Nem számítok kimagasló alaknak, bár magas vagyok, mégsem egy égimeszelő. 185 centi körül, a katonai aktámban benne van minden milliméterre pontosan. Nem tudom hány kiló vagyok, ez is függ attól hogy menetfelszereléssel vagy anélkül. A bőröm fekete, mint mindenkié aki wakandai, hiszen ilyenek vagyunk mi. Csokoládé színűek, de ez mit sem von le a személyes sármomból.  Talán csak dob rajta. Mindenesetre nem panaszkodhatom a megjelenésem miatt, a katonaságnál eltöltött idő meglátszik az izmaimon is. Nem kíméltem magam, de mégis a legérdekesebb talán a számtalan kis apró heg ami minden egyes megölt emberrel több lett rajtam. A karom, a vállam, és a mellkasom, a hasamig tele van ezekkel. Halálkufárnak is becéztek amikor harcoltam Irakban és Afganisztánban. A ruházkodásom mindig változatos, de mindig a praktikum vezérel. Szeretem az erős katonai bakancsot terepszínű vagy éppen fekete/kék nadrággal és egyszerű felsőkkel. Semmi giccs, semmi csicsa. Csak egyszerű darabok. Rá a golyóálló mellénykém, ami mellkastájon véd leginkább, mint két lemez.  Meglehetősen praktikus. A ketyegőmet védi, de nem ólomsúlyú.
A hajam rövid és rasztásan tincses, de tudom sok féleképpen viselni ha épp úgy akarom. Remekül illik a barna szemeimhez, és a  kis bajuszhoz amit viselek. A szakáll meg kell. November van, nem? No shaved!

Jellemileg nehezebb lenne összszedni hogy mit tudok magamról mondani. Elég sok mindent, és sokan mondták rám ezernyi jelzőt, és nem mindegyik volt hízelgő ha már itt tartunk. Pedig vannak jó tulajdonságaim, de általában nem ezeket mutatom meg. A világ nem érdemli meg hogy jónak lásson, nem érdemel semmit. Wakanda még annyit sem. Lássák a bűneim, lássák a harcost, a katonát, és féljék a nevemet. Más nem jár nekik.
Úgy nőttem fel hogy láttam, mivé lesz a népünk, ha nem tud küzdeni, ha nincsenes fegyverei, eszközei a változásra. Gettóban nőttem fel, és apám ott is ember maradt. Megtanította hogy nem számíthatuk másra csak saját magunkra, és Wakanda hátat fordít azon fiainak akik a földjétől távol élnek. Ez valahogy mérhetetlen csalódottsággal töltött el már akkor, és ez egyre csak erősödött. Apámat megölték mert hitt a változásban és ezt nem voltam képes sosem megemészteni és megbocsátani. Azt hiszem a bosszúvágy és elkeseredettség apám elvesztése miatt eléggé meghatározó volt számomra.
Nehezen változtatom meg az elhatározásom, de nem lehetetlen, és nem állítom hogy nincs humorom sem, mert van. Csak kevesen értékelik.
Tulajdonképpen nem nevezném magam igazán gonosznak, de jónak sem, mert a körülmények ellenem dolgoznak és jelenleg csak egy katona vagyok, egy harcos. Leszek én ennél több is.
Leszek én, király is.

képesség »

Mindenki elindul valahonnan, és én sem az égből pottyantam ide, de még csak nem is a gólya hozott. Ez csak mese. Visszás egyébként, mert gyerekként hittem a tündérmesékben hogy az élet lehet szép, és lehet jó ha az ember elég kitartóan akarja és próbálja. Láttam apám szemében a csillogást, szeretettel beszélt a szülőföldjéről. Arról a földről, ami később kitagadta őt, mert fel mert szólalni az elnyomottak nevében. Apa idealista volt, és hitt benne hogy képes jobbá tenni a világot, és eltörölni a szegénységet és a terrort. Hitte hogy a fegyverekkel meg tud majd idézni egy változást, és én minden gyermeki hitemmel hittem benne.
Wakanda számomra egy olyan föld volt, ami egyfajta Eldorádó. Ahol béke van, és barátság. Legalábbis mindig így képzeltem el amikor apa mesélt róla. Aztán ez a kép testet öltött, amikor az esti játék végével felszaladtam a lakásba és csak apa holttestét találtam ott. Párduckarmokkal. Abba halt bele, párduckarmokba. A saját népe ölte meg őt!
Azt hiszem ez volt az a pillanat amikor a tündérmesék eltűntek, és bennem elszakadt valami. Megesküdtem hogy megtalálom apám gyilkosát, és mindent erre tettem fel. Az iskola után már csak egy lépés volt a tengerészgyalogság.
Az út adott volt. Ráléptem.



