Kasumi & Kei

My name is...nobody.

Nem tudom mióta támasztom a fejem az asztalon, csak azt hogy a sokadik cigimet szívom már, hiszen vámpír vagyok, nekem aztán nem  kell tüdőbaj miatt aggódjak, mert nem vihet el és semmiféle fertőzés vagy nátha sem kaphat el.  Ezek a kellemes mellékhatásai annak hogy nem vagyok ember bár őszintén szólva nem tudnám megmondani hogy szeretek-e az lenni, ami vagyok. Az emberi élet nem véletlen lett kitalálva és optimalizálva úgy nyolcvan évre, és meg kellett volna halnom nekem is már évekkel ezelőtt, mégis itt vagyok az utóbbi huszonöt évem arra fordítottam hogy felneveljek egy gyermeket. Egy igencsak szép fiút ha már itt tartunk, de enyhe mosoly költözik az ajkaimra, ahogy eszembe jut amit egyszer az egyik anyuka mondott. Mindenkinek a saját fia/lánya a legszebb. Ebben egyet is értek, hiszen én láttam Kasumit felnőni, mellette voltam mindig. Vigyáztam az álmát, fogtam a kezét, láttam az első lépéseit, és hallottam az első szavait, és engem hívott apának.
Most pedig lassan el kell hagynom, hogy élhesse az életét amit felépített a segítségemmel, és lassacskán nem az apja lettem hanem a barátja, mint egy nagy testvér. Hallom is Kasumit érkezni, elvileg munkaidő vége van és megígérte hogy siet bár ötletem sincs miért. Azt hitte hogy egyik napról a másikra tűnök el?
- Dolgozószoba! - kiáltom el magam hogy tudja hol keressen ha éppen keres, és meg is hallom a lépteit ahogy közeledik. Leteszem a tollat amit eddig forgattam és a laptop előtt ülve füstölgök. Ez a látvány fogadja.
- Mi a helyzet? - kérdezem ahogy mindig is megkérdeztem, és mindig megtudtam. Szerencsésnek mondhatom magam, a lázadó korszak sem volt olyan durva, mint sok más családban. Farmert viselek, zoknit nem, és csak egy inget kaptam magamra azt is kigombolva, tipikus itthoni viselet. Az ölemből pedig leugrik a macskája Blue hogy hangos nyávogással közölje vele az örömét.
- Pff, egész eddig engem dagasztottál nyavalyás - sóhajtok fel, ahogy elnyomom a cigim és felkelek.

Apus  & Kazu

Stay with me pls

Nem akartam haza jönni, nem akartam a sok csomagot látni. Tudtam, ha eldöntött valamit , akkor azt nem lehet megváltoztatni, így jó és így egészséges, hiszen ez az élet rendje. Nekem pedig vajmi kevés beleszólásom volt, hogy elköltözik. Gyanítom, hogy ha kiürül a ház, én magam is költözöm innen, mert a sok szép emlék… még a végén valami sírós trotty leszek, aki csak a plafont bámulja bánatában. De nem. Nem lehetek az. A verbénás nyakláncom babrálgatom,ahogy kiszállok a taxiból, és próbálok mosolyt erőltetni magamra. Érzem, hogy remeg a kézfejem, így ökölbe szorítva a kabát zsebembe csúsztatom a kezem.
- Holnap röplabda meccse lesz a srácoknak, gondolkodom, hogy elmenjek megnézni őket, vagy segíthetnék neked pakolni. – igazából magam sem tudom ,hogy mit szeretnék, csak lenni és nem zavarni leginkább senkit.
Ha most elmondanám, hogy beteg vagyok, keresztbe húznám a terveit és nem akarok a karrierje útjában sem állni.
Majd lesz valahogy. Ahogy eddig is.
Lehajolok Blueért és felveszem a kezembe, egyébként sem szeretem, ha dohányzik,így kilépek a dolgozó szobájából, és átmegyek a nappaliba.
- Elpanaszolja, hogy mennyire büdös a cigid! – szippantok a cicám nyakánál a bundájába és apa illata keveredik a cigivel, meg a cicáéval.
Leülök, és felhúzom a lábam törökülésbe a kanapén. A cipőm már korábban levettem, az ajtóban, így azzal nincs gond. A többi társam eleinte furcsállta a cipő szabályt, én meg azt, hogy cipővel vágtatnak végig mindenhol.
De megszokták és néhányan kezdték is átvenni, ám ez lényegtelen. A közeli távirányítóért nyúlok, és halk zenét kapcsolok,a hang rendszerre, ahogy bekapcsolom azt is, és a telefonomról szólnak a kedvenc ázsiai előadóim.
- Rendeljünk ma estére, vagy főzzünk együtt? – pillantok hátra a vállam felett és kíváncsian várom a válaszát.
Szívesen főznék vele, még egy utolsót , tudom van még időnk, de szerettem vele főzőcskézni, a rutin, és az, ahogy megoldottuk az egészet. Egyikünk sem zavarta a másikat. Fontosnak tartotta, hogy megtanuljak főzni, így az japán és amerikai konyhát is ismerem.
- Pizza, vagy olaszos, vagy elugorhatunk halakért a sushihoz. – mert azt friss halból jó csak csinálni. Végig pörgetem magamban, hogy mi van itthon a  sushihoz. Be kellene vásárolni hozzá, de talán nem bánom. A kézfejem remegését a Blue simogatása talán elveszi, így fel se tűnik senkinem sem. Max úgy tűnhet, fáradt vagyok.

