Amikor befejezte a gyilkolást, a yaksha körbepillantott a telihold fényében ezüstösen derengő romok között. Kincsvadászok tetemei hevertek szerte-szét a földön, vérük sötét patakokban kanyargott a lassan leülepedő porban. Négy-öt, esetleg hat ember - nem különösebben érdekelte, mennyi, egy csapásnál többet egyébként sem kellett pazarolnia egyik halandóra sem. De miféle őrző lett volna, ha hagyta volna ezt a rakás tolvajt kedvükre fosztogatni a hajdan virágzó Guili maradványai közt? Egyáltalán, hogy volt merszük háborgatni ezt a helyet? Régmúlt napok romjait, istenek emlékeit barbár módon feltúrni és meglopni őket... Néhány ember túl sokat képzel magáról.
Az adeptus egy mozdulattal rázta le a vért lándzsája fejéről, s a fegyvert a kezében tartva állt tovább. A halottakkal nem foglalkozott többet, mint amennyit megérdemeltek. Bár, talán egy önironikus sóhaj mintha kiszökött volna az ajkain, ahogy belegondolt: tulajdonképpen ő is azért jött ide, hogy felássa a rég eltemetett emlékeket, és önző módon megnyugvást keressen a nosztalgiában - meg valami másban is. Vagyis, inkább valaki másban.
Semmi biztosítéka nem volt rá ugyan, mégis biztosan tudta, hogy itt meg fogja találni azt, akit keres. Rex Lapis, - vagy ahogy újabban nevezték, Zhongli (noha a yaksha soha nem merte volna azt a tiszteletlenséget elkövetni a megszabadítójával szemben, hogy ezzel a névvel illesse az Archont) - a háború, a gazdagság, és a kontraktusok istene, kétségkívül a Visszatérés és Eltávozás Földjéhez kötődött a leginkább, ezt a tényt mindenki, még a legutolsó halandó jöttment is tudhatta Liyuéban. Azt viszont, hogy mit is jelent valójában ez a föld Rex Lapis számára, arról a yakshának is mindössze csak elképzelései voltak. Messze nem élt még annyit, hogy ismerje az urának minden érzelmét, s hiába tudta, mi történt Guizhong-gal az Archon Háború során, hiába tudta, mi lett Havria és Osial sorsa, ez a tudás semmit nem ért akkor, amikor az Archon olvadt aranyszínű szemeibe nézve olyan mélységet látott felkavarodni, amire nem talált szavakat semmilyen nyelven.
Az adeptus, ahogy lassan lépdelt a romok között, egy magaslaton egyszer csak megállt, hogy elengedje az eddig kezében tartott lándzsát, mely lassan köddé vált. Bármikor elő tudta hívni, ha kellett - de most egyáltalán nem volt szüksége rá. Tulajdonképpen, amint ráébredt, hogy a találkozás perce milyen közel is került hozzá, egy pillanatra elbizonytalanodott abban, hogy csakugyan helyes-e éppen itt és éppen most háborgatnia a néhai Archont. Helyes-e kérdőre vonnia a tetteiért? Megteheti-e egyáltalán? Ugyanakkor...
Ki feleljen a kérdéseire, ha nem maga Rex Lapis? Hiszen neki esküdött meg, hogy élete végéig szolgálni fogja őt, és védelmezi Liyuét - és még ezt is kevésnek érezte ahhoz, hogy meghálálja mindazt, amit Rex Lapis tett érte. Az életét köszönhette neki. ...Most, hogy Rex Lapis nincs többé... Hogy teljesítse az ígéretét...?
Az adeptus végül a magaslat szélén álló, magányos fa törzsének vetette hátát, s karjait mellkasán összefonva fürkészte végig a Guili-síkságot. Várt.

Miután Childe felébresztette a Guyun mélyén szunnyadó Osial-t, kész volt rá, hogy archonként lépjen színre, és óvja meg Liyue egészét, beleértve szeretett kikötővárosát. Legnagyobb meglepetésére erre azonban nem volt szükség, ugyanis adeptusai, és a Ningguang vezette Qixing közös erővel megfékezték a katasztrófát. Ez őszinte megkönnyebbüléssel töltötte el Liyue valamikori archonját. A tehermentesség megkönnyebbülésével, mint aki hatezer év terhe alól szabadult. Az elképzelése természetesen csak teljes titoktartás mellett valósulhatott meg. Vagyis Rex Lapisnak kockáztatnia kellett, hogy senki, még a hozzá legközelebb álló adeptusok sem sejtenek semmit mindabból, amire készül.
