Maverick & Ren

Wretched and divine

Már nem számolom hány év telt el, de százával múltak az évek, és én még mindig itt vagyok. Pedig lassan már a történelemkönyvek lapjain sem kellene hogy éljek, hiszen olyan régen volt már minden, és Edo már régen más néven szerepel, és a dinasztiám kihalt. Én voltam az első igazi vezér, de mégsem engem ismertek el, hiszen egyszerűen elvesztem egyik éjjelről a másikra. Maverick hibája, ő ragadott el, és ölelt magához fagyos, gyilkos csókjával, ami megpecsételte a sorsomat, és még most sem ereszt.
Az ágyamon ülök, hátam neki támasztom a falnak és már ügyet se vetek a láncokra amik közel hétszáz éve kísérik mindennapjaimat. A helyek, korok és stílusok változtak, de van ami sosem maradt el. Ezek az átkozottak, és már nem is zavarnak. Nem hagytam nekik hogy megtörjenek, és tartásom még mindig egyenes, még van gerinc bennem. Nem tettek tönkre az évszázadok, és sosem könyörögtem Maverickenk hogy engedjen el,vagy tegyen meg valamit. Beszélgettünk az évek során, és sok mindent láttam az őszemén kerezstül, hiszen a halandó szolgájává tett. A nappali szem és fül amíg ő meghal, de így aligha tehetek bármit. A legjobb testőr és szakács a társaságom amit csak az országban találni lehet, erre mindig is ügyelt, és egyedül ez az egy változatos az életemben. A szoba már lassan tíz éve ugyanaz, és a ruhatáram is néha változik. Amikor olyanja van mindent kidobál, és újakkal pakolja tele, amikben szerinte a kedvem lelhetem és ami jól állna nekem. Felveszem őket, mert másom nincs. Megvan még egy két ruhadarab ami hasonlít a régi korok öltözékére és ma is lehet yukatát és gi-t kapni, de ezeka leginkább kényelmesek nekem.
Ahogy leszáll az este megborzongok, és pontosan megérzem a pillanatot mikor kezdett el verni a szíve és mikor nyílt ki a szeme. El fog jönni. Minden nap eljön hogy lássa, mit tett velem. Minden nap eljön, és nem tesz semmit, csak mond valamit, kérdez és aztán elhagy egy újab napra. Menetrendszerű. Jobb híján vele beszélek, mert mással nem tudok.
Lassan nyílik az ajtó és érkezik. Nem mondaná meg róla az ember hogy nem ember, hanem valami szörnyeteg, emberi bőrben. Végigsiklik rajta a pillantásom, és tudom jól mit lát maga előtt. Egy üszke harcost, egy bambuszt ami nem hajlik, de nem is száradt ki ennyi év után sem. A tradícionálisságot már csak a hajam őrzi. Két éjszakán át őrjöngött mikor közöltem hogy le akarom vágni. Nem szenvedek igazán hiányt semmiben. Egész falat beborítő tévém van és tucatnyi könyvem, kozmetikus jár ide havonta de a legfontosabbat nem tudja senki megadni nekem. A szabadságomat. Megcsillan a fény a szemeiben és tükröződöm benne. Egyik alkalommal fülbevalót szereztem, ez valamiért tetszett neki. Nem ágált ellene, de a hajamért....
- Maverick - köszönök neki, mint minden este. Általában velem van amíg eszem, mintha nem bízna benne hogy ha kiteszi a lábát akkor nem eszem meg az ebédet. Pedig eszek rendesen, nem áll szándékomban koplalni, és feladni az életet. Méltósággal viselem amit az élet elém tesz és most.... ezt is.
- Ma mit hozol nekem? - kérdezem.

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

Egy ideje fontolgattam ezt a lépést. Mindentől elzártam, mert nem akartam, hogy másé legyen, hogy… elvesszen, hogy meghaljon. Már túlvagyunk minden olyan koron, ami veszélyes lehetett volna a számára. A szabályok, a politika, a törvények… csak olyan helyen érhette veszély, ha tényleg maga kereste. Sosem fogja megérteni, hogy miért akartam magamnak. Önző vagyok. Számos szeretőm volt, mester vagyok, mégis csak egy halandó szolgám van, nincs meg a szörny részem. Nem éreztem senkihez sem vonzódást, talán rá is várnom kell. Egyre nehezebben fogom vissza magamat. Értelmes Ren, mert sokszor küldtem könyvet neki, és az arab betűkre megtanították, kicsit talán én is rásegítettem. Magam is szántam volna rá időt, de nem hiszem, hogy tőlem szívesen vette volna. Egyike vagyok azoknak, akiket Belle Morte vonalából származtatnak. Szerencsére már semmi közöm a nőszemélyhez. Megvan a maga…stílusa.
Mára kinőttem őt, sokáig titkoltam mindenki előtt, hogy mire vagyok képes, és bárcsak…a halandó szolgám is együttműködőbb lett volna velem. Elég egy pillantás, és kiengedem az illetőre az erőmet, minden erotikus vágyát előhalászom, és hozzá sem kell érnem, ez jó, mert Belle mellet szinte meggyűlöltem, ha hozzám érnek. A legkegyetlenebb, ha valakit megbabonázok, és a helyszínen elélvez, megalázó lenne, ha bárki is emlékezne rá, sosem emlékeznek. Addig jó, persze más kérdés, ha példastatuálásról van szó.
Voltak korszakok, amikor ruhatárat váltottam, de sosem voltam képes megszabadulni a korhű ruháihoz. Megadtam neki mindent, ruhákat, és ételt is, szerencsére eszik. Nem szerettem volna, ha erőszakkal kell beléplántálni az ételt.
Megnyugszom, hogy itt van, és nem nyúlt a hajához, még most is él bennem a kép, ahogy előáll azzal a képtelen ötlettel, hogy le akarja vágatni! Még mit nem! A szobájába mindig friss levegő áramlik, erre is figyelek, hogy legyen keringetés.
- Ren. – ejtem puhán a nevét, ahogy végig pillantok rajta. Öltöny van rajtam,mindig, amikor készülök valahová. Behozzák utánam az ételt. Szerintem nem tudja, hogy érzem általa az ízeket, és azt sem ,hogy igazából, szeretem,ha eszik, mindenfélét, ezért változatos az étrendje. Ha látok valamit valahol, elkészíttetem neki.
- Szarvas hús, vörösboros barna mártásban, burgonya krokett, áfonyával, és borral. – jelentem be, bár lehet, hogy reggelire nem ezt kellene…vagyis… vacsorára. De…annyira kíváncsi vagyok,hogy milyen lehet az íze. Neki vacsora, nekem reggeli. Én éhes vagyok, ami azt illeti.
Ahogy eszik majd, egy kicsit jobban leszek én is. Az összes érzésemet elzártam előle, hogy mit érzek iránta. Mert szeretem benne azt a fajta büszkeséget, ami megfogott, először is. Egy hadvezér. Háborúra készülök, olyanra, amihez kellene az ő tapasztalata. De… tudom, hogy önként nem akarná adni, én pedig nem akarom megtörni őt úgy, ahogy velem tették egykor.
- Szükséged van új könyvre? – kezdem egy hasonló kérdéssel, amit eddig hallott már, korábban párszor. Gyorsan olvas, nem győzök új könyveket venni neki, nem bánom. Ha tudnám,hogy nem szökne el, kiengedném…vagyis…ki fogom engedni. Mégpedig a vacsorája után. Leülök a szokásos helyemre, és keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, a lábamat pedig keresztbe vetem a combomon.