Kasumi & Kei

My name is...nobody.

Lassan haladok a pakolással, mert mennék is meg nem is. A józan eszem azt mondja hogy menjek és éljek tovább Susutól messze, de szívem szerint még maradnék hiszen csecsemőkora óta én nevelem, és az én fiam. Nem is érdekelt sosem hogy kik és miért hagyták az én házam előtt. Nem számít.
Hallom is érkezni, így elnyomom a cigit és figyelek rá hogy ne gyújtsak fel semmit sem, és Blue is felemeli a fejét. Lusta macska, de szeretem végül is ahogy az ölemben fekszik néha és segít dolgozni.
- Hm? Nem kell sok mindent pakolni, ne fáradj ezzel. Majd elintézem magam, így is fájdalmas lesz neked az utazás de meg kell tennem. Tennünk - mosolyodom el.
- Elmenjek veled a meccsre szurkolni? - kérdezem ahogy lassanan leengedem a macskát az ölemből. Felállok én is, és kinyújtózom kicsit ahogy megmoccanok.
- Kikérem magamnak, ez török dohány. Nem is büdös.... - kérem kimagamnak hiszen ez minőségi cucc, nem olyan bolti szar amit itt úton útfélen lehet kapni. Figyelem ahogy zenét kapcsol és ismerős dalok kezdenek el szólni amiket sokszor hallgatunk mindketten.
- Főzhetünk, most nincs kedvem rendelős kaját enni - sóhajtok fel. Nincs most kedvem pizzázni sem, de a sushi vagy valami kevert ragu féle.... Mhm.
- Jó hát akkor bevásárlás és csinálok valamit. Sushit meg valami laktatóbbat is - döntöm el, és elindulok zoknit keresni, mert itthon többnyire papucsban és mezítláb vagyok, mert senki sem látja. Minek öltözzek túl ha egyszer nincs miért. Felveszek egy rendes felsőt is a nadrágomhoz és már a cipőmmel motoszkálok.
- Akarsz vezetni? - kérdezem tőle, mert megcsináltattam vele a jogosítványt és saját kocsit is kapott érettségi ajándékként. Ha elmegyek a ház is az övé lesz hiszen megvettem és már elkészítettem a szerződést is amivel rá hagyom. Elég stabil kezdet az életéhez ami még előtte áll, de mindig a fiam marad. nem lenne fair ha itt maradnék. Ha járni kezd valakivel, és családja lesz.... ők nem biztos hogy meg fogják érteni hogy pontosan mi vagyok én Susu számára.

