Kedves Naplóm!

Nem is tudom hol kezdjem el. El lehet ezt kezdeni bárhol is? Ide kellene kerülnie annak az életnek amit éltem mielőtt meghaltam. Huszonöt évvel ezelőtt születtem egy kis családba. A szüleim bár nem voltak gazdagok, tele voltak szeretettel és törődéssel, amiből igencsak kijutott. Szeret és béke vett körül, ahogyan a húgomat Evangelie-t, Eve-t is. Nem szenvedtem huányt semmiben úgymond, és voltak álmaim, töretlen vágyaim, és teljes gőzzel haladtam feléjük, reménnyel telve, izgatottan. Minden nap egy új kihívás volt, egy esélyt amit meg akartam ragadni, és elérni azt, amiről álmodoztam. El kellene mesélnem hogy iskolába jártam, és benne voltam a pompom lányok csapatában, és szerette az irodalmat és mély szerelembe tudtam esni egy fiktív karakterrel. El kellene mesélnem, hogy csendesnek, de érdeklődőnek ismertek meg engem, és szívesen írtam verseket, festettem képeket és írtam egyéb kis szösszenéseket. Novellának indult kis darabokat, mert álmaim egyike volt hogy megírjam a saját könyvem, és kiadassam.
Fel akartam mászni a Mount Everestre, és ott a csúcson kiáltani bele a szélbe azt, hogy igen, megcsinálta, képes voltam rá. Egészen hosszú oldalakat töltöttem meg a bakancslistámra vett dolgokkal. Szerettem volna lovagolni föveges parton egy szürke mén hátán, és szerettem volna koktélt inni hawaion, miközben tudom hogy az emberek tudják, hogy én vagyok az. Én, aki megírtam az évszázad siker könyvét. Sok álmom volt az életben, és azt hittem képes vagyok mindent megcsinálni ha elég erősen akarom és sosem adom fel. A régi életemben, mindenki kedvelt volna. Szerettem a színeket, és vidáman öltözködtem, eltudtam cseszni egy teljes órát, mire menet kész lettem, és hercegnője voltam az életemnek. Szerettem azt az életet, azt, amit elvesztettem…

Túl szép lenne igaz? Ha minden így ment volna tovább, és a mai napig is átkozom azt a hülye leánybúcsút amire elrángattak a barátaim. Az egyik barátnőm testvérének volt a búcsúja, mert végül bekötötték a fejét és elmentem persze. A buli jó volt, csak csajok, viccelődtünk, sztorizgattunk, sminkeltünk egyszóval ami csajos dolog volt, mindent játszottunk. Sírtunk és nevettünk, hol egymáson, hol egymással. Filmekbe illő jelenet volt, egészen addig amíg hajnalban el nem indultam haza. Olyan három órára járhatott mikor kiléptem a társasházból, hogy átvágjak a kis sikátoron, ahogyan eddig már több százszor is megtettem ha innen mentem haza.
Nem lett volna máshogy aznap sem, csakhogy itt ért véget az én szép álmom. Ennyi volt az amerikai álom.

Utána... minden összefolyt. Valószínűleg leüthettek és beadtak nekem valamit hogy hosszú ideig eszméletlen maradjak. Aztán egy véres rémálom vette kezdetét. A nevem többé nem jelentett semmit. Jade a semmivé lett. Nydiának kezdtek el hívni és állatként tartottak. Egy illegális bordélyházban minden nap kínszenvedés volt. Addig vertek amíg bele nem nyugodtam a sorsomba, hogy a testem egy egyszerű árucikk lett és a szabad akaratom semmit nem ért már. A napjaim összefolytak, és egy lettem a sokból. Megszámolni sem tudom hány férfi ment át rajtam, és hány becstelenített meg egymás után. Gyűlöltem őket, mindegyiket. Eleinte könyörögtem az ügyfeleknek hogy vigyenek el innen, vegyék meg a szabadságom, de kinevettem, vagy hitegettek és csak összetörtek újra és újra. A többi lánnyal együtt kiöltek belőlem minden élni akarást és már csak a halált vágytam, de azt sem adták meg, semmit nem adtak és rengeteget fogytam is. Az estékre mindig kisminkeltek hogy szépnek látszódjak, de a természetesen szépségem odalett. Egészen véletlenül ért utol a halál, mert találtam egy üvegszilánkot ami elég éles volt ahhoz hogy felvágjam az ereimet és elvérezzek. Azt hittem ott lesz vége mindennek, és békére lelhetek. Csak azt akartam hogy többé ne fájjon, többé ne alázzanak meg női mivoltomban, és hagyjanak békén! Mindenki hagyjon békén engem.

Egy férfi várt rám. A sötétvizű folyó viharosan kavargott előttem, ahogy a lelkem úgymond megmérettetésre került. Öngyilkos lettem és ennyire emlékszem a régi mitológiákról hogy tudjam, ez itt a túlvilág és megmérik a lelkem. Az öngyilkosság nagy bűn, és így a toll nehezebb lett volna a lelkemnél. Az a férfi ott, nem akart elengedni, hogy még tovább jussak, és a pokolba mehessek ahová kellene. Visszaadta az életemet, démonná változtatott. Elmondott dolgokat, hogy miként fogok élni ismét, és nem akartam vele menni. Nem akartam démonná lenni és visszamenni. Nem akartam újra élni, de Anubist nem érdekelte az én tiltakozásom, megtette. Most, félig meddig vele vagyok, az ő felügyelete alá tartozom, és az életem viszonylagos nyugalomban telik, a démonképességeim pedig bontakoznak. Azonban az, hogy visszajöttem az életbe... nem jelenti azt hogy ugyanaz is lennék. Van bennem valami sötét, a szépségem visszanyerése azt hiszem adott nekem egy újfajta magabiztosságot is. Azt, hogy bosszút állhatok, megkereshetem azt a bordélyt és ezt is teszem. Megszállottan kutatok, éjjel nappal, a neten lógok, keresek, nyomozok. Minden rendőrségre betörtem rá hogy anyagot gyűjthessek, és egyszerűen nem tudom megbocsátani a barátaimnak sem hogy nem kerestek. Nem jelentették az eltűnésem, és nem kerestettek különleges erőkkel. Úgy fest... senkinek sem hiányoztam és ez... még mélyebbre lökött a gyűlölet vulkánjába, olyan mélyre, hogy már szinte már lángra kaptam tőle. Minden porcikám izzott, és nem akartam elhinni Anubis szavait, de végül... végül visszatértem mellé. Egy napon szó nélkül benyitottam hozzá, és azóta.... csendes gyűlöletben eléldegélek mellette. Nem tudom hogy fog-e ez változni, vagy nem.... majd...kiderül.