Előtörténet
- Suzaku vagyok, engedjétek meg hogy most meséljek nektek egy ki...
~ Na héhé, miért éppen te?
~ Mert én vagyok az egyetlen aki képes komolyan venni a feladatot!
~Ne legyél már ekkora egoista seggfej.
~Rei, húzzál már el, mesélnék tudod...Hogy aztán bemehessünk...
~ Srácok.....

Szóval, én fogom tartani a mesedélutánt. Tehát...

Egy gyermek születése, egy új élet létrejötte, mindig is nagy családi eseménynek számított az emberek között. A paplovagok körében is, hiszen a rend is eléggé megfogyatkozott és minden gyermek áldás volt, és a szülők szinte hősök hogy vállalták a kockázatot. Az én szüleim is vállalták huszonnyolc évvel ezelőtt, és ennek eredményeképpen lehetek most itt hogy elmeséljem, miért lettünk egy helyen, öten. Bár ne tették volna, teszem hozzá, mindenkinek könnyebb lenne most. De hát... észt sajnos nem lehet adni, ahogyan felelősséget sem.

~Miattam lettetek, de... én örülök nektek. Nem bírtam volna ki ha nem jöttök elő.
~Tudom Shiro és ne aggódj, mi megvédünk, mindentől.
~Suzaku? Miért kell erről beszélnünk? Nem akarok mesélni...
~Mert szükséges. El kell mondanunk ezeket hogy később ne legyünk teljesen egyedül, érted? Csak bízd rám, majd én beszélek.
~Rád bízom, bízom benned.



Tehát a gyerekkor nagy részében mi még nem léteztünk, egyedül Shiro volt az, aki úgy festett hogy rossz korba, rossz családba született, hiszen oly szelíd és nemes lélek, nem gyilkolásra termett. A család persze elvárt tőle dolgokat, teljesítsen, legyen jó a fizikuma, tanuljon meg harcolni, tudjon dönteni, ismerje a fegyvereket és használja is őket. Nem akarta, nem tetszett neki ez az élet, de nem menekülhetett és mivel ennyire ódzkodott ettől, társasága sem sok volt. A korabeli fiúk lelkesen küzdöttek, és versengtek egymással, míg ő csak szenvedve próbált helytállni, igaz hogy az eredményei jók lettek, de érzés nem volt benne. Akarat, nem volt. Akkoriban kezdtem el létrejönni én. Egy olyan személyt képzelt el bennem, akire büszkék lennének a szülei. Aki harcos, de mellette gondolkodó, aki kiáll, tesz vesz, megy és győz, olyan ember, aki ő nem lehet. Kitalált hát engem, és álcaként húzott maga elé, engem mutatott a világnak, és egyszer csak... voltam. Ketten lettünk. Tudod, mivel egy testen osztozunk, sosem kellett elmagyaráznia, miért keltem életre úgymond, mert tudtam. Védelmező lettem, egyfajta pajzs a világ és közte. Amíg én éltem, és tettem a dolgom, ő meghúzódott és csendben szemlélődött, nem vágyakozott előre, csak ha Narao-ról volt szó. Ő a húgunk, négy évvel fiatalabb nálunk, és imádjuk. Őérte mind a négyen gondolkodás nélkül ölnénk.


~Persze, te vagy a tökéletes harcos Su, tudjuk ám.
~Jajj Ruri, nem vagyok az, tudod jól!
~Tudom hogy ott van Kazuya...
~Deitt ám, dummsábumm!
~Miért vagy te itt?!
~Önéletrajzot pofázunk nem csibikék? Én is része vagyok, naná hogy beledumcsizok, vili?!
~Öhm, hagyjátok abba legyetek szívesek. Hadd mesélje el Suzaku a történetet, úgyis te jössz Kazu...
~Ch!
~Istenem de modortalan... Nem is értem hogy tudsz vele ilyen kedves lenni Shiro... Nem is érdemli meg.
~Néha elég goromba, de Kazuya is megérdemli hogy szó essen róla.
~Srácok, folytathatnám?
~Persze, sajnálom.
~Kérlek.
~Lökjed apukám.


Szóval nem volt egyszerű, de immár ketten voltunk és az iskolában került sor egy olyan incidensre, ami előhívta Kazuyát. A gyakorlótéren voltunk, és éppen a napi rutinszerű edzésformát végeztem, amikor váratlanul belém kötött az egyik srác. Látásból ismertem csak, de nem tetszett neki hogy sosem közösködöm velük, és nem akarok haverokat sem igazán. Pedig a legjobb harcosok közé tartozott ő is, meg én is, de annyira ellentétes volt a jellemünk hogy nem társultam volna vele sosem, akkor sem ha nincs ez a kis kalandunk itt bent. Nem bírta megemészteni és verekedésre provokált, eleinte még korrekt is volt a harc, gyakorlás, kemény csapások csak aztán... elkezdett eldurvulni. És már az én tudásom sem volt olyan magabiztos, és itt kapcsolt be Shiro ösztöne aki megoldásért kiáltott. Olyasvalakire gondolt, aki megleckéztetné azt a nagyszájút, és nem állna meg. Kazuya pontosan ilyen. Nem képes leállni. Enyhe képszakadás után az a kép fogadott, hogy a srác hátán térdelek és a torkát szorítom, ő pedig  a törött karját szorítja. Magam sem tudtam hogyan sikerült ez de aztán... megszólalt ő is.

~Iszonyú jó volt ám, apám! Elsőre akcióba vetni magam, és megszorongatni azt a semmirekellő kis rohadékot! Emlékszem ahogy megroppantak a csontjai és ahogy kiabált, ahh...
~Meg is ölhetted volna őt.
~Jah, az volt a terv!
~Kazuya!
~Mi van? Tényleg meg akartam ölni! Senki nem bszakodhat velem. Senki!
~Abba hagynátok már skacok? Essünk túl ezen a parádén... Mesélj tovább Susu.