Apus  & Kazu

Stay with me pls

Szeretem ezzel piszkálni, igen, mellette megtanultam azt is, hogy mi a minőségi dohány és mi az ami szar. Nagymenő akartam lenni, és kipróbáltam, utána leültetett és egy dobozzal el kellett szívjak előtte. A harmadik szál után rettenetesen szarul voltam, igazából, az első se esett jól, de akkor még a dac élt bennem, a másodiknál már rendesen rosszul voltam, a harmadikat meg el sem kellett szívnom. Miért? Mert megtanultam hogy a nagyzolásos dohányzás se jó, ha csak azért szívok, mert a csapatban mások is. Most fogok bemenni majd a füves cigi adag beállítás miatt is majd a kórházba. Hogy azt hogy fogom eltitkolni előtte? Sehogy.
A macskám az ölemben tartva pillantok magam elé, talán ezért is jó, hogy ha nem látja, hogy mi történik velem. Elvégre az adataimat csak úgy tudhatja meg, ha a beleegyezésem adom, nem adtam. Baj esetén? Azt a részét még nem akartam kitölteni, még nem készültem fel rá.
Nem… és nem. Mégis mosolyogva pillantok fel rá, ahogy megemlíti, hogy készít sushit is, és valami laktatót, rá bízom, mert tudom, hogy finom lesz. Én is fogok benne segíteni, természetesen.
Míg elbíbelődik az öltözködéssel, addig én kimegyek a konyhába inni, és sikerül is a manőver, úgy fest alábbhagyott a remegés, azért még ellenőrzöm, és igen. Tényleg elmúlt. Helyes.
A hangjára megjelenek, letörlöm az ajkamról a narancs bajszom és biccentek. Noha nem gondoltam, hogy kocsit kellene vezetnem, a motorom jobban szerettem.
Elveszem tőle a kulcsot, és beszállok a vezető ülésre, majd átállítom az ülést, és a tükröket, ezután indulok el csak a kocsival. A kocsiban az én számaim szólnak, hiszen össze van kapcsolva a telefonom a rendszerével.
Az egyik pirosnál a kedvenc együttesemmel éneklem hangosan a dalt, persze, hogy koreaiak, és japánok. Imádom a pörgős számaikat, majd k-pop dancer leszek, szeretnék az lenni, hobbiból persze, sosem csinálnám hivatásból, de a zene felszabadít és jól érzem magam tőle.
Látszólag semmi baj, hiszen bekötöttem magam.
-- Rajta apa! Énekelj velem, naa! – kiáltom nevetve, amikor a megszokott hármas körforgalom következik, rögtön egymás után , mert vannak akik korábban itt száguldoztak…
-- „Cookin’ like a chef I’m a 5 star Michelin”– mélyül el a hangom nekem is, majd felnevetek.
-- Istenem, apa Felix… annyira menő, és iiiiigen…iiigen… bejön.– nevetek , majd fel is szusszanok.
Tényleg tetszik az a srác, a hangja pedig egyenesen ész veszejtő.
A következő pillanatban viszont teljes képszakadás, nem emlékszem semmire sem, csak arra, hogy az arcomba vágódik valami, és mintha forognék, akár a hullámvasúton. Baleset, én voltam a volánnál, és csak annyit hallok, hogy… gépek pittyegnek körülöttem. Öklendezni kezdek, van valami a számban. Kezdek pánikba esni, a gépek is erről tanúskodnak.
Eszembe se jut, hogy apa akár kiszedhette a dokikból a kórtörténetem.
--Üffffaaaaaa!!! –– nyögdécselek és próbálok megmozdulni, ám mély fájdalom hasít a bordáimba, és miért nehezebb a jobb kezem? Eltört?
Megfogok halni?! Potyognak a könnyeim, senki mást nem akarok , csak őt! Hol van már?! Ugye nem esett baja? Hogy eshetett volna? De ha a gyűrűje leesett róla?!
- Nyugodjon meg! – egy nővér érkezik, és visszanyom könnyedén az ágyra, máris bead valamit a karomon beszúrt izén át ,és fokozatosan nyugszik a lelégzetem. Ezt a szart! Nem akarok aludni!
-Nyugodjon meg, és kivesszük azt! – parancsol rám. – Nem értem doktor úr, hogy hogyan ébredt fel az altatásból, pedig elégséges dózist kapott.
Konkrét orvosi team van körülöttem, de apát még mindig nem látom. Csak hallanám a hangját, akkor megnyugodnék!

