A Gyűrű Háború lezárult, az emberek kora kezdődik, s bár a fiam kitiltottam az erdőből, ez a szemvillanásnyi idő jót tett a számára. Nagykövetem volt olyan helyeken, ahová magam nem óhajtottam elmenni. Sokkal fontosabb dolgom van, az erdőt felvirágoztassam újra, olyan állapotba, amilyen rég volt, sokkal élettel telibb és gyönyörűbb legyen, mint azt valaha Legolas anyja láthatta. Terjeszkedtünk is, így sokkal nagyobb területeket tudhatunk a magunkénak. Bárd utódai megelégedésemre kormányozzák a területet, mellettünk. A kereskedelem is jól halad a két fél közt. Hagyom a tündéimet ,hogy megtartsák az ünnepeinket. Most is egy efféle ünneptől hangos a város, az énekük megnyugtat, és tetszik is. A körülményekhez képest nyugodt vagyok magam is, visszakaptam a Lasgaleni ékköveket, amelyek családomé voltak már jó ideje. Nem a vagyoni értékük számított, hanem az érzelmi. Ezt kevesen fogják megérteni. Új szarvasborjú van születőben, ki majd egykor, ha elérte a kort, a hátasom lesz. Itt tipeg már az anyja mellett. Nincs szükségem testőrre, de érzem, hogy biztos távolságból követ a bizalmasom. Ha akarnám, könnyű szerrel le tudnám rázni. A tó partján, ahol az ünő megáll, én is megállok, hold ünnep van, telihold virradt ránk, hideg, hűs fénye az arcom simogatja ahogy felpillantok rá. Nem viselek most egyebet, csak egy ezüst fejpántot, ezüstös, zöldes ragyogású palásot, és ehhez passzoló inget, és nadrágot. Nem hiszem, hogy a béke sokáig tartana, ahogy azt sem, hogy sokáig maradhatunk ezeken a földeken. Vagy… maradok, hiszen Legolas anyja is itt halt meg ezen a földön. Addig is, a népemnek szüksége van rám, senkinek nem fogom hagyni, hogy az erdő tündék földjeid elvegyék tőlünk. Töltekezem a hold fényével, ahogy itt állok a parton, és enyhe ezüstös ragyogásába vonja a testemet. A tizenegy uralkodói ház sarja vagyok, ahogy Legolas, a fiam is. Sosem mondanám ki hangosan, sem pedig egyenesen neki intézve a szavaim, hogy büszke vagyok rá, és arra, amit véghez vitt. De amíg élek, újra nem teheti be a lábát ide, ha csak én nem mondom. Neszre leszek figyelmes, és körbe kémlelek, ahogy a hang forrását keresem. A kis gida a köpenyem peremét rágcsálja. - Enyje… - suttogva guggolok oda hozzá, és simogatom a fejét. – Nagy és büszke szarvas leszel, mint az apád. – a pici, mintha értené, fel is prüszköl.
Hosszú évek teltek el, és nem unatkoztam amíg távol voltam a Bakacsin erdőtől. Jártam a világ minden szegletében, és harcoltam számtalan alkalommal. Törpök ellen, pókok ellek, orkok ellen, és részt vettem a legnagyob csatában is a Fekete Kapunál. Amikor minden reményünk egy apró hobbit kezében volt. Lenyűgöző teremtmények, nagyon egyszerűek, de mégis becsületesek és bátrak. Most, olyan helyen járok ahol lenne szabad. Sok évvel ezelőtt az tündekirály, egyértelművé tette hogy ha Tauriel mellett maradok akkor nekem sincs helyem az udvarában és ott harcoltam a törp királyság előtt, Suhatag városában. Északnak mentem, ahogy utolsó szavaival intett és megtaláltam az embert, akinek a keresésére küldött. Arathorn fiát, Aragornt. Aki Vándor volt, és mára Gondor királya. A szívem mégis ide húzott, hiszen mégiscsak innen származom, és az apám... szigorú de nemes király. Könnyű lépteimmel és álcázó köpenyemmel észrevétlen tudom kicselezni az őrséget, de csak fáról fára haladok, mert nem tehetem erre a földre a lábam. Így szólt az ítélete. Amíg nem ér le a lábam.... Észre is veszem. Magányos, de elegáns mint mindig. Királyi. Az egyik faágra telepszem le, onnan nézem egy óvatlan mozdulattal felhívom magamra a figyelmet. Elmosolyodom ahogy a szarvasgida a köpenyét rágcsálja. - Aligha nem azt hiszi ehető vagy - szólalok meg, hiszen csak ő van itt. Előtte nem rejtem magam, és hozzá jöttem. Miatta. - Üdvözöllek, felség - hajtom meg a fejem formálisan. Mert az apámon túl, még mindig ő a király.
