Nisstyre & Akeron

Wretched and divine

Ébrenlét és a mély fekete szakadék között lebeg. Nincs tudatánál, de a világ töredékei eljutnak hozzá. Egy ismerős arc, egy kényelmes ágy és fájdalom... A fáradtság béklyói mázsás súlyként nehezednek rá, és képtelen akár csak megszólalni is. Hangszálait már régen elszaggatta amikor még tudott kínjában ordítani és nem csak sodródott az árral. Adták, vették és nem tehetett ellene semmit. Megérdemelte a sorsát, ő is tudja jól hogy neki már nem lesz hely a világban többé, csak lánc és fájdalom. Mélyre süllyed a fekete mocsárban.

Órákkal, napokkal később - fogalma sincs - ébred újra, de moccanni sincs ereje, mindössze egy kis időre nyeri vissza a tudatát, és megint új helyen van. Nem szőrmék között hever, hanem valami sokkal keményebb, de mégis melegebb helyen. Oldalra fordítja a fejét, és észreveszi az áttetsző vékony hártyát, ami egyfajta búraként veszi körbe. Egy gyógyítógömb belsejébe került, de minek? A halál már megváltás lenne számára, miért nem hagyják hát meghalni? Nincs miért élnie, és nincsenek céljai. Már nem ura önmagának, az ereje és hatalma oda lett, még a testét is megbélyegezték. Lelke foszlányokból áll össze, emlékei kuszák és zavarosak, az idő érzékét is elvesztette. Vissza csukja a szemeit, végtelenül fáradt, és végtelenül álmos...

- Mi van már? Miért nem tér magához? - hallatszik a karcos hang, az egyik testőr jött le megnézni, hogy mi van az egykori herceggel.
- Alig van ereje. Épp csak arra elég hogy ne haljon meg és a szervezete működjön, a mágikus kötések piócaként szívják az életét - válaszol a gyógyító, és Nisstyre nem is hall több mindent, megint a fekete óceán partjára sodródik, amikor erős rántást érez. Mintha egy kéz a lelkébe markolna, és visszahúzná. Fájdalmas nyögéssel zökken vissza, de hang nem jön ki a torkán egyenlőre, csak kinyitja a szemét, és arcán tükröződik a fájdalma. Egy kis pislogás után tisztul a kép és egy ismerős ismeretlen arcot pillant meg maga előtt. Elfészkelődne, de a legapróbb mozdulat is fáj. Sérülései régiek, és képtelen begyógyítani őket. Mellkasát szoros fehér kötés fedi és a nyaka körül is puha géz szerű anyag tekeredik. Nem kímélték. A háta csupa apró seb és sebhely.
Szemei lassan fókuszálnak a magas idegenre, akihez képes egy nádszálnak tűnik. Akeron egészséges démon, ereje teljében. Ő meg csak árnyéka egy démonnak. Megpróbál megszólalni és nagy nehezen sikerül is életet csiholnia élettel hangszálaiba.
- Ak..eron? - kérdezi ahogy beazonosítja ki áll felette. Nem érez örömet a testvére láttán, de félelmet sem. Tudja hogy ő szaggatta szét a testét nem rég, ezzel felfedve az eddigi sebeit is. Mégsem vádolja, vagy retten meg. Fáradt szürke szemeivel nézi csak. Egyszer régen, ő is volt ilyen termetű és erős. Hosszú vérvörös haja a derekát verdeste, szemei a vér színében úsztak. Most meg? Mahagóni színű másolat az egész.

