle. A francos francba! Ez kurván fáj!
- Homres! Homres experto! - kiáltom felé és a fájdalmammal küzdve még létom ahogy a lábát szántja fel az átkot aminek hatása hasonló. A házfalnak dőlve próbálok felkelni hogy hopponálhassak, de a vörös köd a koncentrációmra ül és csak odébb botorkálni tudok és mindössze pár méter sikerül az eredeti cél helyett. Megszédülök hiszen a vállamból patakzó vér már eláztatta a talárom és az ingem ujját is, és kivitte a színt az arcomból is talán. Az egyik fának vetem a vállam és roskadok össze. Megtámaszkodom, és megrázom kicsit szőke fejem hogy tisztuljon a kép, de nem... csak sötétedik.
- Ne, ne, nem szabad.... - morgom ahogy hirtelen mintha zsupszkulcsot fognék, megfordul a gyomrom és sötétségbe borul a világ. Nem fáj az esés.

♫ No escape
▲▼

Kou & Takeo ✠

Az utolsó kijelentésén, mielőtt kilépne a kocsma ajtaján, kicsit elgondolkodom az utcán, miközben rá várok. Van fogalmam arról, milyen a szerelem, én is olvastam regényeket, amikben voltak erről témák, meg láttam a szüleimet is, ahogy együtt élik az életüket, de el nem tudom képzelni, igazából milyen megtapasztalni. Azt mondja, ez a mánia már majdnem az? Ilyen lenne a szerelem? De nem tudok túlságosan belemerülni a fejtegetésbe, mert megjelenik én pedig követem és nem sokkal később már egymás fejére szórjuk az átkokat és velük a törmeléket.
Tudom, hogy nem tudnám egyszerűen legyőzni, de nem hiába lettem aurór, megtanultam küzdeni és a legutóbb is csak egy hajszállal menekült meg előlem, ezúttal nem szalasztom el. Nem fogom hagyni most kicsúszni a kezeim közül, ezért lövöldözök minden pillanatban, amikor lehetőségem van rá újabb és újabb rontásokat az irányába és bár megszegek vele pár szabályt, ahogy bedurvul a helyzet, néhány nem megengedett átkot is ellövök az irányába. De addig nem megyek el, mint ő is, hogy a három főbenjáró átok közül használjak egyet. Egy kerítés mögé húzódva kerülöm ki a halálos átkot, nem sok kellett, hogy eltaláljon és vége legyen a dalnak. Még valamit meg kell bosszulnom, nem úgy van ám az.
-Pontosan tudom, hogy hazaviszlek magammal -válaszolok szent meggyőződéssel, ahogy kivédem a fájdalmas átkot és azt még hallom, ahogy felkiált fájdalmában, tehát eltaláltam. A zaj csökkentő varázslat, amit használtam korábban kiszűri az emberi hangokat, hogy a beszédet halljam, de a robbanásokat és egyebeket, amik megzavarnának, ne engedje át. Hasznos dolog a magamfajtának.
Biztos vagyok benne, hogy a korábbi omlás őt is elkapta, tehát a sérülései miatt már lassabb, így vakmerően közelebb megyek, hogy jobban rálássak, de nem látom időben a varázslatot, amit be is kapok szépen. Felkiáltok és féltérdre rogyok, de nem állhatok meg, odébb bicegek, mielőtt ismét eltalálhatna, de nincs is szükség rá, a varázslatom jobban sikerült, mint vártam volna. Összeroskadt és alig van már magánál, tökéletes.
-Ssshhhh… -csendesítem az aggodalmát, már nem kell semmitől félnie, hiszen én viszem majd haza. Nem adom az Azkabanba és dementor csókot sem kap, ennél jobb nem is lehetne neki. Még el is fogom látni, amint hazaérek. Letérdelek az eszméletlen teste mellé és szemügyre veszem egy pillanatra az arcát. Így egészen ártatlan, mintha nem is egy kegyetlen gyilkos lenne, aki a Nagyurat szolgálná. Szinte már elhinném róla, hogy nem bántott soha senkit. Szinte, de annál jobban tudom, mit tett. Egy egyszerű pálca pöccintéssel emelkedik levegőbe puhán a teste. Én is megsérültem, nem tudom cipelni, amúgy sem akarok a vérhez nyúlni. Csúszós és nem bírom az érintését.
Egy gyors zsupszkulcs használat után már otthon is vagyunk és szerencsére nem kell szomszédoktól tartanom. A pince tökéletes lesz az új lakómnak, ott majd elalhat a matracon, amit neki szereztem be. Tiszta és új, csak éppen nem ágy. Ott helyezem nyugalomra és miután körülményesen, de megtisztítottam a sebét is, bekötözöm a karját. Nem akarom, hogy meghaljon, abból nem kapom meg az elégtételem. Aztán csak leülök és… nézem. Nem sietek sehova, megvárom, míg magához tér.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