Maverick & Ren

Wretched and divine

A magányom ritkán enyhítik jaguárok akik Maverick hívóállatai. Elég erős ahhoz, hogy hívóttja legyen, de még nem választott szörnyrészt maga mellé. Elég sokat megtudtam mindenféle vérállattípusról de csak jaguárral találkoztam, senki mást nem engedett a közelemben és akiket igen, azokat is csak szigorú feltételekkel. Tanítottak, és beszélgettek velem. Sokan voltak az évek alatt és rengeteget tanultam. Az anyanyelvem mellett az angolt, a franciát és az oroszt is megtanultam szép lassan tőlük. Nem esett nehezemre tanulni, mert telt az idő és unalmas volt semmit sem csinálni, bár rengeteget meditáltam, és megismertem a kapcsolatunk minden metafizikai módját, és amikor engedett akkor az ő fejében nézelődtem. Olyasmi érzés volt, mintha álmodnék és egy ablaküveg mögül néztem a világot és éreztem az érzéseit hogy kit kedvel, vagy kit nem. Tudom hogy van valami terve is, erről viszont már beszélgettünk, mert hajlandó beszélgetni olykor és ki is használom az alkalmat. Előlem nem kell titkolnia semmit, hiszen aligha tehetnék innen bármit is.
Végigmérem ahogy az elegáns öltönye megint kifogástalan. Én fekete farmert viselek és egy fehér inget. Teljesen semmilyen, de a fehér erős kontrasztban áll fekete hosszú hajammal, és orgonalila szemeimmel, amivel a világot nézem.
- Jól hangzik. A vadhús finom, és leginkább bor illik hozzá - jegyzem meg hiszen egész nap van kint valaki, és csak fel kell hívnom a belső telefonszámot és megkapok mindent amit csak akarok. Hajnal négy órakor is ehetek gyümölcstortát ha akarok. Bár nem akarok. Valamennyire próbálok egészségesen enni, és karban is tartom a testem, sok időt töltök azzal hogy edzek és meditálok.
Megvárom amíg a szakács leteszi a kisasztalhoz a menüt, és aztán mozdulok én is. Felkelek és az asztalhoz telepszem. Japánosan alacsony és kényelmes párna van fenntartva nekem előtte. Már szinte nem is hallom ahogy a lánc csörög.
- Most nincs, még van mit olvasnom. Legutóbb elég vaskos könyveket hoztál nekem - intek az ágy mellett tornyosuló könyvkupacra. Gyorsan olvasok, de hagyok időt a könyveknek leülepedni. Nekiállok enni, mert nagyon jó illata van és végül is vacsoraidő van de nem olyan régóta vagyok fent. Teljesen megfordult miatta a napirendem, és nem tudom hány éve nem láttam már a nappali fényt. Minden mesterséges. Minden mű.
- Mész valahová ma este? - kérdezem két falat között. Nagyon ki van öltözve és ilyenkor többnyire hajnalig nem kerül elő. Dolgozik, vagy mit csinál.

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

Azonnal beleszerettem a szemeibe és a pillantásába, a lila a kedvencem, régen is ritka szín volt, a virágok közt is. A gazdagság jele volt, és valami különös oknál fogva, az erőm metafizikai formája is olyan lilás. Ezért gondoltam úgy, hogy hasznomra lesz pusztán szeszélyből, reményből, hogy egyszer megmutatja a maga hasznát is. Tetszik ez az egyszerű viselete is, az inggel, mert kirajzolódnak az izmai…Mennyi mindent tudnék művelni vele!
Figyelem, ahogy letelepszik elém, és a szempilláim sem rebbennek, emberek közelében persze kénytelen vagyok olykor úgy létezni mint ők, ál levegő vétel és pislogás, csakhogy ne érezzék azt, hogy én más vagyok mint ők. A könyv halom felé pillantok, és biccentek lassan. Sötétbarna szemeim lilás fénnyel ragyognak fel, ahogy megérzem az étel ízét, annak amit épp eszik, ez nálam, az élvezet egyik jele, és odakint érzem, hogy az egyik jaguárom halkan felnyög. Persze Renre semmi hatása, hogy az ardeurt picit kiengedtem, talán leginkább a magam szórakoztatása érdekében is. Viszont ahogy megérzem a kinti jaguár vágyának illatát, eszembe jut, hogy ma még nem is ettem, igazán. Persze…elég most már kevés is, és ha akarom, Renen keresztül is tudok táplálkozni. Meglátszana rajta, ha elkezdene habzsolni,noha semmit nem szedne fel magára. Néhányszor fordulhatott elő ilyesmi vele, olyankor a jaguárok is többször jöttek hozzá. Ha a koporsómba zártak valamiféle büntetés végett. Szerencsére sosem derült ki, hogy van egy ember szolgám. Különben általa próbáltak volna megfogni.
- Később. – válaszolok szűkszavúan. A hely, ahol vagyunk, nem a cirkusz alatt van, hanem a jaguárjaim egyik házában, időről időre átépíttettem a felső részt. Végül is, falka területnek számít, ahova betehetem a lábamat, így egyeztünk meg az összes alfával, akik az egykori jaguárjaim leszármazottai, és azért vannak újak is. Nem folyok bele a falka rendjébe, az nem az én ügyem. Egy dolgot kértem, hogy mindig vigyázzanak Renre, és tartsák rendben. Amúgy, van a házban minden, terem, ahol gyúrhatnak a vérállatok, és fürödhetnek, és mindenkinek van saját szobája. Rennek is lesz. Egy földhöz közelebbi, ahol friss mohás füves talaj van. Egy dologban sosem változott az ízlésem, a japánt igyekeztem megőrizni stílusnak, így az ősit vegyítettem a modernnel, és jó összhatást kaptam, ha volt jaguár, aki lakberendezői vénával rendelkezett, hagytam neki,hogy hadd élje ki magát. A konyha és a hűtő is hatalmas. Szeretem őket.
- Jól laktál? Szeretnél még mást is enni? – kérdezem tőle, ha megkapom a választ, aszerint járok el, és hozatok másodikat, vagy azt, amit megkívánt még esetleg, ha nem, akkor felkelek a helyemről, és közelebb intem magamhoz, és a kezembe veszem a csuklóit, az én erőmmel kötöttem meg a zárakat, és azok, ahogy felizzik a tekintetem, lepattannak róla, a csuklóiról, és a bokáiról is.
- Gyere velem. – lépek el mellette, és futólag az ajtó mellett álló jaguárt is megsimítom, szeretik az érintést, én meg szeretem a testük melegét, és a vérük ízét, és a dorombolásuk hangját.
Elindulok fel, az emelet irányába, csak a lámpák égnek, lassan sétálok, hogy legyen ideje szokni az érzést, és befogadnia a látványt. Megállok egy ajtó előtt, ami hatalmas sarok ablakos szobát rejt, az egész helyet L alakban földtől, plafonig ablak, és tolóajtó tölti be, a fal mellé van beállítva az ágya, ami megjegyzem hatalmas, még nagyobb is, mint a lenti, pedig arra se lehetett panaszkodni. Van egy saját kandallója is, de csak digitálisan mozog rajta a tűz, viszont igazi hangot ad hozzá. Minden, még a szőnyeg is finom, puha anyagból van, és a fürdője, hatalmasabb mint a lenti, meg a gardróbja is. Előre engedem, és utána lépek be.
- Ez… az új szobád. –állok meg az ajtóban, és behajtom magam után, résnyire nyitva marad. Minden jaguár hallgatózik, s bár mindegyik szoba hangszigetelt. Megértem,hogy kíváncsiak Renre.

