Álmatlanul forgolódok az intézetben, ami lassa az otthont jelenti számomra, hiszen a sajátomat hátrahagytam évekkel ezelőtt, és nem tudom megmondani mikor ne gondolnék arra, mi lett volna ha minden máshogy alakul és én most nem itt lennék hanem a családi házunknál és olyasmikkel foglalkoznék amivel normális esetben kellene. Ám mindezt én magam mögött hagytam, mikor idejöttem hogy megmentsem a családomat. Önmagammal együtt persze, de itt annyi minden ért már és most ez a nőszemély, aki boszorkánymester is egyben meg nem is. Összezavar mert idegesítőnek találom, és mégis olyan műveltnek aki érti az utalásaimat és legalább annyit olvas mint én. Nőben kifejezetten ritkaság az ilyen. Szöges ellentéte Jesamine-nak aki a divatos ruhácskáinál tovább nem lát, és ezzel kiidegel szerintem minden hímneműt az intézetben. Velem az élen. Nem tudok aludni, és a könyvtárban heverek az egyik bőrkanapén, félig lelógatva a csizmás lábam róla. Fekete gyakorló ruhában vagyok és a hajam már megint hosszabb a kelleténél, és nem bírok megmaradni a szobámban mert ide hallom Jem szívszaggató gyakorlását, a hegedűjén, ahogy néma kiáltásként hasít az éjbe és nem bírom. Gyűlölöm hogy ennyire gyenge, és hogy ennyire függenie kell a jinfentől, átkozott démoni méreg! Megöli a legjobb barátomat, és ezzel engem is meg fog. Ha ő meghal, akkor bennem is valami véget fog érni ezzel tisztában vagyok. Nem is értem miért vállaltam el hogy a parabatai-a leszek. Ja, de. Mert kicsikarta belőlem. - Nyomorult.... - nyögök fel ahogy az arcomra ejtem a könyvet. Nem számítok semmire és senkire a magányomban hiszen mindenki alszik. Charlotte Henryvel, Tessa egyedül, és Jem.... nos Jem nem alszik, mert gyakorol. Teljesen egyedül vagyok, és így végül a zongorához telepszem le, hogy én is gyakoroljak.