Matsuri Shotaro

csak az ember annyira kegyetlen, hogy élvezettel nézze végig a saját fajtársainak halálát

Becenév:

Sho

Kor:

32

Származás:

Arany

Lojalitás:

Voldemort

Képesség:

Animágus/vadászgörény

Csoport:

Halálfaló
Play by:

Miyavi

Karakter típus:

Saját


A családomról nem kell tudni semmi érdemlegeset. Volt apám, volt anyám, és egy húgom is. Japán származású vagyok, de ennek ellenére Angliában nőttem fel, bár sokakkal ellentétben én nem a Roxfort padjait koptattam, hanem a Durmstrangét. Ott meg mint tudjuk elég nagy hangsúlyt fektettek a sötétebb varázslatokra, amiben tehetségesnek is bizonyultam, és a megrendezett hét párbajtornából ötöt megnyertem. Szóval nem volt kétséges, merre húzott az érdeklődés. Sosem tudtam sok mindent a szüleimről, olyanok voltak mint akik új életet kezdtek azzal, hogy én megszülettem, és a múltat maguk mögött hagyták, ám vannak akik nem felejtenek. Éjszaka támadták meg a házunkat és megölték a szüleim. A húgom és engem nem, mondván esélyt adnak a bosszúra. Ostobák voltak, vérfarkasok. Az aurorok tragikus balesetnek nyilvánították a szüleim halálát és a kisujjukat sem mozdították meg értük. Ha ők nem, akkor majd én, nagyjából itt vesztettem el minden hitemet a minisztérium és az igazságszolgáltatás iránt. A saját utamra léptem, bármilyen sötét is legyen az, és most a jobb karomon viselem a bélyeget. Végső soron... azt hiszem érthető. Most egyetlen embert tekintek családomnak, a barátomat, akivel még elsőben kerültem egy szobába. Hikaru.

Ha egyetlen szóval akarnám magam jellemezni, azt mondanám hogy kegyetlen. Persze, nyilvánvalóan nem voltam mindig ilyen, ám az ember változik, ahogyan az idők is. Valaha még azt lehetett volna mondani rám, hogy jókedélyű ifjú vagyok, olyan művelt politikában jártas és tehetséges párbajozó. Aranyvérű családok büszkesége. Ám ez még azelőtt lett volna, hogy a világ rám zúdította volna a kegyetlen valóságát. A változás, nem ment végbe egyik pillanatról a másikra, és Hikaru az egyetlen aki látta a gyengeségemet. Azt, amit mélyre temettem, és amire sziklaszilárd erődöt építettem. Emberségem maradékát is ő tartja életben. A világ kegyetlensége ébresztett rá, hogy ha az ember gyenge, nem él túl. Én élni akartam így hát megkeményítettem szívem lelkem, és letértem az ösvényről. Az éjszakában barangoltam, és készséggel adtam át magam a sötétségnek, ami beszivárgott az elmémbe és a lelkembe. Egy évet töltöttem mindentől távol, és Hikaruval váltottam levelet néha. Neki beszéltem az engem gyötrő kísértésről, arról hogy mi jár a fejemben és arról, hogy elhatároztam valamit. Képtelen voltam lemondani róla, hogy valakivel ne osszam meg a kételyeim, és talán ő tart vissza attól, hogy lelketlen szörnyeteggé váljak. Egy hajszálon függ a dolog. Jelenlegi állapotomban kevés dolog érdekel, és még kevesebb tesz kíváncsivá, nem érdekel mások élete. A célom felé bármi áron törtetek, és sok halállal szolgáltam már a nagyurat. alapvetően nem vagyok gonosz, nem úgy ösztönből, de lobbanékony természetem miatt hamar elkap a gépszíj, és olyankor hajlamos vagyok nem túl finom átkokat bemutatni. Mondjuk hamar le is nyugszom, és az antiszocialitásom feloldója vagy Hikaru, vagy egy jó könyv. Vagy egyszerűen céltalanul kószálok vadászgörény képében. A jellemem részéhez tartozik néhány apróság is, úgysmint: Szeretem az állatokat, és ha bántod őket, én bántalak téged. Mugli szokás, de dohányzok olykor. A varázsvilágban szokatlan lehet, de akad pár tetoválásom, ami közül néhány nem csak az. Kiválóan ismerem a rúnákat. Általában hírszerző vagyok, de nem azt jelenti hogy bárki lebecsülhet, Párbajnok vagyok még mindig.