Kasumi & Kei

My name is...nobody.

Nem kell foglalkozzon a pakolással, nincsen sok személyes dolgom. Minden ami használati azt itt hagyom, a ruháimat, és pár tényleg olyan dolgot viszek csak ami nekem fontos. A legtöbb fotónkat már digitalizáltattam, így az eredetik itt maradhatnak vele, én pedig elviszem magammal a zsebemben őket és egy laptoppal bárhol nézegethetem. A megélhetéssel sosem volt gondom, és a tolmácskodás mindig kifizetődik. Mellette pedig vagyok, ami vagyok és néha én is visszaélek ezzel. Azzal hogy befogadtam Kasumit, még nem lettem szent, és ezekről rendszerint mélyen hallgatok is előtte. Őt a jóra neveltem hogy hogyan legyen jó ember. Én már régen nem vagyok az.
Csak mosolygok azon hogy piszkál a dohánnyal, hiszen tudja jól hogy ez nem ócska piaci fű hanem rendes importált minőségi anyag. Nem adom lejjeb. Susu nem dohányzik szerencsére de kemény volt az első próbálkozása, akkor egymás után három szálat szívott el talán, és kibukott hogy nem akarja. Megtanulta a leckét. Én sosem tiltottam tőle, de nem is támogattam benne. Az én tüdőmnek mindegy, úgyis halott már, az övének azonban még nem mindegy.
Belebújok a cipőmbe és ujjaimmal átfésülöm a hajam. Tudom hogy jól nézek ki és alig mondanának idősebbnek Susunál. Ez az öröklét egyik ajándéka hogy a saját fiam legjobb barátja is lehetek. Beszállok az anyós ülésre és bekötöm magam, amíg ő elrendezi a vezető ülést a saját kényelmére. Bekapcsol a zene, persze az ő sajátja, és csak nevetek.
- Én ezeket nem tudom jól énekelni - tiltakozom szerényen de egy két ismerős számot azért dúdolok és ahol ismerem a szöveget ott kicsit bele is éneklek az örömére. ezek nagyon fognak hiányozni hiszen így akármerre is mentünk nyaralni sosem volt unalmas az út, és azért minden évben mentünk valahová már egész kicsi korában is, csak épp anyuka nélkül. Csak mi ketten, de azt hiszem... azt hiszem jól végeztem a dolgom, és büszke lehetek rá hogy ilyen felnőtt lett.
- Ahha, ahha, kezdjek el gyűjteni az esküvőre? - piszkálom meg kicsit aztán hirtelen kiélesedik a világ és már nyitom is a számat.
- Balról vigyázz.... - de már késő, mert a nyomorultja belénk jön, és autómatikusan vetődöm át Susu felé vámpír gyorsan hogy elé kerüljek és a légpárnákon túl én is védelmezzem az életét. Az enyémért nem kár, és úgysem lehet olyan könnyen megölni egy balesetben elég nevetséges lenne belehalnom.
Forog párat a kocsi és amikor elcsendesül minden, mentőt hívok és rendőrt aki felvesz minden adatot és jegyzőkönyvet és Susut már viszik is a mentők, Csúnyán vérzik és talán törései vannak de nem halálos hála az égnek. Engem is beparancsolnak mert egy két horzsolás akad rajtam is, ami órákkal később már látszani sem fog.
Beszállok én is egy mentőkocsiba és gyorsan túl esek a vizsgálatokon, de Susut beviszik a műtőbe és megőrülök hogy nem lehetek mellette. Tudom mennyire ideges tud lenni ha bizonytalan és nem hallja a hangom. Mégis várnom kell és a sokezredik kört sétálom le mikor kihozzák és felviszik az egyik szobába. Mellé telepszem és várakozok, amíg fel nem ébred.
- Susu! - ugrok máris ahogy hunyorogni kezd és a légzése megváltozik.