Megérzem, hogy itt a fiam. Kíváncsi vagyok, hogy mit keres itt, noha tudja nagyon jól, hogy tilos betennie ide a lábát. A kis sutával foglalkozom, majd felegyenesedek, ahogy a hangja is elér hozzám. Azért, az idő múlása a szemeiben látszik, bölcsebb lett, okosabb, és hallottam hírét, hogy jobb harcos. Glóin fia Gimlivel kötött barátságot a törpöktől. A sors fintora… nem szívlelte őket, pontosan Tauriel miatt. Számos érzelem cikázik át bennem, ahogy tudomásul veszem a fiam jelenlétét, de csak a suta az, aki hirtelen érzékel belőle valamit, s inkább tovább is bukdácsol az anyjához. Mondhatni, megfagyott körülöttem a levegő. Az, hogy itt van, egyet jelent azzal, hogy ellenszegült a parancsomnak. Hiába Herceg, minimum audenciát kellett volna kérnie tőlem, s van esélye tárgyalni. De nem ő lenne, ki hasonlít az anyjára, aki szintén szeretett kiskapukat döngetni, rossz fát tenni a tűzre. Könnyed mozdulattal egyenesedek fel, és fordulok abba az irányba, amerre épp ücsörög. Elmés… Ha nem teheti a földre a lábát, akkor a fákra fogja. - Legolas. – pillantok rá, és alaposan megnézem magamnak, tehát, a hírek igazak, tényleg bölcsebb lett a pillantása. Kimaradtam a koronázási ceremóniából, mert úgy ítéltem meg, hogy az udvartartásom nemesei, elég támogatás Legolas számára, ők mesélték, hogy mennyit változott. - Alighanem kíváncsi, mint minden gyermek, és próbálja feszegetni a határait. – az őz suta? Előbb utóbb rá jött volna, hogy a ruhám anyaga nem épp ízletes falat, de kíváncsi. - Nem hívtalak. - jelentem ki nyugodtan.
Néha nem tudom hányadán állok az apámmal, mert kettősség kering bennem, mint ahogyan ő benne is. Apa és király. Uralkodó, de nem szegülök ellen a parancsának, mert lábam nem érinti a földet és ha fákon kell közelekedni legalább olyan tehetséges vagyok mint egy született mókus. Elmosolyodom ahogy végigmérem. Sokat nem változott, de még mindig olyan királyi a tartása, és jeges kék a szeme. Azt tőle örököltem, ahogy a gyilkos nézésemet is, de az én szemeimet inkább a jókedv és derű jellemzi, mintsem a hidegség. Tudom hogy sok tettem híre jutott el ide is, és apám nagy örömére az egyik legjobb barátom egy törp lett. Glóin fia Gimli, akivel Vasudvard körül új erdőt ültettünk. Az entek vigyázzák a békét arra felé, és mindig szívesen látott vendégek vagyunk. Érzékelem hogy lehűlt a levegő körülötte de csak kuncogok. - Kértem volna audenciát de... nem léphetek a földedre amíg... meg nem engeded ismét nekem - nézek rá bocsánatkérőn. Régen láttuk egymást, és azóta én is csak idősebb lettem, és bölcsebb is talán. Nem tudom, mindenesetre a koronázás után egy kicsit még időztem a király udvarában aztán útra keltem, hogy a királyságával foglalkozhasson és gyönyörű feleségével. - A határok feszegetése nem áll távol tőlem sem, tudom mire gondolsz - válaszolok. Utazó ruhában vagyok, de felfegyverkezve mint mindig. Az ember sosem tudhatja mi lesz később, és készen kell állnia. - Tudom. A birodalmat járom, és erre felé jövet.... a szívem ide húzott. Honvágy fogott el - sóhajtok fel halkan. Remélem engedi a maradást, de ha nem, azt is megértem. Akkor tovább utazom. Őt is látni akartam. Nem mondom ki, de érezheti. Tudhatja, hisz mindenkinél jobban ismer.