Gyakran gondolkozik rajta, milyen áron váltotta meg az egyszerűbb, gondtalanabb életet, de afelől soha egy pillanatig sem támadt kétsége, hogy jó döntést hozott.
A lanka magas füvén túl magas, sudár alak jelent meg, és közeledett ráérős léptekkel. Szolidan cirádált, barna kabátja ugyan elegáns volt, de semmiben nem ütött el az átlag kikötővárosban lakóétól. A valamikori geo archon nem mutatta jelét annak, hogy különösebben kifárasztotta volna a hegymászás. Bemutatkozással sem fáradozott. Pontosan tudta, hogy akinek tudnia kell, ki ő, arany gloriette nélkül is pontosan tudja. Helyette megállt előtte és tisztelettudón mélyre hajtotta a fejét.
― Hoztam neked fájdalomcsillapítót és mandulás tofut.
A kontraktusok istene nem volt különösebben a kulináris művészetek tudója, leszámítva egy-két olyan fogást, mint az adeptus kísértését, melyet előszeretettel osztott meg és fogyasztott el az adeptusaival közösen kivétel nélkül minden alkalommal. De ez az alkalom most más volt, mint a többi. A fogás, amivel ezúttal készült, messze állt a specialitásától, mint a Lingju hágó Qingcétől. Mégis úgy érezte, úgy a helyes, ha ezúttal ő készíti. És remélte, visszahozza majd azokat a valamivel zavartalanabb időket, amikor egy asztalon osztoztak, ő, és a tanítványai. … Tulajdonképpen nem bánta meg a döntését. Még ha hiányoztak is neki azok az idők.
Odakínálta a gondosan összekészített csomagot, s amint az ― és csakis isteni magasságokba emelkedett szemmel tekintve ― ifjú adeptus elfogadta az ajándékát, helyet foglalt egy hanyagul ottfelejtett kövön.
― Mindig is volt érzéked a megfelelő találkahelyek megválasztásában. ― koppintott szerető csipkelődéssel Xiao orrára, olyannal, amilyennel csak egy apa tudja megdorgálni szeretett kisfiát.
Hagyta, hogy a szél, ami átsöpört Guili síkságain, belekapjon a hajába. Esküdni mert volna, hogy a pillanat töredékéig mintha egy kéz cirógatta volna meg. … Vajon elmúlik valaha a fájdalom? Létezik akkora és annyi boldogság, amely kitölti ezt a hatalmas, tátongó űrt? … Őszintén nem hitt benne. De nem is bánta. Voltak dolgok, melyekre jobb szeretett emlékezni. Akkor is, ha az az emlék történetesen fájt.
― Halljuk hát, védelmező yaksha. Miért jöttél el?
Még a legendákban megelevenedő Rex Lapis, a háború és a kontraktusok istene Morax, akit Exuviának is hívtak sem volt képes a gondolatolvasás tudományára. Ahhoz azonban nem kellett különösebben tudósembernek lenni, hogy Zhongli ennek ellenére pontosan tudja, miben áll a Guili síkság adeptusának mondanivalója. Mindennél fontosabbnak tartotta azonban, hogy hangot adjon a véleményének. Anélkül, hogy az bármiféle következményt vonna maga után.

A yakshának nem kellett sokáig várnia. Amint észrevette az emelkedőn felfelé közeledő alakot, egy pillanatra érezte a tagjaiban szétáradó zsibbadást - ahhoz hasonlót, mint amivel a tenger habjai közül kiemelkedő, évezredes álmából felébresztett Osial látványa töltötte el. Igazán csak egy pillanatig tartott - a következőben a zsibbadást feszültség váltotta fel, az adeptus pedig minden figyelmét a felé lépő férfira irányította, s miután ellökte magát a fa törzsétől, hogy tiszteletteljesen járulhasson megszabadítója elé, egy meghajlással viszonozta Rex Lapis, a hajdani Archon főhajtását.
Lopva vette csak szemügyre a férfi jelenlegi, és immáron végérvényesen halandó testét; ismerős, mégis ismeretlen vonásokat fedezve fel rajta, amiket már más, korábbi megtestesülésein is látott, de most összességükben mégis teljesen másképp hatottak. Mintha egy idegen állt volna vele szemben - gondolta a yaksha lemondással.