Maverick & Ren

Wretched and divine

Nem sietek, vagy kapkodok. Az sosem volt rám jellemző és az evésnél is inkább lassan, megfontoltam eszem, így elnyúlik fél órában is, mire üressé válik a tányérom, és minden hozzátartozó kaja. A bort kortyolgatom még, de egy pohárral nem tud a fejembe szállni és később úgyis teázom majd. Mint mindig. Figyelem Mavericket, ahogy engem néz, de mintha valaki nyöszörögne kint.
- Mit csinálsz? - húzom fel kérdőn a szemöldököm, ahogy leteszem a boros poharat és átgondolom hogy mit is kellene még ennem. Egyenlőre semmi másra nem vágyom, így is sokat ettem. Párszor fordult elő eddig hogy majdnem egész nap bírtam volna enni, de olyankor a vámpír szívta el az energiám, és én pótoltam kettőnk helyett is. Utólag jöttem csak rá, ahogy minden kis mozzanatára is ennek a furcsa és képtelen kapcsolatnak.
Fogalmam sincs hol vagyunk éppen, Amerikában ez tény, de azon belül még a város nevét se ejtik ki a szájukon a jaguárok akik jönnek tanítani vagy csak társalkodni, de kevesekkel jövök ki igazán, és van egy kettő akikre emlékezni fogok sokáig. Ők nem élnek örökké mint Maverick és én.
A válaszra csak biccentek, úgy tűnik ma bal lábbal kelt fel és nem esik nehezemre csendben maradni, nincsen beszéd kényszerem ennyi év után sem. Nem igénylem hogy mindig legyen körülöttem valaki, én ehhez túl régimódi vagyok.
- Nem, most ennyi elég volt. Majd később még eszem valamit. Diana azt ígérte hogy lesz vaníliapuding tejszínhabbal - válaszolok mert néha szeretek ilyen édesességeket is enni. Nagyon megváltozott a világ, és a választék szinte végtelen lett mindenből.
- Mi az? - kérdezem ahogy közelebb int magához de eltolom a tálcát magam elől, és felállok egy sima mozdulattal, izomból. Gyakoroltam. Közelebb lépek hozzá, de nem kell felnéznem rá. Egyforma magasak vagyunk. Felhúzom a szemöldököm hogy mit akar tőlem ezúttal, de döbbenten kerekednek el a szemeim, ahogy a láncok elpattannak és a béklyók zörögve hullanak a földre. Egy örökkévalóság mire a földre érnek és a levegőt is elfelejtem kifújni ahogy tudatosul bennem hogy a csupasz bőrömet látom. Orgonaszín szemeim a vámpírra emelem de képtelen vagyok megszólalni, így csak döbbenten, mint valami álomban követem és haladok el a jaguár mellett aki többszor is volt már társaságom. Csendben követem, sosem voltam az a nagy hangú alak, és a szobába belépve elképedek, annyira hogy mindenről megfeledkezem. A pajzsomat sem fogom olyan erősen, képtelen vagyok, és körülnézek a keleties, de mégis modern berendezésen és van kert. Ablak. Ez a földszint, nem alatta. Beljebb lépek a puha mohára emlékeztető talajon és az ágyhoz lépek. Hatalmas, nagyobb mint a lenti és az ágytakaró is minőségi anyag.
- Eddig tetszik - pillantok rá ahogy megköszörülöm a torkom, hiszen bizonyára van valami buktató is benne hiszen ez így túlságosan szép hogy igaz legyen. Kételkedve várom, de ugyanakkor fel is kavart a jelensg, hiszen ez a szoba... Olyan mintha nekem rendezték volna be, és valószínűleg ez így is volt. Fel akarom fedezni.
- Ezúttal... mik a szabályaid? - kérdezem a szoba közepén állva. A jaguárok fel sem tűnnek igazán, túlságosan leköt hogy mit kell tennem ezért a bánásmódért cserébe.

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

Ravasz jókedv csillan a szemeiben, a kérdése hallatán.
-  Kedvemre való az ételed, és csillapítanom kellene a másik éhségemet is. –válaszolom könnyedén, hiszen a nyögésről kérdezett, én pedig erre is adok neki választ,  mennyire jó volna, ha  tudnám, hogy egy fikarcnyit is kedvel, annyira, hogy lefeküdjön velem. Ebbe fogok beleőrülni szerintem. Hogy nem tudom kihasználni az erőmet rendesen. Persze, megtehetném ,hogy új szolgát válasszak, de az nem lenne az igazi. Az a valaki nem Ren lenne, akivel évszázadokat osztottam meg.
A tejszínhab említésére eszébe jut a málna, vágyakozva gondol rá, emberként szerette azt a gyümölcsöt, és még néhány bogyósat, amik talán nincsenek is. Erős a málna utáni vágyakozása, tán még Ren is megérzi.
Ahogy közelebb intem magamhoz, minden pillanatát ennek a percnek az agyamba vésem, és tudom,hogy bár én vagyok, aki elengedem, én voltam az is, aki leláncoltam, így semmiféle diadal érzést nem érzek, egyszerűen csak… nyugodt vagyok.
Érzem az elképedését, alig hiszi el, hogy tényleg szabadon engedtem. Érzem az izgatottságát, és azt is, ahogy rövidesen rájön, hogy mindez az övé, a saját öltöző szekrénnyel, és fürdővel , meg a hatalmas ággyal, remélem egyszer én is helyet foglalhatok benne. Az ablak egyébkén UV szürős, ha netán valaha itt fogna bármi, vagy bárki, és törhetetlen üvegből van. Nem hiszem, mégsem. Maradok inkább a pincénél, oda soha nem sütne be a nap, ha csak nem rombolják le fölülem a többi részt. Be kell valljam, hogy egy kissé irigy vagyok rá, amiért ő itt lehet a napon, de döntöttem, itt a helye, idenkint ,eddig is így kellett volna tennem.
Becsukom végül magam mögött az ajtót, és az ablakhoz sétálok.
- Szabadon járhatsz a birtokon, éjjel és nappal is, pár hét múlva pedig kísérettel a városba. Jared, az egyik testőr elvállalta, hogy veled tart. Ha a városba jársz, ott viszont, más vámpírok területeitől, és vérállatok területeitől távol kell ,hogy tartsd magadat. Ha bárhol, bármi probléma van, öt klubbom van, ahova el tudsz tűnni. Be fognak engedni, mert a falka szagát viszed magaddal. – valamint, lő egy fényképet, és elküldi Jarednek, hogy küldje szét azoknak akik fogadhatják bármelyik klubjánál Rent.
- Valamint, van egy kis problémám, hogy ne unatkozz. – áll meg Ren mellett, majd leül az ágy melletti kényelmes székbe. Megvárja, hogy a másik is így tegyen.
- A harc, amire készülök. Durva lesz. Ezektől a vámpíroktól kell ,hogy távolt tartsd magadat addig, és hívó állatoktól. – Megnyigtja az elméjét Ren előtt,é s hagyja ,hogy a szükséges infók megnyíljanak előtte.

Maverick & Ren

Wretched and divine

Orgonaszín szemeimmel éberen meredek rá ahogy válaszol és a választ nem egészen tudom hová tenni, bár egy ideje sejtettem már hogy érez dolgokat rajtam keresztül.
- Szóval érzed általam az ízeket, jó volt a megérzésem - kommentálom a szavait, mert valami halvány sejtésem volt erről de nem tudtam biztosan. Sok minden van amit nem tudok még ezzel a furcsa kapcsolattal kezdeni, de egyre inkább megtanulom kezelni ezt. Maverick is hagyja, talán ezért is sikerült.
- Vannak épp elegen a közeledben, akik csillapítják az éhségedet - nézek rá rezzenéstelenül. Azon az éjjelen kívül, még sosem vette a vérem, és sosem követelte, és ez így is maradt az elmúlt hosszú évek során. Nem kérte, és nem adtam én sem, hiszen nem tartoztam vele neki.
- Málna? Egyek málnát? - ráncolom egy pillanatra a szemöldökömet a furcsa gondolat hallatára ami átjut hozzám, bár sejtem hogy ez inkább véletlen volt. Nem tudom mire vélni, így nem is foglalkozom vele sokkal hosszasabban.
Ahogy odalép hozzám nem tudom mire vélni, de végül leveszi a láncaimat amiket hosszú évszázadokon át viseltem, és a robaj ahogy a földre esnek szinte elviselhetetlenül hangos. Döbbenten nézek fel végül, ahogy elindul kifelé és elvarázsolva követem, és fel se fogom hogy először teszem ki a lábam az alagsorból mióta ebben a házban élek vele. Felsétálunk a rövid lépcsőn, és a szoba nagyon is.... fényes. Még így este is. Belépek és körülfordulok ahogy közli hogy ez lesz az új szobám, és elfogadom ahogy eddig mindent elfogadtam amit elém sodort az élet.
- Értem. Majd óvatosan közlekedek a városban - hagyom rá, mert ha én a városban vagyok, akkor ő meghal nappalra, és nem sok beleszólása van a dologba. Persze, bizonyára nem fogok ilyen felelőtlenséget művelni, nem vagyok ostoba mégha néha nem is értem teljesen a világot.
- Most, mit csinálsz? - ráncolom a homlokom ahogy a telefonját emeli elém, és csinál valamit vele. Fotóz engem? Miért?
- Én nem unatkozom - válaszolok, mert sosem éreztem az időt feleslegesnek, és sokszor csak a fejemben kirándultam és visszaemlékeztem régi korokra, ahol még igazán éltem, és ahol még otthon éreztem magam a világban.
- Ahha - biccentek, és a felém áramló képeket és emlékeket nézem amit közvetít és próbálom szétválogatni őket egymástól hogy ne legyen kaotikus. Szóval hatalmi harc, és emiatt szüksége van minden erejére. Ő is tudja jól hogy erősebb ha vele vagyok és ezek szerint emiatt engedett el. Enyhe indulatot érzek ahogy erre gondolok és végül hűvös maszkom mögé rejtek mindent, ahogy korábban is tettem mindig.
- Nos, rendben. Van még valami? - kérdezem ahogy az új szobám terasz ajtaja felé nézek. Kimennék már.... Ennyi hosszú év után....

