A nyarat otthon töltöttem a szüleimnél Nápolyban, és az egész szünidőm azzal telt, hogy a Papa kérésére táncoltam mindenkinek, aki látni akarta. Azt hiszem, segítettem néhány üzletet nyélbe ütni. Amikor éppen nem ezzel foglalkoztam, akkor a Mama vitt vásárolni, hogy iskolakezdésre mindenem meg legyen. A mindenemet úgy értem, hogy mindenből a legújabb, legmárkásabb. Bár mivel minden cuccomra vigyázok, ezért nem kimondottam értem, miért nem jó a tavalyi szettem, de azt hiszem, ezt a dolgot csak később fogom megérteni teljesen. Most valahogy még nem értem mire jó elkölteni egy rakás pénzt olyanra, amiből van már egy jól szuperáló darab. Ettől függetlenül édesen mosolyogva követtem anyámat minden boltba, hagytam, hogy méretet vegyenek rólam s hagytam, hogy kedvére válogathasson nekem. Elvégre nincs beleszólásom, hogy mi kerülhet bele a ruhatáramba, ha meg is kérdezi a véleményem, nem az dönt. Néhányszor kaptam is emiatt lehetetlen buggyos hercegnő ruhákat, de szerencsémre nem volt olyan sok állófogadás, hogy egynél többször fel kellett volna vennem, azóta meg kaptam újat, ami már nekem is jobban tetszett. Anyám csak egy valamibe nem szól bele, az pedig a balerina cipő kiválasztása. Hiszen a karrierem is derékba törheti egy nem megfelelően kiválasztott lábbeli. Nem lehet túl kicsi vagy túl nagy, sem elszabott vagy gyenge. Tökéletesnek kell lennie. Ez tartott a legtovább, de nem siethetem el. Ha egy rossz pillanatban leszakadna a lábamról, súlyos sérüléseket szerezhetnék miatta. Nem játékszer. Órákba telt ugyan, de kiválasztottam egy rubinvörös lábbelit s őszintén mondhatom, szerelem volt első látásra. Persze megvettük a többi kelléket, füzeteket, több szett gyakorló ruhát, az iskolai egyenruhát, tankönyveket, oktatóvideókat, meg amit csak árulnak balerináknak. Ha nincs legalább 20 féle tütüm, akkor egy se. Emiatt elég sok cuccal érkeztem a bentlakásos iskolámba, hiszen egy második kocsi is jött utánunk és az hozta a csomagjaimat. Ugyanazt a szobát kaptam a legcsendesebb szárny legtetején. Néha elgondolkodom, hogy ha leengedném a hajam, akkor vajon felkaptatna-e valaki. Persze a válasz egyértelmű rá, de azért mégis. A kollégium még csendes, hiszen a tanítás nem most kezdődik, majd csak 3 hét múlva, de én jöttem a végzősöknek tartott felkészítő táborba, ezért már ilyen korán itt vagyok és berendezkedem. Elbúcsúzom a szüleimtől s integetek nekik az ajtóból. Majd októberben lesz szünetem, addig csak telefonálni fogunk. Bár amennyire nem bírja nélkülem a papa, szerintem évközben még „véletlenül” erre fogja enni a fene. Még gyorsan bejelentkezek az igazgatónál, aztán a kistáskámat magamhoz véve beiramodok a városba. A tábornak holnap lesz megnyitója szóval ma takarodóig van időm. Fekete rózsás szandálom van, közepes magasságú éktalppal felszerelve, fekete rojtos szoknyám és fekete vállat szabadon hagyó blúz van rajtam, meg a vállamon átvetett kicsi fekete táska a telefonommal, a kulcsommal és a kártyáimmal. Először is szükségem van egy kávéra, mert bármennyire is szeretem a családom, azért el tudok fáradni tőlük, szóval a legközelebbi kávézóba be is térek. Örömmel látok egy üres asztalt a sarokban így teljes zen nyugalommal tipegek oda a pulthoz.