Apus  & Kazu

Stay with me pls

Kába vagyok, amikor ébredezem, de hallom a hangját ezúttal és bár kicsit kilengenek a szerkezetek, végül megnyugszom, ahol bágyadtan mosolyogva pislogok rá.
Felé nyújtom a kezem esetlenül, csak érezni szeretném. Az a jó,hogy nem sztereotíp hideg bőre van, hanem meleg. Hozzám képes most pálne melegebb az érintése és szinte megborzongok, papír könnyűnek érzem magamat.
- Mi…mihtör..téhnt.? -suttogom halkan, bágyadtan, és nagyon rekedt hangon, még fáj a torkom eléggé, mintha ledugtak volna rajta egy csövet. Bleh.
Halvány képek fel-fel törnek ahogy kezdek jobban lenni és a szemem elönti a könny. Meg is! Legörbül a szám és megremeg. Ez… borzalmas, megölhettem volna magunkat, mert önző vagyok, és azt gondolom, hogy még lehetek jobban. De nem, apát is majdnem megöltem! Egér hangon cincogok fel, ahogy megértem, hogy mit tettem, igen, sírok. Át akarom ölelni a nyakát a szabad kezemmel nyúl, amely nincs szét szúrkálva, bár légiesen könnyűnek érzem magamat.
Felszipogok, és próbálom rendezni a légzésem, ám pillanatokon belül érzem, hogy elnehezedek, a nővérke belém pumpált valamit, pont azért, hogy ne kapjak pánik rohamot, hallom, ahogy magyarázza, és kicsit be is tompulok. Nem lenne jó a sérüléseimnek, és nyugdton kéne maradjak egy kicsit, sőt, leginkább nem kellene magam idegesíteni.
Ekkor az orvos jelenik meg és az apámmal szeretne beszélni.
- Mr… Daito. Beszélnünk kell. – hívja ki egy irodába apámat az orvos, én pedig visszasüppedek az álomtalan álomba.
- A fia aláírta a papírokat, hogy titokban kívánja tartani a betegségét, de úgy gondolom, hogy mivel ennek okán lehetett az iménti baleset, bár egyértelmű, hogy egy ittas sofőr hajtott Önökbe. – jelenti ki gyorsan, igen a rendőrségi kivizsgálás még folyik ezzel kapcsolatban, hogy ki volt a hibás és ki nem.
-A fiának autoimmun betegsése van, ami hasonlít az alzheimer kórhoz, de mégis különbözik tőle. A motorikus funkciói azok amiket a fehér vérsetjei támadnak. Talán őssejt terápiával, vagy csontvelő átültetéssel esélyt lehetne adni annak hogy így enyhítünk a tüneteken, vagy el is múlnak. Annyira gyerekcipőben jár a fia betegsége, ő a második a világon, akinél ezt kimutatták. A másik beteg európában van, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot az ottani orvosokkal, kutató csoport is van már erre a betegségre. – jön a szokásos hadoválás.
- Azt hittem, azért nem akarja Keisuke elmondani önnek, mert rossz a kapcsolatuk, de abból, amit most láttam, hogy itt volt mellette egész végig, nekem más a meglátásom. Úgy vélem, tudnia kell erről. – mentegetőzik az orvos.
- Az egész egy sport balesettel kezdődött, ahol eltalálta egy labda, majd bekerült a kórházba, ennek nem egész két éve, onnantól kezdve a fia jó néhányszor járt nálunk, vizsgálatokon, kapott gyógyszereket, de az orvosi marihuána, ami eddig bevált, segített a remegésén, és az izomműködésén, de valljuk be azt se szívhatja állandóan. – dől hátra gondterhelten az orvos.
- Nincs fájdalma, csak a gyengesége, remegése és émelygése amelyeket leírt tünetnek. Van kérdése esetleg Uram? – dől hátra a székében az orvos.

