Sabrina & Caliban

Wretched and divine

A szobám még sosem volt ennyire idegen számomra, mint most. Hiába jöttem vissza az akadémiáról, és hiába mentettük meg Nicket a pokolból, mégis... ürességet érzek, és a könnyeim is lassan elfogynak. Nem tudok sírni, nem tudok nevetni. Minden amit éreztem és minden amiben reménykedtem, pillanatok alatt dőlt romba, és hiába vagyok erős, jó boszorkány, mégis mi haszna az erőmnek? Nem tudok segíteni a covenemen, nem tudom megnyerni a pokoli versenyt a szentségtelen ereklyékért sem. Miattam fogunk meghalni, és nem tehetek semmit.
Az ágyamon heverek és a párnámat bámulom. Csipkemintás, fehér alapon fehér. Nem túl fentűnő de nem is hivalkodó, mégis elegáns. Szerettem ezt a dizájnt.
Nem tudom mennyi idő telik el, de csak vánszorog ahogy fekszem az ágyon és nem vigasztal még Hilda néni boldogságsüteménye sem, amit felhozott nekem. Egyszerűen nem érzek boldogságot sem, és közben az forog a fejemben hogy miért nem sikerül semmi. Először Harvey, ahogy ott hagyott, mert boszorkány vagyok. Aztán Nick, akinek nem vagyok elég jó, és mert Morningstar vagyok. Nem tudom mit érzett vagy mit nem, de ahogy közölte... Én elmentem érte a pokolba is. De miért? Hogy aztán csak dobjon?
Fásultan rázom le a lábam ahogy felkelek és elteleportálom magam. Az akadémiára megyek, a könyvtárban. Egyedül akarok lenni az öreg könyvekkel, hátha jutok valamire a kutatással és azzal hogy megmentsem a kovenem. A szentségtelen ereklyék kevésbé érdekelnek éppen, pedig azzal is foglalkoznom kell. Nem hagyhatom Calibant nyerni. Bár, ki tudja.... talán nem is lenne rossz ha visszalépnék és minden a pokol uralma alá kerülnek. Akkor nem kellene harcolnom. Csak egyszerűen vagy túlélném, vagy belehalnék.
- Néha nem is lenne olyan rossz átlagosnak lenni - támasztom meg a fejem egy öreg könyv felett. Még a címére sem emlékszem de Ambrose hagyta itt, hátha segít a keresésben. Meg kell tenem mindent, nem hagyhatom hogy mind meghaljunk. Nem lehetek önző. Nem lehetek csak saját magam miatt szomorú. Lapozok egyet a könyvben és szinte észre sem veszem hogy megint eluralkodik rajtam a szomorúság és elkezdek könnyezni.
- Jajjmár.... - támasztom a fejem, de csak nem akar elmúlni és nem tudom visszafojtani sem. Nem csinál semmit, csak rázza a testem. Pokolba, most ne támadjon meg senki... Vagy, éppen most tegye mert jobban jár.

Sabrina & Caliban

Marry me?

Itt vagyok azóta, hogy magában beszél, gondolkodom, hogy mi tévő lehetnék. Sabrina okos, értelmes, és erős. Szövetségesnek jó lenne, de néha eléggé szertelen, és következetlen, örlődik két élet között, pedig ha ennyire a halandók mellett akarna maradni, akkor miért nem teszi? Mustár sárga pólót viselek, farmer nadrággal, amit elől a hasamnál betűrtem, azért, hogy minél emberibb legyek. Ezzel nincs is probléma, mert engem, a Pokol Hercegét, akit a pokol agyagjából gyúrtak, elég jól megmunkáltak. Nincs okom panaszra. Látom, hogy élvezné a hatalmát, mert neki még megvan még benne az apja ereje, még ha a covene el is kezdett hanyatlani. Szereti őket. Velük nőtt fel, a polcok mögött ácsorogva, figyelem őt fél szemmel, a kezemben azért egy random könyv ott pihen, ráolvasások. Komolyan, ezekhez a boszorkányoknak igék kellenek, én csak rá gondolok, és az illető máris békát hány, vagy épp el van átkozva.
Lassan sétálok ki a polc mögül, és leteszem mellé a könyvet, tényleg nem figyeltem hogy mi, mert amúgy nem is érdekelt.
- Sabrina… - ülök le mellette a székre, egyenes, nyugodt tartással. – Van egy ajánlatom, ha ennyire szeretnéd őket is megvédeni, legyél a feleségem. Legyünk Király és Királynő. Szabadon járhatnál kelhetnél. – persze nem kell tudnia arról, hogy a kört így is kialakítanám itt a földön.  
- Egyébként, üdvözöllek Fényhozó. – sajnos nincs zsebkendőm, mert nekem nem szokott rá szükségem lenni, de csettintek, és ebben a pillanatban megjelenik a tenyeremben egy, onnan a láthatatlan tárolómból, ahonnan a ruhát is magamra gondoltam.
- Mit gondolsz? Közösen kormányozhatnánk a poklot, és a földet is. Te itt, én ott. – nekem tényleg nem lenne probléma.
A megfelelő pillanatban pedig lecsapok, tudok várni, elvégre a második próbán is eleget vártam, hogy újra találkozzak vele. Ennek nyomait még most is a hátamon viselem. Egyvalami, ami örökre emlékeztet arra, hogy tudok lovagias is lenni, ha akarok, mert nem is tudom, nem akartam, hogy őt büntessék meg. Hajlandó vagyok eltekinteni attól, hogy ott hagyott ,mert én is így tettem volna a helyében. Ezért igazán nem haragszom rá.
[color:c759=##a24135]- Te Sabrina a Fényhozó, és én Caliban A Pokol Agyagból Gyúrt Hercege. Hm? – komolyan pillantottam rá, és örültem ,hogy nincs itt az -az idióta Nick, sem pedig az a másik srác, mindkettő roppant idegesítő alak. Az egyik fél magától a személyétől, a másik az apjától. Engem egyik sem hatott meg, láttam már sokkal rosszabb dolgokat is. Sabrina pedig pont nem, hogy rossz.
- Felejtsd el a könnyeket. Nem éri meg az a gyenge boszorkány srác. – közelebb nyújtom hozzá a zsebkendőt. Persze, ruha anyagból van. Valami idióta dísz lehetett az egyik pokolbeli összejövetelen a ruhámhoz, de nincs szükségem rá.