- Jó napot! Kérnék szépen egy latte macchiato-t barna cukorral és tejszínhabbal. Óh, meg egy csokoládés fánkot is, köszönöm.- Mosolygom vissza a lányra, s az összeg meghallgatása után előhalászom és érintem a platina kártyámat. Csipp, és mehetek is, jobban mondva mennék, de időközben elfoglalták a kinézett asztalt s így enyhén kétségbeesve toporgok egyhelyben, miközben pásztázom a helyet. Manóba, mit csináljak, már ki is fizettem. hiába nézelődöm, mindenhol minimum párok de inkább csoportok ücsörögnek, s ezen aggódásom közepette szó szerint ijedten ugrok kissé odébb, amikor a hátam mögül hangot hallok. Azúrjaimat a vállam fölött vetem hátra egy pillanatra, amolyan na lássuk a szörnyet alapon aztán futás, de végül… nem is olyan ije… jesszusmaris mennyi tetoválás?! Kissé talán elsápadok s megszorítom a táskám.
- Ne.. én-én, nem. Én csak… - Hebegek és habogok, biztos hülyének néz, meg rajta kívül még mindenki, de az a helyzet, hogy rendelésen kívül nem szoktam másért idegenekhez szólni. Ha szabad így fogalmaznom funkcionálisan analfabéta vagyok a társadalmi életben. Ezt a szerencsétlen helyzetemet menti meg vagy épp rosszabbítja a pincérlány, aki egy körülkémlelés után közli, hogy sajnos nincs több hely és ha nem gond, akkor a fiú mellé kéne ülnöm. Én úgy nézek rá, mintha azt kérte volna, hogy ugorjak kútba. Legalább olyan sápadt vagyok. De hát nézz már rá! El fog adni a feketepiacon…! Vagy minimum kiveszi a vesémet, vagy.. vagy mindkettő. aztán ő leteszi a kávémat és a fánkomat az asztalra, odatol és mosolyogva visszaáll a pult mögé. Én meg kővé váltan nézek utána. Ne… ez komoly? Nagyot nyelek és igyekszem nem teljes zavarban visszafordulni a sráchoz. Egyáltalán… hogy kell beszélni a fiúkkal?
- I-izé… ne-nem gond?- Addig, amíg nem hallom tőle is, hogy odakuporodhatok, addig csak állok az asztal mellett, kissé lehajtott fejjel, full idegesen és zavartan… nem különben ijedten.

Ijedtségemet csak növeli, ahogyan szemtelenül és módfelett látványosan végigmér engem. Kicsit összébb is húzom magam, mert bár tény, hogy sokan akartak modellszerződést aláíratni velem, amit a Papa konzekvensen nem hagy, mert nem akarja, hogy valamelyik plakátról a lánya nézzen le rá fehérneműben. Ezt mondjuk meg tudom érteni, de azért nem csak fehérnemű fotózás van a világon, igaz, számára mind egy kaptafa. Ettől függetlenül még egy porcelánbabát is zavarba hozna az, ahogyan ő csinálja. Egy egészen halovány pír jelenik meg az arcomon, de mindezt simán ráfoghatjuk a fényviszonyokra. Igen, a fény az oka, cseppet sem pirultam bele a nézésébe. Így ahogy mondom. Bármennyire is tiltakoznék, valóban nincs más esélyem, ráadásul a pincér lány ismeri is, így mikor összébb pakolt, már tette is oda a kávémat. Ezt nem gondolhattad komolyan… de mégis. Idegesen szorongatom a táskámat, ilyen közel még sosem kellett ülnöm egy vadidegenhez, aki ráadásul fiú, és aki ennek tetejében még úgy is néz ki, mintha a pokolból szökött volna ki egy nyaralásra. Hát, végül is csinált nekem helyet, igaz nekem az asztal csücske is elég lett volna, úgyhogy kelletlen bár, de nyelek egy nagyot és egy riadt őzikés mosollyal az arcomon helyet foglalok. A lehető legtávolabb tőle és kínosan ügyelve rá, hogy véletlenül se érjek hozzá semmijéhez, nehogy itt nekem a végén kitalálja, hogy eltettem valamijét.