Hónapok teltek el, haszontalan kutatással, ő pedig csak egyre idegesebb és dühösebb lett. Az öccse, a kis vörös féreg mindig kicsúszott az ujjai közül, egy lépéssel mindig előtte kertült valahova máshová. De nem adta fel. Kellett neki az ereje, és bármeddig elment volna, hogy megszerezze. Semmi más nem kellett, tudta, hogy félre fogja dobni, akár egy használt rongyot, ha már nem kell neki, és egy szemernyi megbánást sem érzett miatta. Soha nem volt jó, vagy kedves, és soha nem fűzte gyengéd szál az öccséhez. Az első pillanattól kezdve gyűlölte, és most is csupán úgy tekintett rá, mint a hatalom megszerzésének eszközére. Király akart lenni, mindenek felett, nem elégedett meg csupán annyi hatalommal, ami neki jutott. Mindent akart, és tudta, hogy meg is fogja szerezni, akármennyi vért is kell ontania.
Mire végre megtalálta, már egy akkora hullahegy magasodott mögötte, amekkora a főkirálynak is becsületére vált volna. Mindenkit megölt, aki nem tudott információt adni, vagy félre vezette. És nem csak őket, de a családjaikat is. Mert élvezte. Fülében a sikolyok olyan kellemes melódiává álltak össze, hogy bele borzongott. Érezte, hogy ez lesz az ő legnagyobb boldogsága, az érzés, hogy félnek tőle, mert tudják, mit tehet velük. Vérengző uralkodó akart lenni, akitől mindenki retteg, és újabb és újabb birodalmak hódolnak be előtt. Ehhez pedig kellett az öccse ereje, hogy önmagát erősítse vele, és hatalmasabb legyen, mint eddig bármikor.
Mikor azonban megtalálta, amit keresett, már korántsem volt annyira az szájában a győzelem íze, mint azelőtt. A satnya kis test, ami valamikor az öccséé volt, messziről sem tükrözte azt az erőt, ami a másik démonban lakozott. Gyenge volt, és távolról sem hasonlított önmagára, régi hatalmából pedig szinte semmi sem maradt. Nem látta őket senki mikor rá talált, így a szinte élettelen testen töltötte ki minden haragját. Szét szaggatta, szinte letépte a húst a csontjairól, olyan sebeket ejtett rajta, amik minden eddiginél szörnyűbbek voltak. Majd azt mondta a gyógyítóknak, hogy már így talált rá, és azonnal tegyék egy gyógyítógömbbe.
Mikor azt mondják neki, hogy éppen csak annyi ereje van, hogy ne haljon meg, tudja, hogy cselekednie kell. Nem fogja hagyni, meghalni, nem hagyja veszni ambícióit… ő lesz az egész világ ura, akkor is, ha azt a gyenge és haszontalan kis patkányt is fel kell áldoznia, aki a gömb belsejében fekszik. Semmi sem drága neki. Benyúl a gömb belsejébe, és megragadja a testvére vállát, erőteljesen megrázza, szinte hallja a csontokat recsegni. Rá mordul a gyógyítóra, aki aggályoskodik, hogy esetleg eltörik egy csontja a kis hercegecskének. Hát aztán, majd össze forr. Kit érdekel egy csont, sokkal fontosabb, hogy a teste újra a régi legyen, olyan erős, mint volt.
- Na, végre, hogy magadhoz tértél!  –mordul rá, és egy erőteljes mozdulattal vissza hajítja fekvő helyzetbe. – Ajánlom, hogy szedd össze magad!  –morog, és megmarkolja testvére haját. – Nézz csak magadra! Szánalmas vagy! És még téged neveznek démonnak… csak egy rossz vicc vagy!  –sziszegi az élettelen arcba, miközben a kezében tartott hajcsomót markolja, és húzza fel annál fogva az öccse fejét.