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

Azt leszámítva, hogy azon az éjjelen vettem először a vérét, akkor is áhítoztam annak íze után, a zamatára, amely Ren egész valóját írja le, igen, vámpírosan romantikus. De mit tegyek? A rögeszmém, ő. Ez a halandó volt még amikor csak egy egyszerű ember is volt. Most pedig itt van előttem, és szinte ugyan az a szamuráj, aki régen volt, csak az öltözete változott. Rajta merengek, körülötte járnak a gondolataim és elmosolyodom, lustán, ahogy a málna vörös leve lecsorog az ajkán az állára, majdnem olyan, mintha valaki vére lenne. Nem is törődök a kérdésével, hogy mire vágynék, mert hamar tovább gördülnek a gondolataim arra, hogy milyen lenne az ő ajkáról kortyolni, akár más vérét. Azt pedig végképp figyelmen kívül hagytam, hogy másokat is tudok használni a libidóm rendben tartására.
Jól az eszembe vésem azt a pillanatot, ahogy megszabadítom őt a béklyóitól, a totális döbbenet, és a hitetlenkedés, talán még ezt is érzem a kötelékünkön keresztül. A szobájába érve, lejjebb tekerem a fényeket, így nekem is kényelmesebb igazából, nem annyira fényes. Viszont, szeretném megörökíteni a pillanatot, és nem feledni, nem akarom az elmém elhomályosuló zugaira hagyni, ahol már idővel csak sejtésként, érzésként emlékszem inkább. Lehet, hogy ki is nyomtattatom, és kiteszem a szobámba, oda ő úgy sem jönne be, így nem zavarna ha meglátná. Nem hiszem, hogy túl sok időt akarna a közelembe tölteni, bármelyik percemben, pláne amikor épp alszom, nappal. Félek őt kiengedni, de meg kell tegyem. Így válhat hasznos harcosommá.
- Lefotóztalak. – mutatom meg neki a képet. – Szerzünk neked is egy ilyet. Képeket készíthetsz vele, és olvashatsz is rajta, bár a telefonon kényelmetlen, a tableten, amik már a könyveket helyettesítik, ott a nagyobb mérete miatt könnyebben tudnál olvasni. – említem meg neki, és engedem beszivárogni a fejébe a telefon és tablet jelentését, és azt is ,hogy miben különbözik a kettő. Ha tudná,hogy mennyire sajnálom, hogy nem léptem meg ezt hamarabb! Akkor fokozatosan szokhatott volna ahhoz, hogy minden változik. Most meg egyik pillanatról a másikra kellett többévszázadot bepótolnia. Bolond voltam, és naiv.
Érzem a felém áramló indulatot, és ha nem is látszik rajtam, visszahőköltem, holott jogos lehet minden érzése, hiszen én elzártam őt, és azt hiheti, hogy céllal engedtem ki. Azzal is, de közben… annyira szeretném, ha szeretők lehetnénk, és mindezt úgy, hogy nem kell rá erőszakolnom magamat. Immunis a belőlem áradó erőre. Ezért akartam azonnal magamnak, mert ha a szolgám, úgy engem láthat, belém szerethet, úgy, hogy nem torzítja el semmiféle szexuális vonzalmi erő.
- Nem, csupán ennyit akartam! – válaszolok talán a kelleténél sértődöttebben. Szeretnék vele tartani, átérezni, hogy mit érez. Szükségem van arra, hogy érezzek! Érezzem őt, hogy mit gondol.
- Menj csak… - intek az teraszajtó irányába, és előre engedem. Vele akarok tartani! Akkor vele is fogok tartani! Mégis úgy érzem, hogy nemkívánatos személynek tart jelenleg. Ha tudná! Annyira vágyom arra, hogy szeressen, hogy szinte teljesen üresnek érzem magamat, mindennel szemben. Megfásultnak, és érdektelennek. Holott, pont emiatt harcolok a jelenlegi város úr ellen. De…mi van ha késő, és túl későn akarok az ő erejére is támaszkodni? Bár lenne valaki… akitől tudnék tanácsot kérni, de…ez az egyetlen személy, itt áll nekem háttal.

Maverick & Ren

Wretched and divine

Felnézek rá ahogy odahív és aztán olyasmi történik amire nem számítottam és hirtelen megszabadulok minden kötelékemtől, amik évszázadokon át voltak hűséges társaim az éjszakában és most végre elhagyhatom a föld alatti szobát ami nekem volt kinevezve, de csak egy szoba. Az én otthonomat feldúlták, és engem kiragadtak onnan és elmúlt. Az idők során homályba veszett és nem tért vissza, csak néha ködfoltos álomkép formában sétáltam az ismerős folyosókon és a kis kerti hídon sokszor merengtem az uralmam felett eltekintve.
Most gépiesen követem felfelé, sosem láttam ezt a folyosót sem, csak az ő szemein keresztül amikor beengedett a pajzsa mögé és láttatni engedett dolgokat.
A szobába érve megállok és körülnézek. Tágad és napközben biztos napos is lesz és... hétszáz hosszú éve.... végre.... talán újra látom a napkeltét! Felkavar az egész és közelebb lépek az ágyhoz, megsimítom a takarót és a szekrényekre nézek. Vannak benne ruhák, olyanok amiknek a viseléséhez nem szoktam hozzá és nem kérdezte meg soha mit vennék fel. Önkényesen cserélte le mindig a ruhatáram és nem hagyott nekem szabad választást. Rá vagyok utalva, nekem már nincs nevem ebben a korban, nincs személyazonosságom, és nincsen vagyonom sem, pedig mesés kincsnek voltama gazdája.
Mindent elvesztettem miatta! Mindent! Most meg, segítsek neki. Nem vagyok ostoba, tudom hogy ő vámpír, a fajtája soha nem tesz semmit jószívűségből, és igazam is. Felkavar és dühössé tesz, de végül is mire is számítottam? Ne legyél ostoba, Ren.
- Értem. Majd megtanulom használni, végül is elég sok mindenre jó - láttam már miket csinál vele, és meglepett hogy lefotózott. Miért? Lát éppen eleget. Minden éjjel eljött hozzám, és minden éjjel semmiségekkel ment el az idő amíg ebédeltem, ritkán maradt tovább.
Közelebb lépek a tolóajtóhoz, japán stílusú nagy ajtók és kíváncsi is vagyok mi van mögötte. Bár csak egy újabb helység, még ha sokkal közelebb is áll hozzám mint az eddigi. Akkor sem igazán az enyém. Heves vágy tör rám a kastélyom után, és ezt talán érezheti is ahogy kicsúszik a kezemből és orgonaszín szemeimmel egy viharral a lelkemben nézek rá.
- Rendben - hiszen nincs mit megköszönjek neki. Ő vert engem kegyetlen láncokba, és ő tartott a világtól távol, nem tartozom neki semmivel. Elhúzom a tolóajtót és megcsap a szél, könnyű esti szellő. Igazi! Olyan igazi!
Ott hagyom a papucsom is a szobában és mezítláb lépek rá a fűre. Igazi fű, puha és selymes. Az égre emelem az arcomat és a millió csillag beragyogja az eget ami felettem terül el, és kifli hol halványlik az égen. Elfutja a szemem a könny. Csak egy esti látvány, és mégis milyen gyönyörű szép ennyi hosszú év után. Lépek még párat a füvön és észreveszem a kis kerti tavat a híddal, másik oldalán a kis szigetté alakított pavilonnal. Mint régen, az én kertemben! Kis halak úszkáltak benne, és mindent elfelejtve odaszaladok, és a tiszta kék víz mellé térdelek le, és az arcom visszatükröződik a felszínén. Sárga, és fehér foltok úsznak benne, koi halak.
- Koi pontyok... - suttogom a semminek, és mindennek és hirtelen azt veszem észre hogy elmosódik a világ és a tó nyugalmát lehulló vízcseppek verik vissza. Én sosem sírtam, akkor sem amikor elragadott, akkor sem amikor megharapott és most mégis....