Amikor azonban kihúzta magát, és a néhai isten szemeibe nézett, egész lényét elöntötte az az ősi, jól ismert, mélyarany színben izzó, rendíthetetlen nyugalom, amely a férfiből áradt. A puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy a yaksha - vagy ahogy adeptustársai nevezték, Alatus - lelke megnyugvásra leljen minden elméjét feszegető kétsége és bizonytalan kérdése ellenére. Csak akkor zökkent ki ebből a kompozícióból, mikor a volt Archon egy gondosan összekészített csomagot nyújtott felé, ám akkor a meglepetéstől magasra szaladtak szemöldökei, néhány értetlen pislogás kíséretében. Ajándékot hozott? Neki? Ráadásul nem is akármilyen ajándékot!
A gondolattól önkéntelenül is egy halvány, meghatott mosoly ült ki az ajkaira - ritka tünemény a nuo-maszkokat idéző, időtlen és rezzenéstelen arcon, s amit csak azok láthattak eddig, akik igazán közel álltak az adeptushoz, és ők sem igazán sűrűn.
- ...Tisztelettel elfogadom és hálásan köszönöm. - mondta, ahogy átvette a csomagot, majd ismét lágyan meghajtotta magát tisztelete jeléül, meghatottan a gondoskodástól.
Talán neki is hoznia kellett volna valamit cserébe - futott át a fején, de hamar el is vetette ezt a gondolatot. Mit tudhatott volna ő adni az istenének, amit még nem kapott meg, és ami igazán kifejezte volna, mit érez iránta? Semmit. Magát adta - a szolgálatát, az erejét, a hűségét. Az ígéretet, hogy mindaddig védelmezni fogja őt és Liyuét, amíg egy nap szembe nem kerül egy nálánál erősebb démonnal. Ez volt minden, amit adni tudott - mindezeken felül, amire Rex Lapisnak szüksége volt, azt mástól kellett megszereznie. ...Mint ahogy a halandóságot is.
Ahogy ez az eszébe jutott, a mosoly lassan elhalványult az arcáról, de eddigre már a néhai Archon kényelmesen helyet foglalt egy kőkupacon. A yaksha rá emelte tekintetét, száműzve a korábbi, keserű gondolatot a tudata mélyére - nem akart hálátlannak tűnni, még akkor sem, ha egy kicsit... de mindegy is.
Szerencsére a volt Archon ezt követő szavai segítették abban, hogy figyelme teljes mértékben a férfire irányuljon ismét - az idősebb hangjában megcsendülő, játékos incselkedés hallatán kellemes melegség áradt szét a mellkasában. A törődés hangja volt ez számára.
- Csupán tudtam, hogy itt biztosan meg fogjuk találni egymást. - felelte tényszerűen, majd még egyszer alaposabban végigpillantott a férfi alakján, amint egy kósza szellő belekapott hosszú hajába. Még szoknia kellett kicsit, ahogy a korábbi alakjait is, bár azt el kellett ismernie, hogy halandó testhez képest kifejezetten szemrevaló volt ez is. Ám a hajdanvolt Archon kérdését hallva belátta, hogy ennyi ideje jutott mindössze arra, hogy hozzászokjon a látványhoz, s egy halk sóhajt megengedve magának, közelebb lépett a férfihez.
- ...Beszélni akartam veled arról, hogy... - kezdte, de már itt elakadt egy pillanatra, ahogy amaz szemeibe nézett. Miről is? Hogy hogyan tovább? Hogy mi lesz Liyuével? Hogy mi lesz a szerződésükkel? Mi lesz velük, most, hogy az őket összekötő kontraktus kötelékét elvágták? Az adeptus gondterhelten ráncolta homlokát. Mégse vonhatja felelősségre Rex Lapist, a Geo Archont - még akkor sem, ha most már csupán csak egy egyszerű halandóként, Zhongliként ült előtte. Alatus vett egy mélyebb lélegzetet, majd lassan kifújta a levegőt, ahogy tétován állt egykori istene fürkésző tekintete előtt, kezében a tőle kapott ajándékkal. Mivel kezdje? Mi számára a legfontosabb, ami a leginkább nem hagyja nyugodni?