Nisstyre & Akeron

Wretched and divine

Nehezen tud magánál maradni, és máris süppedne vissza a sötétségbe, ami mostanában olyan jó barátja lett. Már nem érdekli hol van, és kinek a bélyegét viseli, egyszerűen csak sodródik az árral, és az élettel. Volt hogy két gazdát is cserélt, amíg nem volt eszméleténél, és a körülményei is változatosak voltak. Tartották pincében, láncon, és tartották különleges térferdülésben, aminek hatására egy ékszer belsejében is élhetett. Ő ebből mit sem érzékelt.
A mostani ébredése sem hoz örömet. Megint ismeretlen helyen van, de még hallja haloványan ahogy beszélgetnek a feje felett, hogy miért nem tér magához. Meghalni sincs igazán ereje, valami akadályozza hogy teljesen megszűnjön, bár lelke is csak foszlányokban pislákol, éppen ezért nyög fel hangtalanul, amikor egy erős rántás hozza vissza az ébrenlétre. Testvére mágiája a saját mágiája grabancát ragadja meg, és kényszeríti arra amit ő akar. Az ő ereje elenyészett, régen szertefoszlott. Akeron szorítása fáj, de mit neki még egy kis fájdalom. Megpróbál megszólalni, de csak heveny suttogásra hasonlítanak a szavai. Egykor vérszínű szemei, most szürkék és fakó fénnyel nézik a hatalmas démont, és hangtalanul, akár egy rongybaba zuhan el a puha kosárra hasonlító ágyon. Nem képes rá, és nagy erőfeszítések árán moccan csak meg.
- De Uram! Kérem! Ezzel csak még rosszabb állapotba kerül! Hát nem azt mondta hogy mentsük meg? - tiltakozik a gyógyító, és Nisstyre nem érti miért is kellene élnie. Odafordítja a fejét, de Akeron még nem fejezte be. A hajába markolva emeli újra meg és csak szeme sarkának rándulása jelzi hogy talán fáj neki, de azokhoz képest amiket elszenvedett már? Többek között tőle is az elmúlt... nem tudja mennyi időben. Ez a test is egy vicc, de nem lenne ereje visszafoglalni az eredetit, bár ő pontosan tudja hol van.
- Uram! Talán... talán van módja hogy visszakapja az erejét - szólal meg egy gonosz tekintetű férfi, aligha nem a testőrség kapitánya, aki árnyékként követi gazdáját.
- Ez a test itt nem a hercegé. Ez nyilvánvaló. De ha ez itt másolat, akkor hol van az igazi? - kérdezi, ahogy ő maga is a szánalmasan gyenge betegre néz. Nyilvánvaló hogy Nisstyre tudja hol van. Gaston pedig tudja, hogy a másik is tudja.

Unwanted brotherhood

Undorodom. Egyszerűen a hányinger kap el, ahogy ránézek erre az aszott kis okádékra. Ez.. ez a kis erőtlen alakváltó csiga egyébként a véremből való. Az öcsém, ez a lávába való nyikhaj. Bosszant, a puszta látványától úgy felbőszülök, hogy hegyeket morzsolnék szét két ujjam között. Posványos piros haja tincsenként fonódik a csuklóm köré, élettelen fakó arca akár egy ocsmány, elcseszett festmény.
-De. Igen. Azt mondtam.  -Zendül fel mély baritonom, ahogy szánakozva méregetem a roncsot a kezemben. Dühít, annyira feldühít a puszta látványa, hogy komoly erőfeszítésbe telik fékezni az indulataim. Látom hogy néz, de nem hinném, hogy lát is. Azonban abban bizonyos vagyok, hogy a hangomat, az erőm természetét és erőteljes lüktetését még ő is megismeri. Gyűlölöm, hogy ennyire szánalma,s gyűlölöm, hogy szükségem van rá. Ezt a részt gyűlölöm a legeslegjobban a világon. Horkanva engedem el, mit engedem... csuklómozdulattal vágom oldalra a hajánál fogvatartott testet. Mi az ördögöt csinált ez magával? Hol van az erő, ami benne volt? HOL VAN, AMI ENGEM ILLET?! A kapitányom érdes hangja zökkent ki utálatom tárgyának csendes átkozásából, sötét pillantással, épp csak a szemem sarkából pillantok rá.
-Mire gondol? Fordulok félig felé, arcom kifejezéstelen, csupán sötét szemeimben izzik a gyűlölet, akár a forró massza mi arra vár, hogy eleméssze annak tárgyát. Fogaimat villantva vigyorodom el a szavaira.
-Persze, hogy nem az igazi! Hát hogy is lehetne az ez a satnya test?! Ne húzzon fel! Morgom el a végét, mialatt visszafordulva a rühes korcsomhoz megragadom a kezét s kifordítva azt rántom fel.
-Ki vele! Hol van? Hova dugtad el a valódi testet? A dokinak talán úgy tűnhetek, mint aki megátalkodottan keresi az öccsét, de valójában... az a kis seggdugasz megvan. De nekem az ereje kell, nem ez a... légypiszok. Morranva ejtem vissza és a dokira parancsolok.
-Ez az imposztor nem lehet az öcsém... de tudhatja ő hol van. Tartsa életben. Viszketést érzek, undorodva pillantok a kezeimre, a kapitány egy kendőt nyújt nekem és én beletörlöm az öcsém érintését is.