Sabrina & Caliban

Wretched and divine

Nem is tudom mire számítok itt a könyvtárban. Talán csak válaszokta. Mit rontottam el, mi a baj velem? Miért nem tudok normális kapcsolatokat kialakítani? Harvey után Nick is szakított velem mert nem vagyok elég jó. Vagy éppen túl jó? Már nem is tudom. Az asztal felett könyökölve próbálok értelmet találni ebben a kialakult helyzetben. A könyv nem használ, nem tudok figyelni és koncentrálni semmire, mert csak ezek keringenek a fejemben.
Felsóhajtok, és hagyom folyni a könnyeimet. Nem tudok nekik ellenállni, és csak támasztom a fejem, mikor meghallok egy motoszkálást. Hát, mindegy. Nem érdekel, akkor sem ha a pokol három királya is jött volna el. Könnyű dolguk lehetne. A hang azonban...
- Caliban! - rezzenek meg ahogy lapozok egyet a könyvben és rápillantok. Letörlöm a könnyeimet és megpróbálok ráfókuszálni a jóképű aljas arcára. Ott hagyott a bajban. Mondjuk, én meg nem tudtam megmenteni Pilátus táljnál, de akartam. Nem akartam ott hagyni, de nem volt más választásom, és sajnáltam is.
- Mit... csinálsz te itt? - szedem össze magam, de a mondandójára csak elmosolyodom. Ezen már túl vagyunk azt hiszem.
- Ez még mindig úgy hangzik mintha azt akarnád hogy behódoljak neked. Caliban, nem leszek csak azért a feleséged hogy aztán mégis romba döntsd a földet - válaszolok ahogy igyekszem nem újra elsírni magam. Caliban vonzó azt aláírom, de ugyanakkor fennhéjazó és tudom hogy csak az uralma alá akarja hajtani a földet, de én szeretem ezt a világot.
- Hogyan mentené meg a földet és a covenem ha hozzád mennék? - sóhajtok fel, mert egyenlőre eszemben sincs. Bár... Elég őrült ötlet. Mostanában meg... Azt hiszem mindent meg kell tennem a covenemért, és legalább jóképű. Megtörlöm a szemeimet a kendővel.
- Köszönöm - szólalok meg utána, és őt figyelem. Jóképű mégis önelégült arcát, bár most elég... emberiül fest. Felsóhajtok.
- Mit csinálok rosszul, Caliban? Mi a ... baj velem? - kérdezem végül is meg ami a nyelven hegyén van. Harvey és Nick... elmenekültek tőlem, pedig én szerettem.... Szerettem őket. Mindkettőt. Nick mellett... tényleg azt hittem hogy működhet, hogy szeret, és amikor kiderült hogy csak egy eszköz volt ellenem én tényleg... kiborultam. Elmentem utána a pokolba is. Miért? Prudence-nek igaza volt. Sosem köszönte meg. Pedig mindennel szembe mentünk, és mégis... Felizzik a szikra a szívem mélyén, hogy én... Több vagyok ennél, több lehetek mint egy síró boszorkány...
- Tudod mit? Hozzád megyek! - jelentem ki, mert a sok sírás felbosszant, és bosszús szívesebben vagyok mint ennyire gyenge. Meg kell mentenem a covenemet! Zelda nénit, Hilda nénit, Ambroset... a barátaimat.

Sabrina & Caliban

Marry me?  

