Én vagyok, közmegállapodás szerint a legnépszerűbb, Favonius lovagjai közül. A Rendet szolgálom és Jean egyik legjobb emberének tartom magam, és nyilvánvalóan a legszerényebbnek is. Ahogyan látni, sok mindent elmondhatok magamról, csak azt nem hogy híján lennék az eleganciának és a rejtélyességnek. Na meg persze a szerénységnek sem.
Nehéz nap virradt rám, és az egész éjszakai ébrenlét után a tettre készségem valahol egy sivatag közepén nyíló jégvirágéval egyenlő, és még nem sikerült eljutnom az ágyamig sem, ami már őszintén hiányol szerintem engem. Még el kell mennem a könyvtárba hogy a drága és bájos Lisa körül legyeskedve megszerezzem a Monstadti krónikák című vaskos könyvet, mert abban remélem a megoldást a kérdésemre. A város körüli bűnözésnek nincsen létjogosultsága és fel fogom számolni a társaságot, még akkor is ha ehhez le kell mennem Down Winery-ba, egy olyan emberhez akivel mindig egy "öröm" találkozni. Egek ura de nincs kedvem hozzá, de hát a kötelesség az kötelesség bizony.
Mindenesetre, nem sok időm marad ezen agonizálni, mert Jean sürgős megbeszélést tart, amiről nem késhetek, még akkor sem ha szeretem feszegetni a határaimat. Vannak olyan dolgok amikről néha még a csodálatos Jean-nek sem kell tudnia. Ahogyan arról sem hogy néha olyan alakokkal találkozom, akiknek a hírneve eléggé kétes, és magam is szoktam néha távoli kocsmákat látogatni, kizárólag persze hírszerzési célzattal. A megbeszélés viszonylag gyors, és így már nem tudom tovább halogatni hogy elinduljak, így nagy levegőt veszek, és elindulok az úton a nem kívánt helyiség felé. Bár elég takaros és rendes ház, de mégis Diluc…. Hát nehéz eset. Pedig elvileg ő is tiszteletbeli lovagja a Favonius rendnek, de túl forrófejű és nem jött ki jól a szabályokkal. Pedig hát… Szeret cicázni másokkal, vagy csak engem készít ki teljesen? Nem vagyok benne biztos. De hogy néha a falra tudnám szegezni az tuti.
Enyhe kis ellenérzéssel közeledek a házhoz, könnyű macskalépteimmel és beosonok észrevétlenül, miután öt percet flörtölök a bejárónővel és vérvörössé varázsolom az arcát. Diluc épp az asztala mögött üldögél, és úgy tesz mintha dolgozna, de én látom hogy nem figyel oda a munkájára, és csak dísznek van toll a kezében. Kikukucskálok a válla felett.
- Nahát, csak nem lógsz a munkából? Ha te nem csinálod meg, tudod jól hogy senki más nem fogja megcsinálni helyetted – dorombolom neki ahogy megkerülöm az asztalát, és felteszem  a fél hátsó felemet az asztalára. Pofátlanul elhelyezkedek, és nem segítem elő a proaktív munkát. Ha már itt vagyok, akkor elszórakozhatok vele egy kicsit.
- Mi a helyzet itt Down Wineryben? – kérdezem semmit mondóan csevegő stílusban. Úgyis tudja hogy nem udvariassági körök miatt jöttem ide. Bár bevetem minden sármom és elbűvölő személyiségemet vele kapcsolatban mert látom hogy kifejezetten zavarja hogy őt is próbálom elcsábítani. Mondjuk nekem ez zsigerből jön, de ezt neki nem kell tudnia. Szeretek élni, és szeretem a szépet is, és nem tagadhatom le hogy Diluc nem éppen utolsó látvány.
- Na? Csak nem odafagyott a nyelved a szájpadlásodhoz? Teljesen elállt  szavad tőlem? Ezt mondjuk meg tudom érteni, de azért lassan felolvadhatnál – mosolyodom el kicsit kihívóan, ahogy rámeresztem a lilás kékes szemem. A másikon természetesen a  szemkötőmet viselem.