Idézet@

Nisstyre & Akeron

Wretched and divine

Erőtlenül hever a göm belsejében és a gyógyítóknak igazuk van, alig van ereje arra is hogy életben maradjon. Testvére durva bánásmódja nem lepi meg, nem is tölti el félelemmel, nem tölti el semmivel sem. Sodródik az árral, szemei hol fókuszálnak hol nem, és Akeron néha csak egy hatalmas szürke-ezüst pacává olvad ahogy fáradt, agyon hajszolt, és halálra gyötört teste fel-fel mondja a szolgálatot. Mahagóni színű haja is élettelenül tekeredik a másik csuklója köré, sehol nincs a vérvörös élénk hajkorona.
- Kérem uram, hadd végezzük a dolgunkat - embereli meg magát az egyik gyógyító és Nisstyre tekintete lustán siklik arra. Miért akarná őt bárki is már életben tartani, és ahogy ellökik el is borul egy szó nélkül, és csak fektéből néz fel a másikra, és észre se veszi hogy a kötései kezdenek szétjönni és élénk színű vére áztatja át a puha szövetet. Leharcolt, és összeroncsolt test hever a hatalmas démon előtt, aki ezt felismerni látszik. Mégsem hagyhatja meghalni.

- Uram. Nem felhúzni akartalak, bocsáss meg, Mindössze azt szerettem volna jelezni hogy érdemes lenne életben tartani hogy az igazi testet felfedje. Ha nincs elég ereje, nem tudja visszafoglalni, és akkor az ön célja sem valósul meg - feleli a sötét hajú démont, akit Nisstyre a kapitánynak tart. Gaston sunyi lelkű gazember, de emiatt kedveli őt a herceg maga is. Sunyin pillant az erőtlen hercegre, aki lassan visszasüpped a sötétségbe.

Napok, hetek telnek el. Fogalma sincs miként telik az idő de időnként magához tér, és a kötései napról napra kevesebbek lesznek. A fizikai sérülések lassan behegednek és csak csúfos heg mutatja hogy egykor vérző élénk sebként tarkították a testét. A gyógyító gömböt felváltotta egy szoba, aminek nincs ajtaja, és a herceget sem látta azóta hogy oldalra hajította. Az ereje nem tért vissza, egyszerűen csak működik, és már képes órákat ébren lenni mielőtte visszasüppedne. Megissza a gyógyító italokat és eszik a felszolgált ebédből, de egyenlőre nem képes többre. Némán hever és a plafont szuggerálja. Nem akar gondolkodni, és nem akar emlékezni sem.
Megzavarják a nyugalmát, és megpillantja a fivérét. Szótlanul támaszkodik a feltornyozott párnáján. Nemrég fejezte be az evést, borzalmasan keveset evett de legalább már befogadja a táplálékot, a teste kezd helyrebillenni. A szolga akit mellé rendeltek, átöltöztette. Most hófehéret visel, és mahagóni haja kibontva, fényesen terül el a párnán. Épp csak... az egész lénye valahogy élettelen.
- Ak...Akeron... - suttogja halkan hiszen a hangszálai is lassan regenerálódnak, és nincs kihez szólnia. Senki nem beszél a közelében.