Lepillantok az előttem heverő testre, még életben van de már nem sokáig ha rajtam múlik. Az emberi élet, olyan múlékony, milyen könnyű kárt tenni benne és milyen könnyű eltaposni másét. Az élet.. olyan mulandó. Mindig azt mondogatják az emberek hogy meghalni nehéz, mert amit hátrahagysz, azt bánod a halál pillanatában is. Ez azonban nem igaz, meghalni könnyű, ami igazán nehéz, az az élet. Élni nehéz. Bár ennek a szerencsétlennek nem lesz már alkalma gyakorolni. Ő az utolsó, a nyomorult falka utolsó tagja, akik annak idején közel tíz évvel ezelőtt rá támadtak a családomra. Tíz hosszú év telt el, és a gyermek felnőtt, képzett lett, és hatalma megnőtt. Most itt állok, lábam előtt annak a korcsnak az értéktelen kis életével, és megvetően nézek le rá. Kibírt pár Cruciatus-t és el kell ismernem tovább tartotta magát mint vártam volna. Már-már becsülendő a tartása amit tanúsít de ez nem elég. Nekem nem elég. Még szenvednie kell, ahogy ő kínozta anyámat, és a társa aki addig apámat szaggatta szét. A társát megöltem két évvel ezelőtt, intő jel volt hogy én nem felejtek és nem bocsátok meg. Mindent elvett tőlem, csak a bosszút hagyta meg.

Emlékszem, voltak érzéseim, volt célom, és volt családom, ami körbevett és szeretett.
Én emlékszem...
Tudtam nevetni, tudtam szeretni a világot, és a benne élőket, a barátaimat, a kutyámat. Normális gyermekként a Durmstrangban tanulni, párbajozni és egyre jobbnak lenni. Volt bennem lelkesedés, tanulni akartam és a legjobbnak lenni. A legjobb varázsló akartam lenni, és nagy dolgokat véghez vinni, hogy a nevem ismert, és dicső lehessen. Céljaim, álmaim voltak és egy barátom ,aki mindenben támogatott. Családom, akik szerették és elfogadták ahogyan az életem elterveztem. Volt jövőm.
Éjszaka, és támadás. Ez jelentette a végét mindennek, az összes álmomnak, célomnak és tervemnek. Mind füstbe ment, oly könnyedén, mintha csupán cukormázas délibáb lett volna az egész. Egy füstből épült vár. Amit elvitt egy tornádó. Egy vérfarkas falkányi tornádó, és nem maradt semmi sem. Egy leégett ház, egy füstölgő rom, egy összetört testvér, én... és a bosszú. Minden bosszú egy esély, amit meg kell ragadni. Fülemben cseng az az érdes nevetés, torokhangú öblös, ami olyan undorítóan hangzik, mintha valaki fuldokolna. Aminek most nyoma sincsen.
Éjszaka, erdők, vadászat és átkok. Ez jellemzi leginkább azt az egy évet amit a vadonban töltöttem úgymond, elszigetelődve mindenkitől, és a bosszú edzette testem és lelkem egy veszedelmes eleggyé. Éltem, és mégsem. Halott voltam, de lélegeztem. Gyászoltam, de vérre szomjaztam. Éjt nappallá téve gyakoroltam, mindenféle átkot, megtanultam a főbenjáró átkokat is, elég erős volt hozzá a gyűlöletem hogy működjön, és ma már gond nélkül hajtok végre minden sötét mágiát. A leghalálosabbat, a legsötétebbet, nem válogatok. Tíz évet töltöttem el kutatással és vadászattal, mindezt a nagyúr szolgálatában, amikor nem volt feladatom a magam szakállára dolgoztam. A nagyúr megértette hogy ez nekem fontos, és azzal hogy biztosított nekem lehetőséget a bosszúmra, megkérdőjelezhetetlenné tette a hűségem felé. A hűségem amit lassan nyolc éve mutatok felé.

Emlékszem a kínra is, és ahogy lepillantok a lábaim előtt hever nyöszörgő szerencsétlenségre, eszembe jut hogy messze nem szenvedett annyit, mint a szüleim a halálukkor, mint én utána... Ráment tíz évem, de levadásztam mindenkit. Egyesével. Kíméletlenül. Egyetlen egyszer sem remegett meg a kezem. Most sem fog. Felemelem a pálcámat elvégzem a helyes pálcamozdulatot, és rideg élettelen hangom mondom ki a gyilkos átkot. Bűvös két szó. Avada Kedavra! Vakító zöld villanás, és az élettelen holtteste igazolja átkom igaziságát.
Bosszút álltam. Befejeztem a vadászatot. A lelkem egy része most már nyugodalomra lelhet. Az élet azonban nem áll meg, és az életem jól van így jelenleg. Fél lábbal a sírban, Voldemort nagyúr oldalán, és Hikaruval... még látok egy fénypászmát. Még élek, érzek. Még...