Cameron Ezra Vanderwort
Nem én voltam!
prométheusz
kortalan vagyok
titán
christian kane
boldog szingli
mindig csak a nők
canon és kerestek is
Titán vagyok, egy isten és egy titán gyermeke. Márpedig ha még pontosabb akarok lenni akkor Héphaisztosz és Themisz gyermeke. Az ikertestvéremmel együtt az első gyermekek vagyunk, és tudjátok, én voltam az a pofátlan aki tiszteletlen voltam Zeusszal és akit emiatt kiláncoltak egy sziklához úgy közel harmincezer évre. Vagyis hát egészen pontosan azért, mert elloptam a tüzet és az embereknek adtam. Szerencsére ebből csak harminc lett, és azóta országos cimborák vagyunk Herkulessel.
- Bármit is mesélnék neked, úgysem hinnéd el nekem, szóval maradjunk a formaságoknál.
A nevem Cameron Ezra Vanderwort és régész valamint előadó professzor vagyok egy neves egyetemen. A görög istenvilágra szakosodtam, és már évek óta kutatom a görög mítoszok hatását a mai társadalomra, aho...
- Jó jó hagyd abba, ez nagyon fáj - dől el a röhögéstől Diké az egyik testvérem amikor előadom neki az emberi alteregómat, mert mégsem mutatkozhatok be mindenkinek csak úgy, hogy én vagyok az az ősi titán aki ellopta a tüzet az embereknek. Kell valami fedősztori. A legtesthezállóbb ez, amolyan Indiana Jonesnak csaptam fel, és könnyű úgy kutatni, hogy elég megkérdeznem a szüleimet és az ismerettségi kört hogy hogyan is volt egy két dolog évekkel ezelőtt. Több tízezer évekkel ezelőtt akár. Rengeteg előnye van ám annak ha az ember egy istenség és egy titán leszármazottja. Példának okáért ott van az, hogy piromanta vagyok, tehát remekül bármi éghetőt lángba tudok borítani. Az idegesítő embereket is, ami azt illeti. Nem kell félteni engem, meg tudom magam védeni a vadászoktól, de tény és való hogy egyre pofátlanabbak lesznek ők is.
- Jajj Diké, vegyél már kicsit komolyan, éppen gyakorlok, mégse mondhatom mindenkinek hogy cső, Prométheusz vagyok - sóhajtok fel ahogy hozzávágok egy kispárnát a lányhoz.
- Tulajdonképpen mondhatod, maximum bolondnak néznek, és diliházba akarnak majd vinni és fehér kabátot adni rád - vigyorog rám szélesen.
- Tudod a fehér sosem volt az én színem, és imádom hogy már nem az a divat - sóhajtok fel, ahogy ledobom magam az ágy szélére.
- És ha már itt tartunk, mi fújt haza? Évekre eltűntél megint, ahogy szokásod... - morogja.
- Igen, tudom. Ásatáson voltam, és elfoglalt a "munka" de hallottam hogy Anya terhes és apánk is hívott hogy jöjjek haza, hogy itt legyek ha Pearl megszületik - válaszolok neki ahogy kényelmesen hátradőlök.
- És meddig maradsz?
- Nem tudom, amíg jól érzem magam itt. Valószínűleg nem sokáig amúgy, mert agyamra megy apa ellenőrzés mániája, mintha még mindig követnék el olyasmit mint a tűz lopás... - morgolódok.
- Hát nem tudom ki volt az aki múltkor az alvó hárpia haját húzgálta csak mert az aludt... - vigyorog.
- Jó hát az.... tetszett a haja na - vakargatom meg a tarkómat. Ha létezne természetfeletti Indiana Jones... hát én lennék az.
- Persze, aztán meg három napig itt tombolt... - morogja ő. Ezzel nem tudok vitatkozni.
- Jó, majd most nem idegesítek fel egy hárpiát sem - ígérem meg neki.
- Az csodálatos lesz.... - sóhajtja.
- Most egy kentaurt akarok - jelentem ki.
- Prométheussz - nyüsszent, én meg vigyorgok. Hát igen. Ez sokat elmond ugye?