- Bo-bocsi. Sietni fogok...- Csupán futópillantást vetek az irataira, de eszem ágában sincs beleolvasni vagy ilyesmi, mert az borzasztó nagy modortalanság. Mindössze annyit teszek hogy odakucorodom a legtávolabbi pontra, s a kis dolgaimmal igyekszem az asztal legkevesebb részét elfoglalni. Beleteszem a cukrot a kávémba és felkavarom… némi tejszínhab majszolás után. Meg persze… rengeteg munkám van abban is, hogy az azúr pillantásom ne essen rá. Az ilyen kivarrt alakok azért is torokra mennek ám, ha nézik őket. Bizony, a Papa kioktatott erről is, bár nagyon reméltem, hogy sosem kerülök olyan helyzetbe, hogy ez hasznos legyen számomra… Ahogy kortyolok egyet a kávémból szinte azonnal félrenyelek, mert megint meghallom a hangját. Ennek következtében kicsikét prüszkölve és köhécselve, persze mindezt módfelett csendben elvégezve nézek rá, majd magam körül is végigpásztázom a helyet. Most…most ez nekem szólt? Döbbenten pillogok rá, mert nem értem, mégis miért akar velem valaki beszélgetni. Megtörlöm a szám szélét a szalvétámba s a kezeimet az ölembe helyezve kihúzom magam, enyhén zavarban tekintek rá s ahogy húztam ki magam, most úgy húzom be a nyakam a vállaim közé.
- E…egészen biztos? - Kérdezek vissza, mert hát ez fontos szempont, rám nézve mindenképp, hiszen a kinézete számomra semmi jót sem sejtet. Noha igaz, hogy ettől függetlenül a hangja kellemesen karcos és semmi támadót sem tett, illetve hát hellyel is kínált. Talán… nem kellene ennyire félnem tőle… de hát olyan ijesztően néz ki ezzel a sok tetoválással! Mindegy, erős kislány vagyok… nem, nem vagyok, de mindegy. Ellenben nem érheti szó a ház elejét, az etikettet ettől függetlenül még ismerem.
- A-a nevem Angelique.- A kezemet kellene most nyújtanom deee…. nem akarom. Szóval inkább csak egy nem túl meggyőzőre sikerült mosollyal biccentek s igyekszek… láthatatlan lenni.
- Sajnálom… sietek és nem zavarlak sokáig. Folytasd csak.-
Vékony hangom reszketeg, de legalább most nem dadogtam bele. Ujjaimmal egy adag tincset a fülem még tűrök és előveszem a legújabb modellű okos telefonom, hogy megnézzem nyitva vannak-e most a kedvenc helyeim.  Mindeközben… Lopva pillantok felé mégiscsak a poharam fölött, gyanakodva, félve tőle, hogy meggondolja magát…és mégis csak megesz.

Zavartan pillogok nagyjából mindenfelé, és igyekszem rá nem is nézni, csakhogy a kíváncsiságom nem hagy túl sok nyugtot nekem, így amikor csak úgy érzem, hogy lehet, akkor felé pillantok, de ő esküszöm majdnem mindig akkor néz rám. Alig győzöm elkapni oldalra a tekintetem. Nem is értem miért foglalkoztatnak azok a nagy felvarrt minták a bőrén. A Mama megmondta, ezek rossz dolgok, és rossz emberek csináltatnak csak ilyet, akik élvezik a fájdalmat, tehát másoknak is azt okoznak. Én ezt értem anya… de ő akkor miért nem tűnik olyan rossznak? Abban a mosolyban van valami… zselésítő. Megszeppenve nyelek egyet, ahogy az elhúzott ajkaira reppennek a tükreim. Ez az ember ultraijesztő. Ijesztően néz ki s ennek ellenére ijesztően nyájas is. És módfelett helyes is.
- K-kannibál?- Nyüsszenek fel a gondolataim közül erre a szóra s ijedten ugrok meg, be is verem a térdem az asztalba, azon meg megrezzen minden, úgy kapom el a poharam, hogy ne áztassam el az egész asztalt, helyette a dekoltázsomba ömlik egy kicsi, tejszínhabbal megkoronázva, kávéba áztatott ujjakkal. Most aztán jól kivehetően a fülem hegyéig vörösödöm el. ó egek, ezt nagyon megcsináltam! Aggódva nézek a papírjai felé, hogy azok megúszták-e, s egykét félkörömnyi cseppet leszámítva, kijelenthetem, hogy megmentettem egy tucat papírt egy vadidegennek. Nos, ez nem hangzik túl hősiesen, ellenben én egyre jobban elkámpicsorodva nézem a tejszínes-kávés blúzom. Egy monogramommal hímzett zsebkendőt húzok elő a táskámból és elkezdem felitatni magamról a kávét.
