NÉV: Phoenix Lindwell
SZÜLETÉSI IDŐ:983
SZÜLETÉSI HELY: Már nem tudom
KOR: 1125
CSOPORT: Vámpírok
RANG; FALKATAG: Halandó szolga
BEÁLLÍTOTTSÁG: Dominánsan szubmisszív
ÁTVÁLTOZTATÁS IDEJE: 25 évesen
VÉRVONAL: -
PLAY BY: Alexis Marcelo
KÉPESSÉG
Magas fájdalomküszöb, fekete humor és Darius idegzetén való táncolás.
MEGJELENÉSNem nevezném magam különlegesnek, bár igazából elég magas vagyok, és megfelelően izmos de nem az a kimagasló izomkolosszus mint a testépítők. A legfeltűnőbb rajtam a hosszú hullámos hajam, ami a vesztemet okozta sok sok évvel ezelőtt. Dariusnak ezen akadt meg a szeme először, és sajnos úgy érezte meg kell ismerkednünk egymással. Kék szemeim vannak, és kedves vonásaim, mintha mindig valamin derülnék, de ez nem így van. Valójában néha elég kegyetlen vonásba tudnak rendeződni, és nem érdekel hogy mi szent és mi nem.
Szeretem a kényelmes ruhákat és haladok is a korral meg divattal, és gyakran veszek fel zenekaros, vagy éppen poénos mintás felsőket, Darius nagy örömére. Na meg ott van a számos tetoválás ami díszít és ez közös megegyezés tárgyát képezi mindig. Ez ellen nincs kifogása ahogy a fülbevaló ellen se volt, mert neki is van azt hiszem. Szeretem a kiegészítőket is, és a kényelmes edzőcipőtől kezdve az acélbetétes bakancsig mindent elhordok.
JELLEMNem vagyok egy könnyű eset, és ennyi idő után már kicsit összemosódik hogy jó vagy rossz vagyok. Nem tudom, és nem is akarok ilyesmin gondolkodni. Vagyok, aki vagyok. Teszek néha jó és néha rossz dolgokat, és nem mindig vállalom annak a következményét, de hát a becsület és a tisztesség nem mindig kifizetődő, és becsületesnek lenni... hát nem akarok túl korán meghalni maradjunk annyiban.
Alapvetően nem érdekel hogy mit gondolnak, és minek neveznek, én csak átutazó vagyok ebben a korban és életben mert a rosszakaróimat is túl fogom élni így hát mit foglalkozzak velük? Nincs értelme.
Megyek a saját fejem után, és néha csinálok ostobaságokat is, és a kelleténél lehet hogy kicsit jobban szeretem az alkoholt, de melyik húsz éves ifjú veti meg?
Ha a fejembe veszek valamit, azt nem veri ki onnan senki, és jah hát van hogy hülyeség, és utána meg is szívom rendesen, de legalább tartom magam az adott szavamhoz, ezért nehezen ígérek meg bármit és inkább kertelve keresem a kiskaput. Sokan mondták azt is hogy a pofátlanságom már már bicskanyitogató, de én se vagyok béna a késsel. Na meg nem lehet mindenki apuci kicsi fia. Szerintem csak egészségesen magabiztos vagyok, és csak ritkán esek túlzásokba, de egyszerűen van olyan helyzet amikor tudom hogy veszteni fogok, de nem hátrálhatok meg. Megtanultam az évek folyamán hogy nem az a fontos hogy mindig nyerjek, hanem hogy harcoljak azért ami fontos nekem.
Tudok komoly is lenni, hiszen Darius mellett már nem vagyok forrófejű ifjú, és szeretem azt is ha fáj. Ennyi év alatt annyi fájdalmat éltem át hogy megtanultam elviselni, aztán ez tovább mélyült. Ez van, megszoksz vagy... megszöksz ahogy mondani szokás, de én nem tudok olyan messzire menni ahol Darius ne találna meg így hát... nem menekülök.
Mit mondhatnék? Vagyok ami vagyok. Halandó, és közben mégsem egészen az. Ez is Darius hibája ha már itt tartunk, és ne aggódj gyönyörű vámpírom, mindent rád fogok fogni. Szóval cirka 1100 évvel ezelőtt lehetett amikor huszonéves meglett férfiként éltem. Harcoltam amikor kellett és jegyben jártam, de az én lelkem szabadságra született és a családom nyomására sem igazán voltam hajlandó beadni a derekamat mert hát nem akartam egy oylan nőt a nyakamba akit nem is szeretek. Ez valahogy sosem szerepelt a terveim között így egy éjszaka inkább továbbálltam. Csak így egyszerűen, a kardommal és élelemmel felpattantam a lovamra és elindultam a nagyvilágba.
A családomról semmi extra információt nem kell tudni, tök átlagos volt minden és az eljegyzésem is. A koromban nem volt szokatlan ez a dolog. Két család megegyezett a gyerekeik feje felett.
Éveket töltöttem azzal hogy úton voltam, és zsoldosként mindenhol kaptam munkát, és mindig mghúzhattam magam valahol, sokkal jobb élet volt ez nekem mint apám malmában dolgozni napestig. Csatáról csatára jártam, és mindenhol dolgoztam egy kicsit és nem volt gondom az életre. Néhol meghúztam magam huzamosabb időre és voltak asszonyok akikhez belopakodtam éjjel, és nem bánták. Szép idők voltak azok, kényelmesek. Megvívtam pár csatát, mindig más oldalára kerülve, és tanultam mindenfélét. Rengeteget tanultam és a harctéren egy felcser mellé szegődtem és a csata végén segítettem emberi életeket menteni és később is megmaradtam ezen a vonalon. De erről kicsit később.