Mit sem változik a tekintetem, továbbra is hűvös marad, van amit képtelenség levetkőzni, pillanatok alatt. Még ha nem is látszik, valahol mélyen örülök Legolas jelenlétének, hiszen, a vonásai… - Aligha kéne kioktassalak az audiencia kérés menetéről. – feddőn pillantok abba az irányba, amelyről jött. Hiszen, az őrök mellett elhaladt, nekik pedig , mint tudjuk… nem sok jóval kecsegtet a jövő, hiszen ha a fiam képes volt belopakodni mellettük, akkor bárki más is képes lehet rá. - Úgy hittem, minimum Valinorban fogjuk újra látni egymást, ha majd eljön az ideje. – osztom meg vele a nézeteimet. Nem mintha nem hiányzott volna, csak, jobb tiszta vizet önteni a pohárba. Megigazítom a ruhám ujját, elegánsan, mire vissza bukdácsol az anyjához a leendő szarvasom. Egyenes háttal fordulok vissza a tó irányába, és jó ideig csak csendben állok, számolom a perceket, hogy mikor veszik észre a betolakodót. Mire hamarosan megérkezik az első őr. - Ugye, nem kell emlékeztetnem titeket arra, hogy legutoljára, amikor részegen elaludtak az őreim, és a hordó munkások, kivel, mi történt? – fordulok szembe az őrrel, aki megjelenik előttem, féltérdre ereszkedve. Gyorsan eltűnnek, mire ott maradok a fiammal együtt, teátrális mozdulattal fordulok meg felé, és fagyosan pillantok fel rá. Nem fogok neki megkegyelmezni azonnal. - A valódi honvágy még nem fogott el Valinor iránt. – amikor tengert lát az elf, és elfogja a valódi késztetés, a tengereken való kalandok után, és végül, Valinor lesz a célja, mind oda tartunk, vagy mind megmaradunk egy helyen. Én, még maradok, nehezen szakadok el ettől a földtől, bár már megkaptam a feleségem díszeit, így mehetnék. Mégsem teszem. Talán azért, mert titkon arra várok, hogy mikor száll hajóra a fiam is. - Glóin fia, Gimli, hm? – enyhe játékosság csillan a szemeimben. Emlékszem arra a kalandra, a csatára, az Öt Sereg csatájára. Időben visszavonultunk, mert az elfjeim életét fontosabbnak tartottam a mocskos mészárláson túl. Elindulok a tó mentén, ha akar, követhet, végül is, veheti beszélgetésnek a kérdésemet, és velem tarthat, a fákon.
Elmosolyodom apám felséges vonásait látva hiszen ő olyan állandó. A Bakacsin erdő mindig is a miénk volt, és mindig is a miénk lesz. Állandó az életemben, gyerekkorom szépségét rejti magában és megannyi emléket is arról, hogy férfivé váltam. - Aligha, de gondoltam olyan régen leptelek meg valamivel hogy már ideje volna megtennem - mosolyodom el könnyedén, és kissé bocsánatkérően. - Ne fedd meg nagyon az őröket hiszen tudod hogy én más kiképzést kaptam - teszem hozzá, hiszen jól ismerem hogyan viszonyul a hibákhoz és azok büntetéséhez de nem volna fair velük szemben. - Annál jobban hiányzik nekem az Otthonom, felség mintsem olyan sokáig várjak a viszontlátással - felelek neki ahogy a hátát nézem miként hátat fordít nekem és várakozik. Alakja mit sem változott és most is ugyanolyan királyi mint régen. Türelemmel várakozom, és meghúzom magam a fa törzse mellett. Nagyon jó kém tudok lenni és beolvadok mindenhová. - Nem Valinor iránt, hanem a Bakacsin erdő és utánad - válaszolok neki ahogy meg sem moccanok. Lelógatom a lábaim ahogy a válaszára várok és a kérdésére könnyed mosoly jelenik meg ajkaimon, a kedves barátom említésére. - Nos, igen. Gimli... elég erőszakos törpjellem, de bebizonyította hogy igaz társ a bajban és remek harcos - méltatom szavakkal, hiszen magam is elismerem a nagyságát, annak ellenére hogy termetileg viszonylag apró. Nem illendő lebecsülni őt, még ha néha sok alkalmat is ad a nevetésre szertelensége. - Nehezményezed tán? - kérdezek vissza szintén egy apró mosollyal ahogy felállok a faágon és aréb lendülök, könnyedén ahogyan csak az erdei tündék tudnak.
Tárgy: Woodland Rebirth 
A Gyűrű Háború lezárult, az emberek kora kezdődik, s bár a fiam kitiltottam az erdőből, ez a szemvillanásnyi idő jót tett a számára. Nagykövetem volt olyan helyeken, ahová magam nem óhajtottam elmenni. Sokkal fontosabb dolgom van, az erdőt felvirágoztassam újra, olyan állapotba, amilyen rég volt, sokkal élettel telibb és gyönyörűbb legyen, mint azt valaha Legolas anyja láthatta. Terjeszkedtünk is, így sokkal nagyobb területeket tudhatunk a magunkénak. Bárd utódai megelégedésemre kormányozzák a területet, mellettünk. A kereskedelem is jól halad a két fél közt. 