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

Hibásnak érzem magamat azért, mert ennyire gúsba kötöttem. De azt hittem ,hogy…nindegy. nagy kockázatot vállalok azzal, hogy kiengedem most őt, akár, alááshatja a terveimet, és nekem támadhat. Szövetkezhet az ellenségeimmel, fel kell készüljek erre is, hogy hátba támadhat. Mert minden oka megvan rá. Talán… el kellene engednem, és törölnöm a rabságáról szóló emlékeit, és egy rehabilitáló otthonba betenni, ahol a balesetben sérült, emlék vesztett embereket ápolják, míg meg nem tanulják újra, hogy mit kell tenniük a társadalomban. Szomorú, de ez is eszembe jut, és fel kell készüljek arra, hogy megteszem ezt a lépést. A saját érdekemben.
- Igen, elég hasznos. Falka tagokat is el tudsz vele érni, ha szükséged lesz rá, és már mennek is neked segíteni. – kicsit azért féltékeny vagyok rá, hogy ő járhat nappal is, és érheti a bőrét a nap is. Hiányzik a nap érintése a bőrömön, a melege, amit adott. Szerettem napozni, csoda is, hogy megmaradt a bőröm barnasága vámpírként.
Figyelem őt, ahogy leveszi a lábbelijét, és becsukja a szemeit, úgy mentem tőle távolabb, hogy lássam az arckifejezését, minden reakcióját, ami az arcára lehet írva. A jaguárokat eltessékeltem innen, egyelőre ne legyeskedjenek itt, bár tudom, hogy kíváncsiak Renre. Az ő örömére alakíttattam ki azt a kis pagodát, nem messze tőle egy nyári lak féleség is van, újabb kis út vezet oda. Ez csak az ő kis birodalma. Persze, a jaguároknak a koi halak ki vadászása tilos volt, és nehéz dolguk volt megállni. De még én is megálltam, kezemben a kenyérrel, és etettem őket, a magam szórakoztatására. Tetszett, ahogy felúsznak az ételért, és kitátják a szájukat. A tavacska elkanyargott a ház körül, afféle patak szerűségként is, szélesebb mederrel. Tiszta a vize, mert láttam, hogy a jaguárok olykor isznak is belőle. Végül Ren odatérdel a tóhoz, én pedig megérzem a megrendültségét, odatérdelek mellé, és megérintem a vállát, szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok mellette. Nem kell ezzel egyedül megbirkóznia, szeretném, ha a segítségemet kérné, és hagyná is, hogy segíthessek neki.
- Nagyon sajnálom, hogy nem hamarabb engedtelek ki. – igen, bocsánatot kérek tőle, pedig manapság már egyetlen tettem után sem vagyok hajlandó bocsánatot kérni, sem pedig megkövetni senki előtt egyetlen tettem sem. De önző voltam, igen, nem csak voltam, vagyok is. Itt maradok mellette, amíg a földön térdel, ha nem hajt el.
- Van egy nyári lak is ott a formára nyírt sövénysoron , és egy kanyargós kis úton túl, ha esetleg zavarnának az alakváltóim, ott el tudsz vonulni, a tulipán fák, és folyton virágzó, még este is illatozó zugnál található házadba. Minden van ott is. – ha megsértett, újra, joggal, bár nehezen viselem el a feddéseit, nem vagyok hozzászokva. Akkor is elmondtam neki ezt, megkerültem a tavat, bár híd is vezetett át a tó felett, hagytam időt neki az egyedüllétre, ha igényelte, és leültem a pagodába, mereven, akár egy oda nem illő szobor, hiszen nagyon mozdulatlanul is.

Maverick & Ren

Wretched and divine

Hirtelen nem tudok mit mondani, olyan hirtelen ér a dolog, és nem tudom megmondani mikor éreztem ennyire lebénulva magam a döbbenettől. A szoba, a dolog maga hogy elengedett és nem kell a béklyót éreznem a csuklóim körül, idegen érzés. Sajnálatos és szomorú, hogy ez a furcsa hogy nem fog semmi bilincsbe. A szobát felmérem, orgonaszín szemem végigsiklik az egész berendezésen és tetszik a kialakítása. Nagyon emlékeztet a régi korokra csak modern elemekkel tarkítva és összehozva. Érdekes kettősség, hogy nekem már sehol sincs igazán helyem. Úgy érzem kívül rekedtem az időn egy kicsit. Régen volt nevem, és voltam valaki, de most... Még személyazonosságom sincsen.
- Akkor majd szerzek egyet. Mind ilyen? - nézek az övére. Fekete. Nem szeretem a feketét, akkor már inkább fehéret választanék. Visszanyelem a feltörő indulataimat. Nincs most itt az ideje ennek, és a múlton már úgysem változtat semmit. Előre kell néznem, még akkor is ha egy kevés keserű epe tolul a torkomba emiatt.
A kertbe lépek, papucs nélkül és ismerős érzés ahogy a fűszálak simogatják a talpam. Mint régen, amikor a saját kertemben sétáltam éjszaka, amikor nem tudtam aludni. Lassú léptekkel sétálok oda a kis kerti tóhoz és belenézek a kristálytiszta vizébe és mellé térdelek. Belemerítem a kezem, és közben észre sem veszem hogy legördült pár könnycsepp merev arcomon. Sosem sírtam. Sosem engedtem meg magamnak ezt a fajta érzelmességet. Azt hittem magam vagyok, és így megrezzenek amikor megérzem az érintését a vállamon.
- Most már mindegy. Nem vagyok... dühös - szólalok meg halkan ahogy elhúzódom lassan és a térdelésből, ülésbe helyezkedem hogy a meztelen talpam is beledughassam a jéghideg vízbe. Letörlöm a könnyeim. Nem mutatom neki többet. Sose látta. Most se lássa. Maradt bennem büszkeség.
- Rendben. Majd megnézem azt is - szólalok meg egy kis idő után ahogy elmondja, van egy saját kis házam a birtokon. Miért? Ennyire nagy szüksége lenne rám hogy mindent hajlandó kockáztatni? Azt is hogy akár el is hagyhatom? Hallgatom a távolodó lépteit, és fél órával később kelek fel. Kinyújtózom, és elindulok a kis ösvényen hogy megnézzem azt a kis lakot. Igazán otthonosnak tűnő kis kuckó, puha szivacsokkal és sötétbarna fa bútorokkal. Körbejárom, és aztán indulok vissza. Az ösvényen haladok, ami ki van rakva apró színes kövekkel, és akaratlanul is lenyűgöz a pontossága, és aprólékossága. Egészen belecsodálkozok, és így későn kapcsolok, mielőtt egy hatalmas bundás landolna rajtam. Jaguár. Fájdalmasan nyögök fel ahogy a hátam találkozik a földdel, de aztán a jaguár elkezd nyalogatni és nem tudok elfojtani egy apró kuncogást ahogy sűrű méz és fekete bundájába túrok. Aztán megpillantom Mavericket is, gondolom a kiáltás csalta ide.
- Öhm.... lemásznál rólam? - tolom odébb a bundást hogy fel tudjak kelni, de még kétszer majdnem átesek benne ahogy a lábaim között sündörög. Macskák.