Egy harc utáni éjszaka volt, a táborban tértem nyugovóra fáradtan és enyhe sebesülésekkel. Viszonylag jó harcosnak számítottam, és túléltem a csatát ez elég sok mindent elárul nem? Szóval már nyugovóra tértem sok más ember között, mikor valamire felébredtem. Talán a lovak prüszkölése vagy a sokadik megérzésem volt, nem tudom, mindenesetre felkeltem és észrevettem a táborban mászkáló alakot, mintha keresett volna valamit. Vagy valakit, de ezt csak később értettem meg. Észrevett és felém lendült, egyetlen másodperc alatt ott volt, és esélyem sem volt, kiáltani vagy megemelni a kardom, vagy bármit is tenni. Szemeibe fulladtam és a térdem felmondta a szolgálatot. Fogalmam sincs mit tett velem, de aznap éjjel kikapcsolt a világ.
Másnap éjjel jött el újra. Egy házba voltam bezárva, nem bírtam kiszabadulni sehogy. Megjelent, mint egy fantom. A semmiből, és közölte a céljait, vágyait. Engem akart. Nem megölni vagy megkínozni, inkább birtokolni. A szabad lelkem ezt nem tűrte el, és a szemébe nevettem hogy ne gondolja hogy engem csak úgy megkaphat, mert nem. Azt ígérte, rá fogok jönni hogy igaza van, és... igaza is lett. Menekültem előle, és engedett. Két jelét kaptam meg, azokon keresztül (mint későb elmondta) már bőven képes volt megtalálni és hamarosan a harmadikat is rám ruházta mikor elkapott, és egész éjjel maga mellett tartott. Nem akartam a szolgája lenni, és nem akartam tőle semmit, csak hogy hagyjon békén és keressen mást de végül bevégezte a sorsomat és megjelölt a negyedik jellel is, és visszafordíthatatlanul az övé lettem. Nem volt hova futni, nem volt hova bújni. Meg akartam ölni, és mindent elövettem ellene hogy elpuszítsam de gyenge voltam. Amikor megelégelte napokra bezárt, és leláncolt hogy ne ölhessem meg magamat sem. Tomboltam és őrjöngtem, téptem a láncaim ordítva de semmi nem használt, és nem engedett egy kicsit sem. A hideg acél fájdalma maradt meg amikor feljött a reggeli nap.
Nem tudtam küzdeni ellene, nem tudtam semmit tenni hogy megszabaduljak tőle, vagy magamtól. Ezt is elvette tőlem, és minden éjjel visszatért, és minden éjjel történt valami ami... változtatott a dolgokon. Beszélt hozzám, tanított ha úgy tetszik és tudni akart mindent rólam. Aztán a rabságom kényelmesebb lett, a láncaim hosszabbak... végül lekerültek. Évekbe került és nem volt könnyű, és voltak éjszakák amikor a fájdalomtól mit sem tudtam magamról, mert rossz kedvét rajtam verte el. Sokszor történt meg az évek folyamán. Fájdalmat okozott mert úgy hozta a kedve és sosem tudtam mivel bosszantom fel vagy mivel nem. Az alkohol valamelyest enyhített a kínjaimon így hát rászoktam. A sebek kevésbé fájtak, és így elviselhetőbb volt Darius pokoli természete is. A fájdalomhoz is hozzászoktam, és mások szerint félelemetesen magasan van a fájdalomküszöböm, de hát... egy ilyen mester mellett? Ugyanmár. Mindenesetre elteltek lassan az évtizedek és lassan de biztosan összecsiszolódtunk. Mindkettőnknek engednie kellett egy keveset és befogadni a másik adományát. Miattam Darius egy kicsit emberségesebb lett, én pedig neki hála sokkal szenvtelenbb és kegyetlenebb.
Teltek és múltak az évszázadok, és én voltam minden Darius mellett, de újabban az orvoslás érdekel. Illetve kényszerűségből muszáj volt foglalkozzak vele, mert elég sokszor voltam összetörve és meg kellett magam gyógyítanom, így végül doktorit is szereztem ebből, és papírra írták hogy lehetnék Dr. Lindwell is ha akarnák. Mondjuk, nem akarok. Hivatásos naplopó vagyok, és nem dolgozom egy kórházban sem, talán majd Darius klubbjában vagy nem is tudom, amihez kedvem támad. Bár most eléggé mérges rám, és még regenerálódom.
Jah, hát csúnyácska baleset, de megöltem a pomme de sangot, Liamot, mert eliselhetetlen kis féreg volt, és a mesterem zokon vette. Elzárt egy hétre, miután alaposan összetört és napokig lebegtem ébrenlét és ájulás között mire valamelyest rendbe szedtem magam, de voltak fájdalmaim. Nem kevés. Régi ismerősként köszöntöttem a fájdalmat, és kiverkeedtem magam belőle. Újabban nappal egyetemre járok, természetgyógyászatot hallgatok mert megtehetem. Próbálok jó lenni Dariusnál is, mert nem hiányoznak a verései de még így se mindig tudom kivédeni. Hát néha fent, és néha lent....
Oh, nézd csak, egy üveg vodka!
Darius szerint sokat iszom, és volt hogy emiatt annyira berágott hogy napokra bezárt mert még megvannak a régi láncok, valamiért ragaszkodik hozzájuk, és sajnos.... csattannak is rajtam olykor.
Na de, igyunk!