Apus  & Kazu

Stay with me pls

Ahogy hallom apa hangját megnyugszom, hiszen itt van mellettem. Aztán újra magával ragad a mélység, és semmit sem álmodok. Mocorgok, valamit hallok, de még mindig eléggé mélyen vagyok elmerülve. Jól esik ami azt illeti, rég nem pihentem ennyit, és nem álmodtam semmit, mégis amikor felkelek száraznak érzem a számat, szomjas és éhes is vagyok egy kicsit.
Szusszanok, és abban a pillanatban apát is meglátom a szemem sarkában, halványan elmosolyodok, és a keze után próbálok nyúlni.Jól van! Nem esett baja , miattam.
Ugyanakkor bekönnyezek, de már jobban viselem a dolgot, emlékszem hogy amikor korábban megláttam, rengeteg mindent akartam mondani neki de túlságosan eluralkodott rajtam a pánik, így azt hiszem leszedáltak.
-Úgy aggódtam, hogy bajod esett. – suttogom karcos hangon. Szeretnék innen elmenni, az utóbbi időben túl sok időt töltöttem a kórházban. – Ha kiengednek, ne felejtsd el, hogy shusit ígértél. – pillantok vágyakozva az ablakra és elmosolyodom halványan. Annyira nehéznek érzem a kezeim. De érzem, mindenem mocorog és mozog, így nincs baj.
Sosem beszéltem apával arról, hogy vért adjon nekem , és nem is kérném erre. Ez… csalás lenne. Én pedig szeretem a tiszta játékokat. Nem éreztem apánál kevesebbnek azért magamat, mert estem keltem, és tovább tartott meggyógyulnom, mint neki.
-A másik autós? Én… nem tudom, hogy mi történt, nagyon… nagyon gyorsan… gyors volt minden, mintha megszédültem volna. Aztán képszakadás. – próbálok felülni és a homlokom dörözsölöm, közben.
- Mikor mehetek haza? – kérdezem egyre kellemesebb hangszínben.

Apus  & Kazu

Stay with me pls

Apát figyelem, és az aggodalmát, meg talán a csalódott pillantását annak tudom be, hogy itt kell lennünk, nem főzőcskézhetünk, és nem költözhet emiatt a helyzett miatt. Így kicsit összeszorul a torkom, nem tudom, hogy mivel vigasztaljam.
De amikor a veréssel fenyeget csak lecsukom a szemem szomorúan. Biztos, ezt érdemlem, mert csak egy ember vagyok. Pedig sosem intett így, zavarodottan pillantok rá.
Ahogy elfordul, szeretnék utána nyúlni ,de jelenleg még az is fáj.
Elpillantok az ajtó felé és szomorúan sóhajtok. Nincs erőm veszekedni és nem tudom, hogy mi lehet a baj, miben hibáztam.
Amikor újra megszólal, visszapillantok rá, és látom ,hogy mennyire zaklatott, még az ideg is ráng a szeme közelében, de ez még nem az a vámpíros szemrángása, vagy elszíneződése.
Mit kellene elmondanom? Összeszorul a torkom és hirtelen kicsinek érzem magamt hozzá képest, nem félek, csak… a stressz, a gépek megint erősebben pittyegnek, a pulzusom miatt.
Zavartan jár a szemem rajta. Nem kell válaszolnom a kérdésére látom rajta, hogy mennyire zaklatott, mérges rám. Most biztos gyűlöl, amiért titkolóztam előtte. Megremeg az ajkam, de erőt veszek magamon, bár pislogok erősen, ahogy az ajtó felé pillantok, veszek pár mély lélegzetet.
Mégis, amikor megszólalok szörnyen vékony és esetlen a hangom, nem merek rá nézni.
-Te mondtad, hogy itt az ideje felnőtté válnom, önállónak lennem, és, hogy jót fog tenni nekem. Khm. – –   köszörülöm a torkom, és próbálom eltűnteni a gombócot belőle. -– Hogy… hogy itt az ideje, hogy menj. Amúgy is a haveromnak tűnsz most már – idézem az ő szavait.
- Hogy…hogy… jót fog tenni neked is a környezet változás. – szipogok fel, és veszek egy nagy levegőt, nem fogok bőgni, mint egy kis iskolás. A takarómba kapaszkodom, és ökölbe szorítom a kezeim.
-- Nem akartam az utadba állni, hiszen tudom, hogy mi a különbség kettőnk közt, és és… nem akartam fájdalmat okozni neked, hogy rajtam rágódj. Láttam rajtad hogy eldöntötted és, és hiába akartam beszélni veled arról, hogy maradj, nem hallgattál meg. Mintha tudnád, hogy mi a jó nekem! –szipogok fel, és a kézfejembe törlöm az orrom.- Nhmakartamazelköltözésedútjábaállni! – hadarom el, halkan és rekedten.
-Nem akartam, hogy a betegségem miatt maradj mellettem! – csattanok fel büszkén, mégis esetlenül, hiszen végül csak elsírom magam.