- Részben. Anyai nagymamám tiszteletére neveznek így.- Válaszolok némiképp gondterhelt hangom, miközben igyekszem nem csak elmaszatolni, hanem leitatni a foltokat magamról. Még jó, hogy feketében vagyok, ez még cikibb lenne valami fehér ingben megejtve. Értetlenül és gyanakodva vonom össze a szemöldököm, megállok a mozdulatban és rápillantok morcosan grimaszolva.
- Na mégiscsak el akarsz adni a feketepiacon?!-

Nem is egészen értem, miképp kérhetné meg egy épeszű ember egy másik embertársát arra, hogy egye meg. Ez nonszensz és ostoba dolog. Bár gyanítom, hogy csak vicces akart lenni velem. Igaz, fogalmam sincs mitől is nyájas, s meg kell mondjam, elképzelni sem tudom miféle akkordokat nevezhet ő a zenéjének. Egy biztos, nem a klasszikus körökben mozog, márpedig a balett, nos, nem egy rap koncertes háttértánc, de nem is punk ugrálás. A balett egy egészen más dimenzió, egy magasztosabb, érzelmes, művészi magasságokba emelve a zene és a tánc csodálatos házasságát. Miközben ezen filozofálgatok, sikeresen megborítom az italomat, amit ijedten, két kézzel igyekszem stabilizálni a helyzet megmentése érdekében. Ép eléggé zavarban vagyok amiatt a baki miatt, de ezen a dolgon nem segít, hogy ő is odakap a poharam felé, s befedi a kezével a kezemet. Kirázott a hideg, ahogy a bőre hozzáért az enyémhez, ahogy magabiztos, erős szorítása talpára állítja a poharam, alatta a reszkető pici kezeimmel. Fülig vörösödöm, érzem, ahogy lángol az arcom, s ez nem feltétlen csak a bénázásomnak köszönhető. Én… én félek tőle. Legalábbis, valamennyire félek tőle, de emellett ott lapul a kíváncsiságom is. A kinézete ijesztő, nagyon sötét és darkos, plusz tele van mindenféle fémmel aggatva, nem is szólva a televarrt bőréről. De akkor… miért csillan olyan pajkosul a pillantása? Miért tudok… zavarba jönni a hetyke mosolyától? Ennek semmi értelme.
- K-köszönöm…- Nyögök rá, de a helyzet az, hogy valójában a megszólalásom eredeti szándéka az volt, hogy felhívjam a figyelmét becézgetésem helytelenségére. Hiszen… a becenév ilyen bensőséges dolog és mi… mi nem vagyunk sehogy.
- Hivatásos balerina leszek. A cél az országunk Prímájának lenni. És… és te? Nem igazán hallottam még rólad… - Jóformán egy mukkot se, de ezt már csak magamban teszem hozzá, bár mintha lenne valami fura emlékcsíra a fejemben, de az valami más volt. Egy plakát, mikor beköltöztem. Egy nagyon ijesztő és ízléstelen plakát. Közben sikerült úgy ahogy felitatni a kávécseppeket magamról, szóval a zsepit elteszem s igyekszem elbújni a poharam mögött, miközben kortyolgatok belőle.
- Hát…hát mert…-
Nyüsszenek fel, majd félve végighordozom rajta a pillantásom. A feje tetejétől egészen addig, amennyit látok belőle az asztaltól.
- Mert úgy nézel ki, mint aki megtenné…-

Annyira ijesztő! Ott vannak azok a nagy ijesztő és fekete minták a kezén és a nyakán, aztán ott van még rajta egy rakás fémbigyó mindenhol! És ki tudja még hol! A fekete cucc, a halál laza beülés, a-a kihúzott szeme! Olyan, mintha az ördög megtestesült fia ülne velem szemben. S mindezek ellenére… mindezen ijesztő dolgok ellenére van valami melegség, lágyság a szemeiben, valami kis hamiskás, illékony édesség. A savanyú cukorral bevont cukorkához tudnám hasonlítani. A puszta pillantása is összerántja a szád, de ha leolvad a savanyú része, és dominál alóla az almás cukorka… A keze nagy, szinte elfér benne az én pici kezem. Borzongatóan érdes, kiráz a hideg, ahogy egy leheletnyi ideig tartotta a nagy mancsai közt elvesző pici praclijaimat. Olyan… furcsa érzés volt. Mintha egy kissé zavarba jöttem volna, de biztos csak képzelődöm. Hiszen… benne minden van, amit félelmetesnek és ijesztőnek találok. Biztos a rémületem rázott ki. Igen, így lehetett. A válaszomra mintha egy kissé meglepődne s bár sejtem, hogy nem kötözködésből mondta, de azért olyan érzésem van, mintha nem nézné ki belőlem, hogy sikerülhet. Kissé fel is emelem a fejem, márpedig de! Én _leszek_ a következő Prima Balerina. Nincs se kérdés, se elhalkuló pontozás. Ez tény.