Sajnálom, hogy sírni látom, figyeltem őt odalentről, és tudom ,hogy most elég sebezhető állapotban lehet, annyira, hogy talán meghallgat, és megfontolja az ötletemet.
Elszontyolodnék azon, amit ,mond, hogy nem lesz a feleségem, de igazából, idő kérdése, abból pedig rengeteg van nekem. Ha pedig nem hajlandó elfoglalni a trónt, csak kivárom az én időmet, ahogy azt Pilátusnál is tettem. De kár lenne érte, mert van benne valami, ami vonz, talán a Fényhozó árnyéka az, ami annyira csábít, mert látom a szemében ,hogy élvezné, ha nem kellene meghasonulnia az emberi barátai előtt sem, de az is lehetne, aki igazán akarna lenni, lásd az állatát, nem sima, röhejes kinézetű kutya, vagy macska, egér, hanem igazi démoni macska.
- Miért, mi olyan érdekes a Földben? Szinte dugig van a pokol azokkal az emberekkel, akik vétkeztek, vétettek… Ha a Földed és a Pokol egy hely lenne, nem lenne ezzel gond, mindenki elférne rajta bőséggel. – válaszolom magától értetődőn.
- Úgy, hogy akkor rangban mindenki fölé kerülnénk ,és az én korlátlan erőm megoszlana a tiéddel, ami a covened táplálná. Talán nem tudod, de ezt a covent Lucifer támogatta, és most hogy nincs, mert eltűnt, elfordultatok tőle, nincs aki támogatná az energiáitokat. – foglalok helyet vele szemközt.
A zsebkendő átnyújtása után ücsrögök vele szemben, elegánsan, és kutatom a pillantását. Tényleg idióta az a boszi srác, lövése sincs arról, hogy mit veszített.
Viszont, a kijelentésére elkerekedik a szemem.
- Valóban? – meglep, mert általában át szokta gondolni az olyan fontosabb dolgokat, mitnhogy csatlakozik-e a pokolhoz, avagy sem.
- Azt hittem, hogy megmutatod, hogy mi a jó az egészben, mit szeretsz bennük, de rendben. Legyen, szólok Lilithnek, hogy rendezheti a ceremóniát, és a többit. – kelek fel a helyemről, és közelebb lépek hozzá, futólag megcirógatom az arcát, és mélyen a szemeibe nézek.
Ez talán még jobban is elsülhet, mint az ereklyék utáni kutatás.

Sabrina & Caliban

Wretched and divine

Nem akarok sírni, és könnyeket ejteni azok miatt a dolgok miatt, amiken nem tudok már változtatni, de mégis ahogy a könyvemet nézem, csak azt veszem észre hogy könnybe lábad a szemem. Nem tudok elszakadni egyes múltbeli eseményektől, és ezen Caliban megjelenése sem segít túl sokat. A démonherceg nem utolsó vetélytárs, és egyenlőre egy-egy az állásunk az ereklyék utáni küzelemben. Most nem érzem magamban az erőt, hogy foglalkozzak a versennyel, egyszerűenfáradtnak érzem magam.
- Ettől még nem igázhatod le a Földet. Az egyensúly miatt sem, és ... Nekem a Föld az otthonom, és minden ide köt. A nénéim, a kuzinom, a barátaim... Ha őket elveszítem, mi értelme van most harcolnom és versenyeznem? - kérdezem ahogy hátraigazítom a hajam az arcomból. Markáns vonásain valami furcsa érzés suhan át, nem tudom hová tenni, és megrázom a fejem. Nem lenne szabad ennek feltűnnie, és nem akarok.... Nem állok készen.
- Ha korlátlan az erőd, miért nem győzted le korábban az apámat? Erre már sajnos rájöttem, és arra is hogy én nem az apám vagyok, hogy mindenféle mocskos alkut kössek az emberekkel a lelkükért cserébe... Tudom, tudom - emelem fel kicsit a kezem hogy elébe menjek a tiltakozásának, mert az én elveim miatt kerültünk ide, ahol vagyunk és nincs jogom ellenkezni. Meg KELL mentenem mindenkit, nem számít milyen áron. Elkínzottan gondolok arra, hogy senki nem lenne képes szeretni engem, hiszen Harveynak túl sok hogy boszokány vagyok, Nick pedig gyűlöl mert az apámra emlékeztetem és így... Így.
Felpillantok rá, ahogy velem szemben ül le és őrült ötlet kezd el keringeni a fejemben, miszerint ha mi ketten... csak meg kellene akadályoznom hogy leigázza a földet.
- Valóban. Meg kell mentenem a kovenem, a nénéim és mindenkit aki fontos nekem, és így elfoglalom a pokol trónját is ha arról van szó - válaszolok neki komolyan, és csak remélni merem hogy nem egy újabb apokalipszist indítok ezzel el.
- Meg fogom mutatni neked Caliban. Hozzád megyek, de a Föld nem vitatéma, nem fogom engedni hogy leigázd, ebben biztos lehetsz - mosolyodom el keményen, mert ebből nem engedek. Az otthonomból nem. A barátaimból és szeretteimből. A nénéim... nem érdemlik meg hogy miattam haljanak meg. Annyit vesztettek miattam és Zelda néni....