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

- Nem, rengeteg különböző van, és nem csak fekete színben. – vonom meg a vállamat. Ha emberekkel kell beszélnem, például elég hasznos. S mivel ő, mint a halandó szolgám eddig nem volt bevezetve a köztudatba, így nekem is meg kellett tanulnom haladni a korral, és elérhetővé válni.
Szeretem az orgona szín szemeit, van is egy festmény a szobámban, amit sosem fejeztem be, mert nem tudtam,hogy hogyan keverhetnék ki olyan színeket, ami az ő igazi szemszínéhez hasonlít. Így csak egy egyvelegy, egy akármi, lilás színek összessége. Ez ám a megszállottság. Kint az udvaron, láthatóan elhúzódik tőlem, amikor segíteni szeretnék neki. Én bolond, azt hittem ,hogy legalább a közös ücsörgéseink alatt… legalább egyfajta szimpátia kialakult az irányomban felőle, de ezek szerint nem. Tudom,hogy nem mond igazat, hogy nem dühös, az. Csak nagyon jól titkolja, és az érzéseit is igyekszik elzárni, de akkor is érzem. Az érzelmek felkorbácsolása a szakterületem, hogy a szex energiáiból táplálkozzak, így tudom,hogy nem mond igazat.
Eltávolodtam tőle, hogy legyen tere, nem akartam ,hogy azt higgye, hogy még így is leakarom korlátozni. Ott ültem a pavilonban, és őt figyeltem, minden pillanatára emlékezni akartam, ahogy kint van a szabadban, az első estélyén. Elmerengtem. Távol jártam, valahol japánban. Amikor ő még szamuráj volt, egy hasonló területen voltunk, mohás, puha talaj, az éjszaka sűrű fekete, nem voltak még természetes fények. Ott volt, ő Ren. A büszke, hosszú hajú szamuráj, a harcos, aki megvédte a népét. Ilyen erős harcosra vágytam magam mellé, aki engem is tanítana harcolni, és a társam lehetne. Nem volt bajom azzal sem, hogy férfi. Emberként is vonzottak a férfiak. De szörnyen féltékeny voltam az asszonyára. Szerintem, egy üres fejű nőcske volt, akinek elég volt ha elsóhajtja, hogy egy jádeköves díszre van szüksége, máris megkapta. A legkisebb erőfeszítés nélkül. Mert… volt vagyonuk. Sosem érdekelt a vagyonuk. egyszerűen az zavart, hogy ő még  nappal is Ren mellett lehet. Annyira gyenge jellem volt, hogy be tudtam a nő által hívni magamat a palotába, és végül elraboltam Rent, mert megleptem.
A kiáltással egy időben jártam annál a percnél, amikor az asszonyára majdnem a frászt hoztam. Nem akartam megölni,és nem is öltem meg, de kisérteties volt, ahogy a rég elveszett emlékeim közt barangolva, egy jelen kori kiáltás szakított ki a rágódásombból. Ren! Megismertem a hangját.
- Lucy…! – a hangom feddő, de nem haragos. – Megmondtam ,hogy maradjatok távol, csak a ma estére! – fiatal, kölyök. Így a korából adódóan is elég kíváncsi természet. Szeretem őt, mert hatalmas kék szemei vannak, és csodaszép loknis, barna haja. A kacagása, pedig egy tündérével vetekszik. Egy kifejlett példány nem is tudna így sündörögni Ren lábai között.
- Gyere csak ide, kisasszony! – letérdeltem, és kitártam a karjaimat, és összesimítottuk a fejünket, ahogy közelebb baktatott hozzám, már mondta a magáét, hogy nem szándékosan tette, és kíváncsi volt. Dorombolt, és morgolódott. Mosolyogtam, és beletúrtam a bundájába.
- Remélem, a halakat békén hagytad. Szent állatok Rennek. – mire a kis szőrös büszkén húzta ki magát, és be is zsebelte az áll vakarását.
- Bocsásd meg nekik, de kíváncsiak. Ő a legfiatalabb a falkában. Lucy Stark, Jared és Mary közös gyermeke. Jared, a harcosaim egyike. Örökölte a betegséget, így biztonságosabb, ha itt vannak vele, mindannyian. – magyarázom felkelve a földről, nem zavart ,hogy piszkos lett az öltönyöm, úgyis van másik.
- Egyébként, az a terület a tiéd. Nem fogom betenni oda a lábamat, és a szobádba sem, ha nem szeretnéd. Ha pedig, át szeretnéd rendezni idővel, tedd meg nyugodtan, nem bánom. Mert, láttam, hogy nem vagy úgy oda a berendezésért. – magyarázom neki a ház felé pillantva, nem moccanok, hagyom, hogy hadd menjen arra , amerre akar.

Maverick & Ren

Wretched and divine

- Fehér is van - kérdezem/kijelentem, mert ezek szerint egészen színpompás lehet a szerkezetnek a választéka. Szeretem a fehéret, és a letisztultabb színeket, de a szekrényben vannak fekete ruhák is, mert szerinte ezek állnak jól nekem, és el kell ismernem néhány esetben igaza is lehet. Most is kényelmes farmerben és egyszerű felsőben sétálok. Könnyű anyagok, nem olyan nehezek mint régen. Nem esik olyan nehezemre megszokni, mint azt elsőre gondoltam, de ettől még szeretem a régi szabású ruháimat is.
Könnyű léptekkel, egyenes derékkal sétálok. Céltalanul. Érzem talpam alatt a füvet és a hideg nyirkos talajt, de nem érdekel. Olyan igazi, olyan kellemes és így évszázadok távlatából olyan csodálatos. Túltelítődök érzésekkel, és ahogy ránézek, szinte felrobbanok belülről, annyi mindent érzek egyszerre. Haragot, dühöt, elkeseredést, magányt. Örömet hogy kijöhettem, reményt.... A szabadság nyakon vág szinte és nehezen kontrollálom az érzéseimet, de visszafojtok mindent. Nincs itt az ideje a kiakadásnak. Nincs itt az ideje annak hogy vádoljam, és haragvó lélekkel éljek. Eddig sem tettem, egyszerűen csak.... Meg kell nyugodnom, meg kell szoknom.. Tudom, önzőség, de az első éjszakát csak magamnak akarom. Az enyém kell hogy legyen, ennyi év után.
Visszapereg elém az éjszaka, amikor a saját kertemben sétáltam az asszonyommal és a királyságról beszélgettünk. Sógun lettem. Megvívtam azokat a harcokat amiket mások nem tudtak és sikerre vittem a forradalmat és egyesítettem Edo népét a zászlóm alá. A földesurak mind elismertek engem.
Minden az enyém volt.
A vagyon, a kastély, a tisztelet. A legfontosabb mind közül, és azt hittem tényleg enyém az egész világ. Szerettem volna élni, hadáratokat vezetni, apa lenni, és harcossá nevelni egy fiút.... Mindez már csak távoli fakóó kép. Elveszett vágy és füstbe fulladt kívánság.
Nehezen szakadok el a képtől és így nem is kapcsolok időben. Lesodor a lábamról egy jaguár, és összenyálaz. Maverick is megjelenik a kiáltásomra és leparancsolja rólam a bundást.
- Lucy - jegyzem meg a nevét, ahogy felkelek és leporolom magam. Nem estem nagyot szerencsére, csak meglepődtem leginkább.
- Gondolom, kíváncsiak voltak - találgatok, ahogy szoros pajzsfal mögül nézem hogy leguggol a kislányhoz hogy megvakargassa. Figyelem a vámpírt. Olyan közvetlen, és kedves a bundás állattal. Velem nem volt ilyen közvetlen sosem. Az én hibámból? Én nem engedtem? Felkavarodik kicsit.
- Ez... ilyen közös ház? Mindenki itt lakik? - kérdezem, hiszen elég sok bundást láttam már, és tudom is melyik Jared. Ő az egyik erősebb domináns híme a falkának.
- Betegség.... régen azt hitték hogy démonok az alakváltók .... - sóhajtok fel, ahogy leguggolok én is mikor újra odajön a kicsi, megsimogatom én is. Morog, és magyaráz valamit.
- Ezt így nem értem... - tanácstalanul nézek rá, aztán a vámpírra.
- Tudnom kellene hogy mit mond? - kérdezem tőle, és aztán visszanézek a kis foltosra ahogy feltett szándéka felborítani, de nem hagyom magam ezúttal.
- Ez a te házad, oda mész be ahová akarsz. Nem tilthatom meg neked, Maverick - pillantok rá semlegesen.
- Jól.... leszek. Kell egy... kis idő ez elég hirtelen jött. Felavarodtam. Megérted? - kérdezem, minden mellékes zönge nélkül, mert akármennyire is jó érzés ez de mégis hirtelen, sokk hatás szerűen jött, és alkalmazkodnom kell.

