Néha összefolynak az éjszakák, ahogy a méreg hol jobban, hol kevésbé emészti a testem, és veszi el szép lassan az életemet. Nem zavar, megtanultam együtt élni vele, és már nem érdekel az sem hogy mindenki gyengének tart emiatt. Attól még árnyvadász vagyok, és a testemen viselem a rúnákat és az apró sebhelyeket amiket nem fed el semmi sem. Nem zavarnak, mert tudom hogy azért szereztem őket, mert élek, és nem vagyok teljesen halott, noha a színem megkopott. Will sokszor poénkodik vele hogy én vagyok az ő földre szállt angyala, olyan ezüst a hajam és a szemem. Ő valahogy így képzeli el az angyalokat, de én ettől nagyon is messze állok nem vagyok egy szent és nem is akarok az lenni, elég unalmas lenne az életem Will nélkül. A mai este sem más mint a többi, Will kiment harcolni, míg én megint csak gyengélkedtem a szobám mélyén, és a szívemnek olyan kedves hegedűm után nyúlok hogy kikapcsolódjak és ne gongolkozzak semmin. Nyomasztó ám mindig egyedül lenni és nem tenni semmit hogy a világ jobb legyen. A démonok nem pusztulnak el maguktól és én is tudok harcolni, harcosnak neveltek és akként is élek csak ez a méreg ne lenne. - "A holdfény lassan kúszik a víz tükrén, megcsillan a gyöngy kedvesem kezén" - dúdolgatom hozzá halkan, hiszen énekelni nem tudok, de cserébe a hangszerrel jó vagyok. Will is órékig tudja hallgatni, pedig azt hittem hogy idegesíteni fogja. Sokkal több van benne mint azt az ember hinné, és nem olyan ember amilyennek mutatja magát. A legjobb ember akit csak ismerek. Hajladozom a hegedűm felett mikor szemem sarkából egy árnyékot látok meg és odakapom a fejem. Meleg mosoly terül szét az ajkaimon. - Tessa! Felébresztettelek a játékommal? - kérdezem hiszen mi másért lenne itt, hacsak nem reklamálni hogy nem tud aludni tőlem.