Kezdem azt gondolni hogy a lassan megöl az unalom. Midgardi mondás, még amikor arra jártam, ott hallottam, de kezdek benne hinni, hiszen ki tudja már mióta vagyok ebben az elbszott cellának nevezett kockában. Bár hála anyámnak eddig egészen kényelmessé tette, és többször is eljött hozzám, kivetítette magát hozzám, és beszélgettünk, de most már ennek is vége. Vége van. Az egésznek. És bár tagadtam hogy szerettem őt, tényleg megtettem, és most éget a hiánya, a tudat hogy már senki nem fogja rám nyitni az ajtót. Egészen szomorúvá tesz a gondolat és mérhetetlen dühöt is érzek emiatt, megölték az egyetlent, aki talán szeretett engem ebben az életben és ebben a városban, talán az egész világban. Fogalmam sincs, szétfeszít belülről ez az érzés.

A cellám darabokban, mármint ami a berendezését illeti, mindent ő hozott ide, ő kérette a kis asztalt, ő küldte a könyveket, és azt a kanapét ahol alszom. ő gondolt rám akkor is, amikor mindenki más holtan akart tudni, és ezt még én is képtelen vagyok feldolgozni. Frigga, mindig is olyan öröknek tűnt. Nonszensz hogy így halt meg. Felnyögök, megint begörcsölt a talpam, amit már véresre hasogatott a sok szilánk meg törmelék de nem érdekel. Mások nem látják, se azt hogy szaggatott a ruhám, se azt hogy csapzott vagyok, se azt hogy a gúnyos félmosolyom elhalványult. Semmit nem vesznek észre, nem engedem meg hogy lássák a fájdalmam. Senki nem kapja meg ezt az örömöt. Magamban üvöltök, belülről vérzem.

Nincs nagyon mit csinálnom, ez a bezártság nem nekem való, és kezdem érezni ennek a hatását. Az viszont mérföldeket volt képes rontani a kedvemen, hogy az éjtündérek vagy mik betörtek Azgardba, a palotába és megölték az anyámat. Nyilván nem csak őt, de engem csak ő érdekel az egészben és már rommá zúztam mindent magam körül, amikor az egyik őr hozta a hírt, aki kicsit is humánusabb volt velem. Még az apám sem volt képes elém állni és elmondani hogy mi történt! Gyűlölöm érte, ahogyan azért is, hogy bezáratott ide. Lehetett volna humánusabb is, azzal ha megölet. Nem szenvedtem volna sokat. Igaz, így megvan a lehetőségem arra is, hogy kijussak, de még várnom kell. Bár tervem magvait már elvetettem, csak szárba kell szökkennie.
Lépéseket hallok, így odafordulok az érkező felé. Thor mit sem láthat a cellát uraló káoszból, hiszen illuzióval fedem el, abban mindig is nagyon jó voltam, anyánk tanított meg rá.
- Nahát, nahát. Micsoda meglepetés, hogy eszedbe jutottam. Jöttél megnézni a művedet? - fogadom kissé gúnyosan ahogy szoktam, meglátjuk kibírja-e szúrós stílusom. Gyászolok. Miért lennék kedves vele?