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

Biccentek neki, hogy bizony van fehérben is, ezután eltávolodom tőle, hagyom őt, de ahogy rám néz… Átszivárognak hozzám az érzéseim, átvágtatnak rajtam, el akarom zárni magamat, de nem teszem. Éreznem kell, tisztában akarok lenni azzal, hogy mit érez irántam, mit gondol erről az egész helyzetről.
Csak állok, a távolba révedve, és az ő emlékeit élem meg épp, még mindig féltékeny vagyok arra a nőre. A kezeimet a zsebembe dugom, és így állok mereven, még csak nem is pislogok, hogy élek, egyedül a hajamba kapó szél tanúsíthatja. Lucy… pont jókor térdeltem le, mert szinte mellbe vágott a hirtelenen üresség, de tartanom kell magamat, nem inoghatok meg a jaguárok előtt sem.
- Igen, kíváncsiak, csak az illatodat érezték többnyire. – beleszippantok a napfény illatú bundába, és megacélozom magamat én is. Semmiféle érzelmemet nem érezhette eddig, és nem is fogja. Maximum csak sejtheti, hogy fáj a viselkedése, de ez talán, leginkább csak az én önzőségem.
- Igen, ez a falka területe, mivel jóban vagyok a falkával, itt lakhatok, ez az én búvóhelyem is félig. Tudom, hogy vigyáznak rám nappal, és a vadászoknak is nehéz lenne a dolga. Kölcsönösen vigyázunk egymásra.- kelek fel, és még cirógatom a leányzó bundáját, de csak oda őgyeleg Renhez.
- Nos, manapság is, afféle démonok, most épp fertőzött emberek, akik mutálódnak, vagy nem. Átváltoznak, vagy nem. – vonom meg a vállamat, és Lucyt figyelem, el is mosolyodok.
- Szeretnéd tudni…? – nézek rá kíváncsian, majd teszek néhány lépést hátra. A gyerek talán jó gyógyír lehet a számára. Azzal szinte a távolodásommal egy időben kezdi megérteni azt, hogy mit szeretne a gyermek, figyelmet, simogatást, és tán még játékot is, birkózást.
- Erősebb vagy nála, így óvatosan birkózzatok. – a közelben vagyok, így könnyedén hallatszik a hangom, noha már nem látni.
- Megértem, de épp ezért is  hagyom meg neked azt a japán kis házat, ha odafent vagy, tudni fogom, hogy kíváncsi vagy -e rám. De ide… - vonom meg a vállam, noha nem látja, eltűnők a ház mögött, fel a kocsifelhajtóig, a garázshoz.
~ A kölykök, kincsek, nem sok éli meg a felnőtt kort, régebben legalábbis, egyáltalán nem volt jellemző, manapság, jobban tudnak vigyázni a született utódjaikra. Így légy vele figyelmes, és óvatos. Ő jelenleg az egyetlen gyermek. ~
A kocsim előtt állok még egy darabig, üresen bámulom a fekete fényezésen megcsillanó tükörképemet. Hagyok neki időt, a mai estét mindenképp erre szántam.
~Azt mondják, hogy az ősvámpírok alkották, afféle nappali védőknek, harcosoknak, a vámpír fészkeik miatt. Különböző korokban pedig gyűlölték, félték őket, vadásztak rájuk…~
Önzőség lenne megmutatni neki, hogy nekem mennyire fáj, hogy évszázadok óta viszonzatlan az, amit érzek, éreztem. Vajon tényleg érézem még egyáltalán? Meglehet, hogy az-az ifjonti hév is elmúlt már, és csak ragaszkodom valamibe, görcsösen, ami már nincs is. Unottan vezetem végig a pillantásomat a kocsin, Jaredre és a harcosaira pillantok.
- Találkozóm van a Vámpír Úrral, hívd ide a pommém, és egy harcost, vigyáznia kell valakinek rá, míg alszom. – hogy nem bízok a mostani mesterben? Még szép. Csellel gyűjtögeti mások állatait. Szeretné, ha Padmé utód lehetne, de köze sincs ahhoz a vérvonalhoz.
- Ha bármi történne velem, az ő parancsai ugyan úgy számítanak. Vigyázni fog rátok. – nézek rá bizakodva, és végül beszállok a kocsimba, majd indítok, de még nem gurulok ki a garázsból. Tudom, hogy nem fog utánam jönni, legjobb esteben épp a kicsivel játszik,még mindig.

Maverick & Ren

Wretched and divine

Lassan nyugalmat erőltetek magamra, és igyekszem nem fennakadni hogy mennyi minden történt ma éjjel. Zaklatottságom, mélyre űzöm. Nem engedhetem át magam az érzéseimnek, és nem borulhatok ki.
- Fehéret szeretnék - jegyzem meg a telefon kérdésre. Ha van lehetőségem választani, akkor ezt fogom tenni.
A kert még mindig elvarázsol, és nemi is nagyon beszélek, amíg nem muszáj, de mégis megzavarnak benne. Egy kis jaguár. Régen démonoknak hitték őket, vagy átok sújtotta embereknek, és félelemmel telve néztek rájuk. Most egy falkányi vesz körül, és azért vannak hogy Mavericket és engem megvédjenek. Engem. Sérti kicsit a szamuráj lelkem, de nem teszem szóvá, végül is ez az ő területük, én vagyok a vendég. A távoli, rejtélyes idegen, akit a vámpír eddig rejtegetett, noha találkoztam már némelyikkel, amikor átalakítottáka szobám, vagy valamit hoztak. Egy kettő egész jó társalkodó is volt, akik meséltek a modern korokról, és a vívmányokról. Sok mindent kell bepótolnom, de nem vagyok teljesen lemaradva, mert Maverick is sok információt megosztott velem az évek folyamán. Az ő szemeim át néztem ahogy elsuhannak az évtizedek észrevétlenül. Néha szomorúan, és vágyakozva figyeltem, ahogy táncol, estélyekre és fogadásokra jár, éjszakai vadászatokra a nemesekkel, és... én nem lehettem ott. Nem hordhattam az adott kor ruháit és nem harcolhattam soha többé.
A kardomat is elvesztettem. A házamat. Az asszonyomat. Az országomat.
Felriadok, ahogy újra megszólal, és a kicsire nézek. Aranyos. Gyermeki.
- El voltak tiltva az alagsortól. Nem meglepő - jegyzem meg, és tenyeremmel a füvet érintem ahogy leguggolok. Egyenes háttal, felkötött hajjal. Nem illek bele a mai kor képébe.
- Értem. Szóval ez amolyan... otthon féle neked, közöttük? - kérdezem egy kis csend után, mert látom hogy jól érzi magukat közöttük. Engem nem vett körbe semmi, csak a falak odalent. Ő tiltotta meg? Én akartam így? Nem engedtem senkit közelebb?
- Szeretném - válaszolok halkan, és beengedem a tudást a pajzsunkon keresztül, és elkezdem érteni hogy mit szeretne, és egy kicsit játszok vele, mielőtt átadnám más jaguároknak, akik előjönnek. Kissé tartózkodóan biccentek a szülei felé. Orgona szemeim végigsiklanak rajtuk és Mavericken is ahogy eltávolodik.
Érzem hogy benne is vihar zajlik, de elzárja magában akárcsak én. Mit vár tőlem? Miért van megsértve amikor.... hétszáz évután először érzem a szél láthatatlan ujjait az arcomon? A hold fényét, és a csillagok ragyogását?
- Jó - hagyom rá. A japán kis ház.... vonzó. Fel fogom fedezni idővel, ha engedi és nem csak múló szeszély hogy kiengedett. Kiegyenesedem és a kis tóhoz lépek vissza, hogy a halakat nézhessem.
~ Mindig is értékesek voltak a gyermekek. Vigyázni fogok vele, nem kell aggódnod, nem vagyok vadember. ~ - válaszolok gondolatban. Nekem sosem született gyermekem. Nem... volt senki, aki tovább vihette volna a művem, amit felépítettem, és ez a gondolat a szívembe markol ahogy ránézek. Szamuráj voltam. Harcos. Ronin. Később sógun. Apa viszont...soha nem lehettem.
~ Érdekes elképzelés, de van benne némi logika. Végül is az alakváltók tudnak nappal mozogni és egyes vámpíroknak hatalmuk van felettük~ jegyzem meg, abból kiindulva amit ő mutatott nekem az évek során. Figyelem a kertből hogy merre megy és az autó előtt áll meg. Menni készül valahová.
- Maverick? - kérdezek utána, ahogy beszáll, de elhajt. Egyedül maradok.... a jaguárokkal akik mindenhonnan megrohamoznak, és így elterelik a figyelmem.