Ezután ha lehet még magányosabbak voltunk és kitapasztaltam hogy Kazu hogyan működik, és mikor kerül előtérbe. Szerencsére nem túl aktív fél, őt a harc izgatja, ha nincs akció elunja magát. Hihetetlen harcias, akaratos és erőszakos, de tudja mit csinál. A harcnak ő  a mestere és ő képes egyszerre használni mindünk harcművészeti tudását. Halálos jelenség, fegyverrel éppúgy mint anélkül. És mérhetetlenül bunkó. Ám többször is jó hasznát láttuk, megmentette az életünket vakmerő húzásaival. Ugyanúgy a részünk mint Ruriko is. Talán valamiféleképpen ellensúlyozni akartuk az erőszakot, és Ruriko olyan finom lélek, de nem gyenge. Határozott, de mégis, logikus és rendszerető. Imádja az ékszereket és a vásárlást, jórészt ő felelős a könyvtárunkért is. Az ékszerekért és a lakás berendezésért is.

~Ahh igen, nekem legalább van ízlésem.
~Na kikérem magamnak, nekem is van!
~Jó de az más, Rei, neked máshogy van az.
~Miért más?
~Khm, haladjunk...
~Jó,jó.
~Oké, befogtam.
~Köszönöm.


Reishi nem volt túlságosan meglepő, amikor megjelent. Shironak valahol távol megjelent egy furcsa igénye a társaságra. Én remekül elboldogultam magamban, és remek csapat is voltam egy személyben de... mégis csak szüksége van az embernek társakra, így hát Reishi lett az, aki nyitott a külvilág felé, és aki felvett egyfajta vagány stílust. Ő áll a legközelebb hozzám is, sajátos humorával, és beszólásaival, természetes, lezser viselkedésével akár minden tini lány álma is lehetne. Ám ő kijelentette hogy nem korlátozza magát egy térfélre ennek okén jól kijön Rurival is, érthető okok miatt. Többnyire, mi hárman bukkanunk fel.

Az iskola után, vérbeli harcos lettem, és sok harcban harcoltunk együtt, és megtanultuk elrejteni a külvilág elől hogy mi többen vagyunk. Az egyetlen aki elől sosem sikerült az Narao, aki észrevett már engem is, és úgy döntött falazni fog nekünk. Shiro nagyon megijedt, amikor a húgunk véresen és szakadtan jött de boldog vigyorral újságolta el hogy összeverekedett egy csapat egyetemista fiúval, mert akkor legalább rá figyelnek és nem ránk. Mélyen megérintette őt, és nem helyeselte de belátta hogy a testvére bátrabb mint ő és nem akadályozta meg, csak aggódó szemekkel követte mindig is. Most is ezt teszi.

~Suzu? Muszáj ilyen nyíltan beszélned?
~Igen, máshogy nem értenék meg hogy mi mások vagyunk annak ellenére, hogy egy testben élünk. Érezniük kell, hogy hol a határ köztünk, mikor váltunk át.
~Jó, de... Narao...
~Tudom, mindannyian szeretjük őt. Emlékszel? Ő a húgunk.
~Igen, a testvérem...
~Bolond kicsi húgicáánk.
~Tök belevaló kiscsaj!



Az évek elteltek, és még én is rosszallóan néztem ahogy a szüleink és Nara kapcsolata egyre romlik, és sokszor volt hogy én kezeltem a verés után, amit tőlük kapott, és mélyen megvetettem érte a szüleinket, mert ez nem megoldás. Nem értettem egyet a nevelési módszerükkel, vagy inkább annak tökéletes hiányával, és mindig a húgom mellett álltam, akármi is történt. Én büszke vagyok rá hogy az lett, aki. Erős nő, felér három fiúval is.  Narao... ő fontos számunkra is. Igen tudom, hogy Shiro húga de mi nem Shiro vagyunk, nem csak ő, és nekünk is meg kellett ismerni a lányt, a magunk módján, és bátran mondhatom hogy ő az a személy, akiért mindannyian egyszerre ugranánk ki. Akiért ölni tudnánk, és nem csak azért mert Shironak ő  legfontosabb a világon, hanem mert nekünk is az lett. A mi húgunk is lett. Az érzéseink egybefonódtak ezügyben és ...

~Azám! Jajj lesz annak a szerencsétlen flótásnak aki komolyabban bántani meri, nem csak egy kis simogatást ejt! Ch...
~Ebben kivételesen egyetértünk.
~De egyetám! Megvédjük azt a belevaló kis csibét! De meg ám! Esküszöm tökösebb mint sok fiú....
~Olyan boldog vagyok...
~Heh?! Oszt mitől?
~Hogy megtennétek érte, és értem is. Hogy itt vagytok nekem, hogy nem hagytok egyedül sosem, és hogy... hogy folyamatosan harcoltok, és nem hagyjátok szétesni az életemet. Szeretlek benneteket.
~Ez csak természetes hogy nem hagyunk egyedül! Ne butáskodj már, hiszen a részeid vagyunk, mi is szeretünk téged.
~Ez így van ahogy Ruri mondja, és nincs olyan szerencséd hogy megszabadulj tőlünk.
~Veled maradunk, mindig. Minden körülmények között!
~És lezúzunk mindenkit! IS!
~ ....

Szóval összefoglalva, azt hiszem ennyit szerettem volna elmondani, köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet, mindannyiunk nevében. Remélem még találkozunk!