A fene vinné el azt a nyavalyást és ahogy próbálom kikerülni az átkait, egy kettőt bekapok, de a legdurvábban a vállam fáj, és lüktet és kiviszi a színt belőlem, hogy nem tudok tisztességesen koncentrálni ahogyan kell, és összehúzott szemekkel próbálom a testem működésre bírni, de pár métert jutok csak előrébb, messze kevés ez vele szemben, és bár nem félek mégis egy kis nyugtalanság önt el, hogy most nem én kerülök ki győztesen, pedig engem nem kötnek gúzsba olyasmik hogy tisztesség, és erkölcs. Mi az nekem, régen meghalt.
- Hogyazarpohadt... - káromkodok masszívan ahogy a fának dőlök, ami mellé sikerül teleportálnom, és kissé nekivetem a hátam hogy nyerjek pár másodpercet, és még látom hogy ő is elesik, ezek szerint adtam is, nem csak kaptam és erre egy vérszegény mosolyt villantok, de hamarosan adódnak nagyobb problémáim is, mint hogy szédülök, és nem bírok megmoccanni és hirtelen spirálba kezd a világ, és megfordul minden. Nem érzem hogy becsapósnék és sötét köd vesz körül.
Itt nem fáj, itt jó nekem.

Nehezen ébredek fel, és nem is tudom először hogy mire, de hasogató fejfájás az megmaradt és még színes elcsúszó formákat látok magam előtt ahogy megmoccanok, és a vállamba hasít az éles fájdalom az átok miatt mire felnyögök, és visszaesek ahogy fordulnék, és hirtelen éber leszek. Ez nem ismerős hely és nagyon hideg. Hol az ördögbe vagyok?! Biztos hogy nem az Azkaban a hely, de akkor mégis....
- Mi a... hová hoztál? - hiszen nem nehéz kitalálni, ki nyerte ezt a kört, de hogy itt sem fogok maradni sokáig az is biztos, csak... szedjem össze magam. Visszadőlök inkább, nem kell megerőltetnem magam, nem szabad.
- Na és most Auror? Elrabolsz, és még be se mutatkozol? Micsoda dolog ez? - igen, még mindig nagy a szám, mert megsebesültem, de nem győzött le, oh nem. Korántsincs még vége a meccsünknek, csak most lépéshátrányba kerültem. A vállam sajog és lüktet és a fejem se éppen jobb. Kimerültem kicsit, és nem tudom meddig nem voltam magamnál, de úgy saccolnám pár órát. Nem félek tőle, és egyenlőre próbálok fejben okos lenni és szabadulni innen. Majd ha kissé leült a gyanakvása akkor megfutom kört. A vérnyomásom alacsony és nem kerülök pánikba. Volt ennél rosszabb helyzetem is már. Egyszer úton voltam az Azkaban felé, de megszöktem, megölve az őreimet. Ez csak egy ház, a védelme korántsem lehet olyan jó.