Kasumi & Kei

My name is...nobody.

Tudom magam is hogy most az érzelmeim hajtanak de nem tudok vele mit kezdeni. Vámpírként mindent sokkal mélyebben élek meg. A szomorúság még mélyebb de ugyanakkor az öröm is sokkal erősebb tud lenni. Igazságtalan talán ahogy most viselkedek de megbántva érzem magam hogy nem bízott bennem annyira, hogy elmondja hogy mi történt vele és milyen betegsége van. Az én költözésem nem ér annyit hogy veszélyeztessem a fiam életét miatta. Semmi nem fontosabb és végül is a költözésem is kibírt volna egy kis időt még. Nem vagyok időhöz kötve és nincs sok személyes dolgom sem.
Elfordulok kissé de a szemem csücske néha megmozdul azért, mert nem vagyok éppen nyugodt és kiegyensúlyozott de beismerem hogy talán nem most kellene ezt rázúdítanom, de... de most érzem ezt!
- Kasumi! Én.... én nagyon büszke is vagyok rád hogy itt állsz az élet kapujában, van egy szép kis házad, jó munkád és a személyiséged is ilyen pozitív. Igen, már nem feltétlen az apád vagyok, mert már felnőttél, és önállóvagy. Nem azt mondom hogy meg fogok szűnni létezni, de már tudsz önállóan dönteni és nem kell mindenben rám hallgatnod, bár ha kérdezel biztos hogy válaszolni fogok neked - mosolyodom el fáradt-büszkén, mert ez azért.... nagy dolog. Hogy felkészült az életre, kijárta az iskolákat és meg tud állni magában is, már nem kell hogy az apja védelmezze és mögötte álljon fenyegető árnyként.
- Jót fog tenni. Túl sok évig éltem egy helyen, előbb utóbb kifogok tűnni a közösségből hogy nem öregszem, és vagyok ami vagyok, gondoskodnom kell magamról és a kis titkomról is. Előbb utóbb téged is csak összezavarna hogy amíg te öregszel én nem változok semmit és ennek nem akarlak kitenni se téged, se magamat - válaszolok neki ahogy előredőlök és a térdeimre támaszkodok. Jobbára kifújtam a mérgességem, de azért egy kicsit még fáj. Mint egy gyomorszájon vágásnak az utóérzete.
Nem mondta el nekem.
Nem tudtam róla.
Nem.... bízott bennem?
- Nézd, a világ rendjét már épp eléggé megbontottam, és valóban nem maradtam volna itt ha minden rendben van. De Susu! Mégis.... mégis hogy feltételezhetted rólam hogy itt hagynálak ha tényleg szükséged van rám?! Hogy melletted lehessek a betegségedben és talán meg is tudjam oldalni azt! Honnan kellett volna nekem tudnom, hát kutatok én utánad? Soha a telefonodba se néztem bele.... - morranok fel, mert az fáj hogy ezt feltételezi rólam.
- Susu.... Ki maradjon veled ha nem én? Nem voltam veled mindig amikor csak kellett? Tudod hogy esik ez most nekem? - sóhajtok fel ahogy előhalászok egy zsepkendőt és odaadom neki és segítek is megtörölni a szemét és fogom az orránál is ahogy kifújja. Ezek... ezek olyan dolgok amiket babaként is csináltam neki és most is reflexszerűen jöttek a mozdulatok, nem is gondolkodtam rajta.
- Azt mondta az orvos hogy a betegség még nem durva nálad és a gyógymód gyerekcipőben jár és igazából még csak próbálkoznak hogy kinél mi válik be. Én tudnám kezelni ha.... akarod. Nem, nem lennél másabb de kezelhetném - sóhajtok fel ahogy halkabbra is veszem a hangom, ezt nem kell mindenkinek hallania.