- ...arról, hogy mihez kezdjek nélküled.
A szavak gyorsabban szaladtak ki a száján, semhogy vissza tudta volna nyelni őket, és máris megbánta, hogy ilyen keservesen őszinte volt. A yaksha zavartan sütötte le pillantását, s hirtelen borzasztóan ostobának érezte magát. Ostobának, önzőnek és gyerekesnek.

Zhongli, aki immáron nem volt több egy egyszerű halandónál, túl jól és túl régóta ismerte az utolsó yakshát ahhoz, hogy pontosan tudja, szinte érezze, milyen szélsőséges érzelmek marakodnak rajta, benne, a lelke utolsó cafatjain. Nem várta el ugyan, néhai archon valójának mégis csak hízelgett amaz tiszteletteljes köszöntése.
― Szóval nem tetszik? ― summázta a démonok vesztének őt pásztázó, lemondó pillantását ― Pedig felettébb kényelmes. Személyes meglátásom szerint túlságosan a faragványokra és bálványokra sem hasonlít túlságosan. Bár tény, ami tény, s erre nem gondoltam időben… Némiképp mégis csak hiányozni fog egy feminin alak…
A valamikori archon úgy látta jónak, ha a nemekkel kapcsolatos döntésének okát egy másik beszélgetés alkalmával fedi fel.
Sejtette, remélte, hogy az ajándéka hasonló hatást ér majd el, és őszintén szólva azért is igyekezett ennyire, már az egyértelmű törődésen túl ― mely Rex Lapis halálával sem szűnt meg ― mert fogalma sem volt róla, mi más módon kérhetné az adeptusa bocsánatát. S ha ennek hangot nem is adott szóval, Xiao mosolyától úgy érezte, mintha szűnne a gomolyfelhőzet Guyun felett, hogy utat adjon a napsugaraknak.
― Szeretem, amikor mosolyogsz. Jobban áll neked. ― jegyezte meg játékos cinkossággal, majd rögtön hozzátette. ― Jól gondoltad. Guili különleges helyet foglal el a szívemben. Itt kezdődött minden… ― futtatta végig aranyszín szemét a mára kietlen pampákon. ― … És itt is fog véget érni. Guili az a hely, ahol összeér a kezdet és a vég.
Ha egyszer el kell búcsúznia, reméli, láthatja még egyszer utoljára ezeket a síkságokat.  
― Hogy nélkülem? ― kérdezett vissza az adeptus szavaira hirtelen.
A halandó Zhongli szeretett volna meglepetést színlelni, azonban rá kellett jönnie, hogy az utolsó yaksha kérdésének igenis van létjogosultsága. Még ha számára a válasz olyan egyértelmű is, mint hogy földet tapos a lábával.
― Hisz nem is olyan rég bebizonyítottátok, hogy Liyue és a benne élők teljes biztonságban vannak a védelmetek alatt. Vagy már el is felejtetted? Te, Xiao, és a többi adeptus megóvtátok ezt az ősi földet, méghozzá a segítségem nélkül. Azt, hogy mihez kezdesz ezek után… ― ezen a ponton visszafordította a tekintetét a szélfútta prérikre ― … Azt neked kell tudnod. Rex Lapis teljesítette a kontraktus rá eső részét abban a pillanatban, hogy elvágta a béklyóidat és új nevet adott neked. Rajtad múlik, hogy te a saját részed mikor tekinted befejezettnek. ― a halandó Zhongli szép ajkán halovány, mindentudó mosoly  terült szét, ahogy Xiao lesütötte a tekintetét. ― Nincs többé kinek számot adnod, yaksha. Nem gondolod-e hát, hogy épp itt az ideje földbe szúrni a lándzsát, félretenni a maszkot, és meghallgatni, mit súg a szíved?
Mit mondhatott volna? Hogy tudja, hogy váratlan, ráadásul puccsszerű távozása késszúrás volt épp azok hátába, akikkel a leginkább törődik, és akik a leginkább törődnek ővele, de minden tisztelettel arra kéri őket, mindezek után és mindennek fényében, hogy maradjanak hűséggel a kontraktusaikhoz és a nevéhez? Épp ő róná fel neki, a végtelen hosszú élet egyik legszebb örömének, hogy belefáradt a szolgálatba? Nem, erre alighanem képtelen lett volna.