♫ No escape
▲▼

Kou & Takeo ✠

Végre... végre megfogtam, végre az enyém lehet és végre megkaphatom a jól megérdemelt bosszúmat. Itt van előttem, ájultan, összetörten és éppen a pincémben helyezem el őt. Ennél nem is lehetne jobb. Csak a fájdalmat kell figyelmen kívül hagynom a lábamban és minden tökéletes.
Beletelik egy kis időbe, hiszen a gyógyítás nem éppen az erősségem, mire sikerül bekötnöm a karját, de legalább sikerül végül. Még vizet és gyógyszert is hozok le neki, hiszen nem akarom, hogy itt haljon meg nekem. Azt akarom, hogy életben maradjon és megkapja a megfelelő büntetését és azt nem lehet, ha legyengül és megbetegszik. Most látni fogja, milyen volt a szenvedésem.
Amikor magához tér, már izgatottan ugrálok szinte a földön ülve, de rögtön abbahagyom, amint megszólal.
-A pincémbe hoztalak -válaszolok az ujjaimat ropogtatva, mellettem a magammal hozott, neki szánt dolgokkal. Amíg aludt, több védelmi varázslatot tettem a házra, a pincére és a telekre is. Nélkülem is működnek és csakis az én engedélyemmel tud bármerre is közlekedni, pálca nélkül esélytelen kijutnia és azt csak tőlem szerezhet. Sok szerencsét hozzá.
-Ilyen dolog -vonok vállat. Nem válaszolok, szinte mindig csak az utolsó kérdésre mondog bármit is, hiszen ha érdekelné az információ, akkor megvárná rá a feleletet. Ha nem érdekli, akkor nem tenne fel még többet. Egyszerre úgyis csak egyet tudok megválaszolni. Nem kell tudnia a nevemet, hogy emlékezzen arra, amit velem tett.
Láthatóan rossz bőrben van, de hát mit várunk egy ilyen csata után alig órákkal. Jobb is így, szintén hozzáadódik a bűntetéséhez. Legalább annyit igyekeztem megtenni, hogy a válla ne fájjon nagyon nyugalmi állapotban, és nem vérzik, kap majd valami pirulát is, ha szépen kéri. De csak hogy biztosan életben maradjon. Nem vagyok gonosz, másokkal kifejezetten jól szoktam bánni és kedvesen a magam módján, de ő még szerintem is megérdemli, amit kap.
-Hogy érzed magad? -csúszom kicsit közelebb, nem bírok magammal, nem is értem, mi ütött belém. Izgatott vagyok minden fáradtságom ellenére és ott akarok lenni a közelében, de mégis tudom, hogy bármilyen sérült, nem szabad.

Takeo &
Kou

Living a life of misery
Always there, just underneath
Haunting me, quietly alone
It’s killing me, killing me

Fájdalmasan ébredek fel, és egyből kiéleződnek az érzékeim a nyilvánvaló fájdalom ellenére is, hiszen nem tagadom hogy veszettül fáj és nem volt épp gyenge az átka ami vállon talált. Fáj elismerni hogy nem olyan hézbalkezes min a legtöbb társa és eddig egynek sikerült engem elkapnia, de az már szerencsésen a föld alatt hever hat lábbal. Rá is ez vár ha egyszer kiszabadulok innen. Mert ki fogok, ez csak idő kérdése csupán.
Ahogy fókuszálok a félhomályban felmérem a nem túl tágas pincét de végül is pince engem meg a sötétség mikor zavart? Sosem. Nem fog bennem félelmet kelteni ha itt akar tartani. Régóta nem félek már semmitől sem. Nem most fogom elkezdeni. Elmosolyodom ahogy lassan oldalra fordítoma fejem hogy lássam. A kendőm a nyakamban van érzem a melegét.
- Pince. Micsoda otthonos sötét hely. Úgy véled ez illik a legjobbann hozzám? - ezen azért nevetek egy kicsit hiszen ha tudná hányszor húztam meg magam mugli családok menedékében, amikor épp kerestek, és nem idegen tőlem az emberi világ. El tudok vegyülni ha akarok és veszélyes varázsló vagyok.
- Elég udvariatlan. Az is hogy nem mondod el miért vágy ennyire a társaságomra - mert azt észrevettem hogy ez itt messze nem egy azkaban. Valamiért akarja hogy közel legyek hozzá, de ezt vajon mennyire tolerálják majd a minisztériumban neki hogy házi őrizetben tart egy gyilkost? Az vagyok, nem tagadom, és nem is szépítem. Elvettem megannyi életet és el is fogok ha kiszabadulok.
- Szarul. Miért jól nézek ki? - húzom el a szám visszateszem a fejem és mocorgok egy kicsit de a vállam van a legrosszabb bőrben de a jobb lábam is feszül és húzódik, de nem látom. Gondolom meghúztam ahogy összecsuklottam. Ha meg akar kínozni hát hajrá, mintha nem lett volna elég kín a részem Voldemort mellett is, szóval nem mintha hatna még rám bármi is. Ki lehet próbálni.
- Na és most? Mi lesz? Mit akarsz tőlem auror? - kérdezem ahogy lehunyom a szemeim, amíg erőtlennek és gyengének tart addig gyógyulhatok és nem érzem magam a legfényesebben ami azt illeti.

♫ No escape
▲▼