Hajnalra visszamegyek a szobába és az új, hatalmas ágyon heveredek el, a kötések nélkül, láncok nélkül. Csak én. Meztelenül. Délutánig alszom, zaklatott/édes álmok között hánykolódva, és Diana ébreszt hogy elkészült az ebédemmel, így felveszek egy köntöst. Jobban aludtam most itt mint.... eddig bármikor. Jó érzés látni a napot. Elmosolyodom ahogy az ablak előtti asztalhoz telepszem le. Maverick még jó ideig halott lesz.
Ezután, átmegyek a japán házba, és bejárom minden szegletét. A kertet is, mindent amit éjjel nem láttam, és megállok kicsit süttetni magam. Szárnyalok.... a kert közepére telepszem le hogy a szokásos napi meditációmat elvégezzem.
Később, a pavilonban olvasok, amikor megérzem Mavericket. Felébredt. Fél órával később elő is kerül a házból.
- Maverick - köszönök neki.

Ren & Maverick

Minden este érzed, mégsem lehet a tiéd

Tudom, érzem, hogy hibás vagyok, sok mindenben. De nem hagyhatom, hogy az érzelmek, amiket tőle kaptam ajándékba, azok át vegyék felettem az uralmat. Túl fontos idők járnak, én pedig nem lehetek gyenge. Romeronál jártam, végül a Város Urának házában pihentem le. Gyűlöltem, ha a szolgálataimra fájt a foga, senki sem utasíthatott, hogy lefeküdjek már mással, már jó ideje nem, és nem is fognak. De az, hogy az erőmet utasításra használjam, gyűlöltem. Ahogy az erőmmel kérkednek, mint a vásári majommal, akár csak a többi vámpír, akinek ebből elege van. Tudom, érzem őket. Ám mindenki csak lenézi a fajtámat, a szerelem, szex vámpírokat. Kevesen tudnak ki szakadni a vérvonalunk fejétől, mert akaratos, döjfös, és ragaszkodik mindig azokhoz, akiket átváltoztatott.
Ezeket az érzéseimet nem érezheti Ren, sem a jelenlegi gondolataimat. Ellenben, amint le ment a nap, már jövök is el a város úr helyéről. Ebben osztozunk Romeroval, ő is szereti a modern kor autóit, én is. Azzal érkezem a házhoz, nem megyek azonnal Renhez, megfürdök, rendbe szedem magamat, és táplálkozom, ilyenkor szeretem az erőmet használni, ha a pommemmal vagyok, egy hangyányival jobb a kedvem, kedvelem őt, a frissítő fürdő után fel öltözöm. Könnyed nadrágot viselek, fehér inggel és egy mellénnyel, néhány kiegészítővel megtoldva.
Lucy az, aki elém toppan, érdekes módon megérzi a hangulatomat, és tudja, hogy mikor van szükségem a bundás testére, sosem kérek, sosem utasítok senkit arra, hogy átváltozzanak.
Hiszen, tudom ,hogy ez egy idő után mennyire veszélyes lehet a számukra, benne ragadnak abban a testben. Ren felé tartok, a lábam környékén bóklászó lánnyal.
Egy szatyrot tartok a kezemben, Jared megvette a kért telefont, fehér színben. Egy ehhez tartozó órát is hozok neki, minden itt van az ajándék papírzacskóban.
- Meg hoztam neked, a telefont és egy órát is. Bizonyos funkciói rajtam nem működnek, de remélem, neked tetszeni fog mindennel együtt. – mindegyik doboz original csomagolású, hogy Ren bonthassa ki elsőnek. Mellette a szerződés, és a kártya. Korlátlanul telefonálhat és internetezhet rajta. Jared eközben a számítógépet rakja össze a szobájában, egyforma márkájú a telefonjával és az órájával.
- Szeretnéd elolvasni a használati útmutatót magad, vagy segítsek benne? – a földön ülök, hiszen a pavilon is japán mintára készült, a tatamin fekszik mellettem Lucy és halkan dorombol, ami az ő esetében meglehetősen hangos. El tűnik az ujjam a bundájában, és csak cirógatom.
Elő veszem a zsebemből az airpodsokat, és be dugom a fülembe mindkettőt. Egy ilyen doboza is lapul a mellény zsebemben, de előbb jusson túl a telefon bekapcsolásán, és az óra összepárosításán. Az óra szíja original fekete, de egy új szíj is lapul a papír táskában, fehér, ahogy szeretné.
Egy telefon tok, és egy üvegvédő, mindenre gondoltam, az órának is van saját üvegvédő lapja.
Bekapcsolom a sajátomon a zenét, és hátra dőlök a pavilon oszlopának, távol járok.

Maverick & Ren

Wretched and divine

Sok idő telt el mióta nem láttam a napot. Kiélvezem minden pillanatát és nem múlasztom el, még akkor sem ha kiscsit hunyorgok a napsütés miatt. Sok évszázadot kell behoznom, amit sötétben töltöttem elzárva mindentől. Maverick nem engedett nekem sosem semmit és most sem értem miért tette, de meg kell értenem hogy aztán keresztül tudjak lépni rajta. Amit elmondott nekem korábban, hogy mik a tervei... csak eszközként akar engem felhasználni hogy aztán ki tudja mit tehessen később.
Eszközként, mint mindig.... Nem én számítok neki, csak azt akarja tőlem ami a fejemben van hadvezérként. A szavai....
Összezavartak kicsit, és a meditáció során igyekszem ezeket rendezni hogy tudjam miként is álljak hozzá most a helyzethez. Mit akarhat tőlem igazán?
Késő este is ezen gondolkozom, amikor megérzem ébredését, és nem sokkal később meg is jelenik, amíg én a pavilonban vagyok. Egyszerűen öltöztem fel, fekete nadrágban és hófehér ingbe. A mai kor divatja elég furcsa. A szűk és mégis kényelmes ruhák idegenek tőlem, de mégis viselem, ahogy Maverick meggjelenik egy kis táskával. Most nincs nála tálca sem, végül is korábban már ebédeltem vagy nem ragaszkodik hozzá hogy vele egyek. Hozzá kell szokjak a változásokhoz.
Rendszerezem a gondolataimat és elveszem tőle a zacskót amit felém nyújt de egyelőre nem bontom meg.
- Minden bizonnyal ha úgy ítélted meg - hagyom rá mert mint mindig, nekem sosincs beleszólásom a dolgokba és mindent eltúloz.
- Elolvasom. Minden bizonnyal érteni fogom, de ha nem akkor felteszem a kérdéseimet is később - válaszolok neki de látom hogy előveszi a kis fehér valamiket a fülébe. Fülhallgató. Hasznos találmány...
Ha nem szól hozzám, akkor én sem erőltetem, újra a könyvet veszem a kezembe és belekortyolok a magammal hozott teába. Nem töröm meg a csendet egy ideig, de végül mégis leteszem a könyvet.
- Furcsa hogy ma nincs semmi mondandód a számomra, Maverick. Nincs kérdésed és nem akarsz velem vacsorázni... - siklik rá a lila pillantásom.
- Gondolom akkor az sem érdekel hogy holnap éjjel jön egy hajmester - teszem hozzá kissé talán provokatívabban tőlem mint kellene.