- A Papa mindig azt mondja, hogy csak úgy viszem sokra, ha nagyban álmodom.- Fűzöm hozzá némiképp s miután sikerült kávétlanítanom magam, kezembe veszem a poharam és kortyolok a maradékból. A következő szavaira úgy nézek rá, mintha másik nyelven szólt volna hozzám.
- Hát öhm… mióta az eszemet tudom, csak komoly zenét hallgatok. Azokra is táncolunk, nyilván. Szóval nem igazán… háth… nem igazán értem, amiről beszélsz. - Vakarom meg kissé talán szégyenkezve, hogy még elképzelni sem tudom azt, amiről beszél. Aztán érdeklődve egyenesedem fel s figyelem, hogy mit csinál. enyhén remegő kézzel nyúlok a papír után, s kissé tartózkodva veszem magamhoz. Nem kevésbé kíváncsian nyitom is ki, görgetem szét, hogy megnézhessem miről beszél, de egyből fehéredek is le, és egy elhaló sikkantással csapom az ölembe az egészet, hogy ne is lássam.
- Én… én… én… ettől ijedtem meg tegnap az utcán…-
Közlöm vele falfehéren, remegő ajkakkal. Aztán a kijelentésére a könnyeimmel küszködve lengetem meg a gondosan összecsapott papírt.
- Ezen teljesen gonosznak nézel ki!- Közlöm vele az igazságot, de aztán szimplán mérgemben felfújom az arcom, mint egy hörcsög. A Mama mindig leszid érte, mikor ezt csinálom, mert szerinte cseppet sem nőies és nem illik a finom hölgyekhez, de ha egyszer felhúzott! Meg amúgy se látja most… remélem. aztán kicsit leengedek s próbálok… bármit is kinézni a rajzokból.
- Ezt… hogy érted? Én csak egy csomó nagy fekete és ijesztő krikszkrakszot látok…- Dünnyögöm az orrom elé és észre sem veszem, hogy közelebb araszoltam hozzá, miközben próbálok képeket keresni, ahogy ő mondta. Mire feleszmélek, már csak centik választanak el tőle s mikor ezt realizálva szembekerülök a tekintetével, lefagyva és elvörösödve a zavarok zavarában ragadok a pillantásának fogságában.

Nem tudnám megmondani honnan ered ez a fene nagy kíváncsiságom, mellyel lopva őrá pillantok szinte már-már kényszeresen. Pici ujjaim csak csekélyke mértékben remegnek, ellenben a szívemmel, mi mintha kocsonyaként reszketne a mellkasomban, minduntalan, mikor megszólal azon a mély hangján.
- A Papának mindig igaza van.- Döntöm enyhén oldalra a fejem, miközben felhívom a figyelmét a legevidensebb igazságra a földön. Persze az sem kimondottan hátrány, ha az ember lányát a legjobb és legelismertebb helyekre járatják, bár meg kell mondjam, nem hiszem, hogy rockzenészeknek is lenne ilyen iskola. Bár fogalmam sincs mégis mit is lehetne benne pontosan tanítani. Esetleg hajrázási ismeretek…? Áh, ez még kigondolva is túl vicces.
- Klasszikus… rock? - Nézek rá kérdőn, mert ezt a két szót sem hallottam még egymás után. Az vajon milyen lehet? Megbütykölt Vivaldi? Hát ez rém furán hangzik. Persze az elém kerülő ijesztő plakát aztán minden korábbi gondolatomat száműzi a fejemből. Alig akaródzik kinyitni újra a papirost, mikor a fiú magyarázni kezd. Szó mi szó, én semmi mást nem láttam az ijesztő fejeken kívül, és fel se tűnt hogy felül van még egy banda.