Apus  & Kazu

Stay with me pls

Hallom hogy mit mond, de zúg a fejem és értem hogy büszke is rám valahol ,de ezután a hegyibeszéd után mondja majd azt, hogy megy és itt hagy. Érzem,hogy elszorul a torkom, amikor a távolságról beszél és arról, hogy milyen jót fog ez neki tenni. Ó apa! Lehet hogy én… én most hallok erről utoljára. Megremeg a torkom, a mellkasomban dobog a szívem és a remegés fojtatódik a szám sarkáig. Érzem, hogy legörbül a szám, azért mert fojtogat a sírás, és nem akarom,hogy kiszakadjon. Nem szabad. Ám érzem, hogy éget a szemem.
Végül ahogy kérdezget, kiszakad belőlem, az eddig tartogatott feszültség és bőgök. Nem megjátszom, nem hisztizek, egyszerűen csak érzem, hogy felszakad nem tudok gátat szabni a sírásomnak, hiába vannak ökölbe szorulva a kezeim, ezzel is próbálván visszafogni magam. Haragudni akarok rá, amiért ilyen helyzetben támadt le, hogy a veszekedés végén még elmenni se tudok.
Nagy levegőket próbálok venni, hogy megnyugodjak, de minden összefolyik bennem erre jön és orrot fújat velem, és megtörli a szemeim, mérgesen kapom el a fejem, de csak meghúzom a nyakam. Hagyj békén haragszom rád!
Próbálok megnyugodni, de nem igazán érzem úgy ,hogy menne. Haragudni akarok rá.
Elkerekedik a szemem amikor a gyógymóddal jön. Haragosan pillantok rá.
-Honnan veszed, hogy segítene rajtam bármi is? Te nem is orvos vagy, irodalmár! Ráadásul ez olyan betegség, amit biztos hogy nem tudsz meggyógyítani! – zokogok fel, újra.
- Hagyjál! Hagyjááááál!  –  kiáltok fel újra kiakadtam, zokogok hallhatja hogy ebben minden eddigi fájdalmam benne van, az, hogy titkoltam előle, hogy nem akartam hogy elmenjen, de nem ilyen áron. Fájdalmat okoztam neki, ezáltal magamnak is.
Tehetetlen vagyok és dühös.  
Az értékeim persze újra kiugranak, ami a nővér jelzőn is jelez, és újabb adag nyugtatóval közelít. Ám ezúttal ez nem altat el, csak kikapcsol, sírnék , de nem tudok. A plafont bámulok, és morcosan ráncolódik a szám sarka, majd az arcom is kisimul.
-Apa, szerintem beszéljünk erről később, ha kiengedtek. – - suttogok halkan. – Megölelsz? – –  nézek rá nagy esetleg és bátortalan tekintettel, tudom, hogy kiabáltam vele, nem szoktam. Sosem szoktam, szégyellem is magam miatta, láthatja.
-Nem akartam kiabálni veled, én…én szeretlek apa és nem akarom, hogy veszekedjünk. Most pláne. – –  suttogom a fülébe, ám amint megölelném jobban a haverjaim robbannak be és meglepetten engedem el apát, már amennyire fájós mindennel is megtudtam őt ölelni valamelyest.
A haverjaim átveszik a helyet egy kis időre. A nővérke pedig elmondja, addig apámnak, hogy nagyon  érzékeny lehetek a betegségem miatt, és lehet hogy a balesettel csak súlyosbodott a problémám. Ugyanakkor, még egy napig bent tartanának megfigyelés alatt, de saját felelősségre távozhatok, ha megbeszéljük. Viszont a srácok elmentek, mindenfélét hagytak itt a kedvenc hosszúkás gumicukrom is, és félig fel is ültettek, így elérem a kórházi asztalkám, és leveszek onnan egy gumicukrot, és apára pillantok.



[/color][/i]