A diploma után azonnal beléptem a tengerészgyalogsághoz. A felvételi nem volt nagy szám, bent maradni viszont annál keményebb volt a fehérek között. Duplán kellett bizonyítanom hogy érek annyit, mint az ő holdfehér seggük. Elég nehezen indult be a gépezet de végül mégis csak kivívtam az elismerést, és egyre feljebb és feljebb jutottam hogy jobb legyek. Az órákon át tartó kemény edzésre még rátettem mindig egy plusz órát hogy erősebb legyek. A maximumig hajtottam magam, és mindig a korlátaimat feszegettem hogy mikor tudok a leghatékonyabb lenni. Megismertem mi az a kitartás és állóképesség, és volt hogy majdnem belerokkantam. Mindennaposak voltak a zúzódások, és a sebek. A fájó bordák, de egy idő után... eltűntek. Már nem bírtak megsebezni, vagy csak egyszerűen nem éreztem többé, nem tudom. Egyre pontosabb lettem a fegyverekkel, és minden célpontot hiba nélkül szedtem le amit elém toltak, még mozgó célt is. Úgy hittem elég az ha kihajtom magam és a végletekig tornázom a korlátaimat, de kellett még valami. A küldetések, és a tény hogy itt nem papírlapra lövünk ls visszalőhetnek ránk... Ez kellett nekem, ezt kerestem.
Az első lövésemre emlékszem. Nem haboztam, meghúztam a ravaszt és onnantól kezdve egyszerűen csak... csináltam.
Miért?
Mert jó voltam benne. Kerestem.



Könnyen mentek a küldetések, és már nem is kerestem a könnyű utat, belevetettem magam a háborúba és a harcokba. Hamar hírnevet szereztem, és itt ragasztották rám a Killmonger nevet is, hiszen engem nem érdekelt hogy mennyire veszélyes valami, én mentem és kockáztattam amikor senki más nem mert. Azt hiszem, kicsit tlán vadnak és kezelhetetlennek találtak, de mindig a szellemosztag volt az aki lecsapott, és nem lehetett akárki a tagja. Halálos szintre kellett emelnem a harci tudásom, és minden taktikai képességem, ami sokszor nem volt könnyű, de ott volt a cél a szemeim előtt. Minden egyes megölt ellenség, egy apró heg a testemen, és van belőle számtalan. Minden egyes élet. Egy sebhely. Öltem mindenféle embert. Amerikait, afgánt, irakit és még wakandait is, hogy végül eljuthassak oda, ahol most tartok. Én akarok lenni az, aki vezeti a népet, és tetszik nekem az a trón. Biztosan kényelmes ülés esik rajta. Ki fogom próbálni. Kell az a trón ahhoz, hogy segíthessek az elnyomásban élőknek, és ha ehhez koronát kell viselnem, hát legyen. Nem igazság hogy Wakanda népe elbújik a biztonságos kis völgyébe, a többi ember meg alig tud életbenmaradni. Nem, ez nem marad így.
Ezen változtatni fogok.



Ez a cél. Az álom, amiért harcolok hogy én lehessek a király, amivel együtt jár a Fekete Párduc is. A nép védelmezője, vezetője és hadvezére. Mikor mit kíván a helyzet, de a Párduc mindig is volt, és van. Lesz is, de nem fekete lesz többé. Nem fog beleolvasni az éjszakába, és nem fog bújdosni ahogy most teszi. Wakandának minden eszköze megvan hogy a világon a legnagyobb hatalommá váljon és mégis bujkál. Ennek véget vetek. A Párduc Aranyló lesz, és mindenki meg fogja ismerni ennek az országnak az erejét, és az elnyomottak haragját amit magamban hordozok. A világ égni fog.
Lángba borítom.