- Jé… tényleg…-
Dünnyögöm az orrom alá s a feje mellé teszem a plakátot, aztán hol rá, hol a plakátra nézek, végül betájolom, melyikük is ő ott középtájékon. Aztán hümmögve figyelem a betűket, bár a figyelmem valahol félúton a nyakán díszelgő fekete betűkre vetül, nem a plakátra. Egészen addig azt sasolom, amíg felém nem fordul, aztán ijedten kapom el a tekintetem és szuggerálom a plakát nyilvánvalóan rossz sarkát. Az ajánlatára cseppet elsápadok. Mármint… Éééén?! Koncertre?!
- N-nem hinném, hogy ez jó ötlet… még sosem voltam ilyen helyen. A Papa nem örülne, és kollégista vagyok… van takarodóm is. És…- Simán gyártanám tovább a kifogásokat, de a közönséget érintő szavaival megakaszt. Igen tudom… Csak sajnos nagyon ritka. Egész nyáron nem láttam igazi közönséget, s mivel még gyakornok vagyok, csak az osztály és a tanári kar látja, mit csinálok. Csak az évente egyszer megrendezett nyílt napon látnak minket külsősök, de a tavalyi ilyen volt a legemlékezetesebb. Emlékszem az álmélkodásra, az érzelmekkel teleaggatott ábrázatokra, a megrendült, majd örvendező arcokra, mikor előadtuk az egyik tanár saját szerzeményét.
- Azt hiszem, tudom…- Bár mérget nem vennék rá, de vannak sejtéseim. Azt hiszem, a jó közönség olyan lehet, mint azon a nyílt napon az a sok, befogadó tekintet. Aztán fülig vörösödve az ujjaimat tördelve dünnyögök az orrom alá.
- De nem is ez a nevem… és nem is vagyok a tiéd…- A végét szinte már suttogom zavaromban, mert a tény, hogy az Angyalkájának nevez, egyszerre feszélyez és egyszerre boldogít. Lehet beteg leszek, fura dolgok történnek a mellkasomban.

A szavaira csak a fejemet rázom, tincseim kissé szemtelen módon szállingóznak eme erő hatására, de elég messze vagyok tőle ahhoz, hogy ne csapjam arcon velük. A szavait ellenzem, bár nem is tudom, honnan veszem, hogy a Papának mindig igaza van. Ja, meg is van, mert ez az általános tendencia és tapasztalat.
- Ezt csak azért mondod, mert nem ismered.- Jegyzem meg csendesen, és belekortyolok a megmaradt kávémba, mialatt ő kiselőadást tart nekem a kedvenc műfajáról, bár bevallom őszintén magamnak, dunsztom sincs, mi az a hangszerelés, de nem akarok még ennél is butábbnak tűnni, szóval nem kérdezek rá. Csak dünnyögöm az ühömöket, bár halvány lila gőzöm sincs, mitől is van szó pontosan.
- Ramónék? Elég fura nevük van… de gondolom sejted, hogy nem ismerem őket.- Emelem meg az egyik szemöldököm, mert ezeket a név választásokat cseppnyit sem tudom értelmezni. Ami azt illeti, az övéket sem nagyon értem. Meg úgy egyáltalán az egészet. Hogy születik meg egy zenekar neve? A klasszikus zenében egyszerű, a székhely neve plusz a kórus, együttes, vagy zenekar szó. Na de ezek a „modern” zajok mitől érdemelnek hangzatos, ám sokszor tök értelmetlen neveket?
- Igen, a Papa nem engedi, hogy bejárós legyek. Szerinte az első utam alkalmával ellopnának a vonatról. Csak úgy járhatok ebbe az iskolába, ha kollégista vagyok. Vagyis az első opció az lett volna, hogy bérel itt nekem egy házat és személyzetet, de nem akartam. Rábeszéltem a kollégiumra, az mégiscsak… megszokottabb lépés.-
Vonom meg a vállaim, bár ennek jelentősen az a lényege, hogy ne nézzenek ki az osztálytársaim, mert bár javarészt tehetős családok sarjai tanulnak itt balett művészetet, azért nem mind és eltérő mértékben. Így sem tudom, miként kellene viselkednem velük, mert nem értem azt az értékrendszert, amit követnek. Lehet velem van a baj, de szerintem nem vicces egy csomag összegyurmázott sajtot feldobni a plafonra. az ember azt hinné, hogy a családok, amikből jöttek, jó nevelést adtak, de a valóság más tendencia szerint működik. Talán ezért is van az, hogy itt vagyok végzősként, egy árva barát vagy barátnő nélkül.
- Én…én…én nem is tudom.- Tördelem a kezem, aztán áttérek a szoknyám szélének gyűrögetésére. Valahol egy egészen picikét izgalommal tölt el ez a kis kihágás, mert a Papa nyilván ennek titulálná, azonban mindemellett félek is az egésztől. Annyira más, annyira nem az én világom. Bár, nem vagyok benne biztos, hogy nekem egyáltalán van-e világom. Azt hiszem, ha van is, akkor teljesen üres. Gondterhelten sóhajtok a kérdésre, ám de a szavaival újfent kirángat a gondolataimból és mérlegelésemből. Fülig vörösödik, és összevont szemöldökkel nézek csúnyán, elsőre talán meg sem lehet mondani, hogy ez most mérges paprika szín, vagy zavarbajövés. Talán egy kicsit mindkettő, azonban mielőtt örömködhetne az arcszínemben a saját plakátját tolom az arcába, hogy ne lásson engem.
- Roppantmód szemtelen vagy, ugye tudod?!- Fujtatok egyet morcosan, majd az ölébe ejtve a plakátot, felhúzom az orrom egy hümpf! hanghatással. Milyen modortalan, milyen otromba! … milyen érdekes… milyen helyes… milyen furcsa…
- A világban a birka effektus működik, szóval de, könnyedén lehet, hogy ember téved ugyanabban…. de majd meglátjuk. - Igen, ez egy burkolt „megyek” volt a részemről, bár halvány lila gőzöm sincs, miként kéne egy ilyen helyen megjelennem. Azt hiszem, azért a báli ruhát bizton kihúzhatom a listáról.

Mindeközben, míg mi itt beszélgetünk, elmémben felderengenek azok az óvaintések, dorgáló szavak, mellyel annak idején elengedtek drága jó szüleim a családi házból. Minél tovább nézem a velem szembeülő fiút, annál biztosabb leszek benne, hogy ő megtestesít mindent, amitől féltenek. És talán pont emiatt... érdekel is annyira. Valahogy vonz a kisugárzása, a hetyke mosolya, az a mély bariton...
- Mih? Nem, dehogyis! A Papa börtönbe csukatna!- Rázom hevesen a fejem, újfent. Még csak az kéne nekem, hogy miatta börtönbe zárjanak valakit. Vagy várjunk.. miért nem az ellen tiltakozom hogy bemutatnám neki? Mire fel? Azért mert állítólag híres? Mi másért... másért neeem. Dehogyis.
- Persze, hogy ismerek. ez csak természetes. Az iskolában el is várják, hogy kívülről fújjuk a híres balerinák történetét.- Biccentek, mintegy megerősítve az állítását, mert ami igaz, azt el szoktam ismerni. Bár ettől függetlenül az ő világa egy cseppet sem került közelebb az enyémhez.
- Hogy érted? Csak félti a testi épségem. Az egyik barátja lányát épp a buszról rabolták el. Érthető, hogy nem szeretné, ha velem is ez történne.-
Tekintve, hogy mennyi sok számjegyből áll a bankszámláján lévő összeg. Fogalmam sincs, elképzelni sem tudom, hogy ő mit gondolhat rólam. Biztosan egy gazdag csitrinek tart, az is lehet hogy az aranykártyámat látva csak a pénzem kell neki. Csak azt akarja, hogy ingyen élhessen egy kicsit. Nem tudhatom... Jaj a Papa biztosan azt mondaná, hogy erre megy ki minden. Gyarlóság volna azt kívánni, bár ne lenne olyan, mint a többi?
- Igen, látom. Tényleg szépek..- Nyugtázom a szavait és nem érzek hibát a mátrixban. Az ajánlatát fontolgatom, rágicsálom, s aztán megvillant valami olyasmit, ami lehet kapóra jönne. Ha.. ha jól emlékszem róluk áradoztak az osztálytársaim... talán.. talán tudnák így szerezni barátokat! egy próbát megér...
- Rendben, ha többed magammal mehetek, akkor rendben van.- Biccentek, hiszen akkor azért valamennyire én is jobban érezném magam, ha nem egyedül kellene túlélnem egy estét egy vadidegen kultúrában.
- Mikorra kell odaérni? - Kérdem tőle, miközben a kicsi csillagos aranyszínű határidőnaplómat húzom elő a táskámból.