Csendben figyeljük, kellő távolságból. Kissé felettébb bosszant, hogy ennyire nyíltan vállalja önmagát, hiszen így nem lesz alkalmunk meglepni senkit sem, másrészt ámulattal tölt el mindaz, amire képes.
- Figyelj rá – nem pillantok Conallre, s igazából mondanom sem kéne, hogy tegye, ugyanúgy jár az agyunk, rengeteg dologban. Így csak egy néma bólintást kapok válaszul, erre otthagyom, tudja, mi a teendő.
Hogy még mi bosszant benne? Olyannyira ragaszkodik az iránt az ember iránt! És megtudtam, hogy elfogadta a meghívást a kastélyba. Az emberekhez! Elment az esze? Azokhoz adja azt, aki láthatóan a legfontosabb a számára, akik a létünket is el akarják törölni a föld felszínéről?! Nyilvánvaló csapda, s nem fogom hagyni, hogy ott maradjon. Mert biztos vagyok benne, hogy ez fog történni.
Többen is figyeljük a kastélyt, ha szükséges, segítségül léphessünk és nem, egyáltalán nem kellett csalódnom az emberekben. Conall azonnal cselekszik, mi a háttérben maradunk. De az emberek vakok és hiszékenyek.
Mellette voltam, míg a gyógyítóink ellátták és gyógyításnak indították a sebét, s egy ideig csendben figyeltem.
˜ Bolond vagy, hogy hiszel az embereknek. Most meg is fizettél érte... ˜ düh nélkül jegyzem meg magamban, sokkal inkább együtt érzően és szomorúan.
Az emberek gyűlöletesek. Elvették tőlünk azt, ami a miénk. Az összhang, ami népünk között volt, megszűnt, s mi ide menekültünk, álcák mögé, mágia mögé, hogy életben maradjunk. Hogy túléljünk. De most már ideje visszaszereznünk azt, ami a kezdetektől fogva a miénk. Ki tudja, kik vannak még kint az emberek uralta részeken? Rá is így bukkantunk, kerestük azokat, akik kiszakadtak, elszakadtak népünktől. De ő... ő más volt. Hiába látom úgy, hogy gyűlöli az embereket, mégis, szívének legkedvesebb lény... egy... ember...
Inkább távozom, mielőtt meggondolatlan lennék. Hiszen nem ezért mentettem meg, s nem csak azért, mert népünkhöz tartozik. Van benne valami egyedi, Conall is látta, én is. Vele lehet esélyünk az emberek elleni küzdelemben! Mert túl fogja élni a sérülését, tudom.

- De igen! Vissza tudjuk szerezni! Az emberek félnek tőlünk, irigyek arra, amik vagyunk, amivel rendelkezünk, kezdetektől fogva, s ami nekik sosem volt! De egyre többen lettek és a jóhiszeműségünk juttatott ide! Hittünk nekik, és átvertek minket!
Félhomály van a barlangban, kisebb-nagyobb helyekről szűrődik be napfény, de ennyi nekünk bőven elég. Jó páran összegyűltünk, kérdezősködések indultak meg a jövevénnyel kapcsolatban, de olyan helyen pihen, ahová nehéz eljutni. Biztonságban akarom, míg felépül annyira, hogy megmutathassam neki a saját világát, ahová tartozik.

Borra and Demóna

Wretched and divine

Csendben átkozom magam, amiért azt hittem lehet esélye ennek az estének, és mély fájdalommal tölt el hogy Aurora végül nem hisz nekem, hiszen minden ellenérzésem ellenére, és tudtam viselkedni a vacsora alatt és nem én voltam az, aki mindenfélét forszírozott. Ingrid királyné. Ő az, aki rosszat akar, nem én, és mégis.... Fájdalommal szívemben suhanok az éjszaában hogy minél távolabb kerüljek ettől a képmutató kastélytől Hollóval, amikor éles fájdalom nyilall a testembe és elvesztem a kontrollt a repülés felett és zuhanni kezdek. Vas....
Az emberek.... rám emelték a fegyvereiket. Nem lep meg, tényleg nem. Aurora....
Összemosódnak a képek, ahogy zuhanok, és a ízbe hullok. Ruhám a testemre tapadva fojtogat, a száryaim nekicsapődnak a köveknek ésa vízesésben némán hullok alá, akár egy tehetetlen kő. Lehúz, és fulladok, de nincs erőm küzdeni. Homályosodik a kép, de még látok egy kezet felé nyúlni, ami nem az enyém, és nem tudom ki.
Képszakadás. A világ elmosódó színes folt csupán, és könnyűnek érzem magam. Repülök, lebegek, pedig nem használom a szárnyaim.
Vége?
Ez lenne a vége?
Olyan békés és csendes. Csak a szárnysuhogás. Semmi más.
Sodródok, és pillanatokra látok dolgokat. Szarvakat, mint az enyémek. Fekete bőrt, és szárnyakat. Elmosolyodok a képzelt hatáson. Csak én vagyok ilyen...

Nem tudom mennyi idő telik el, mire felébredek. Idegen helyen vagyok, és nem haltam meg, tehát.... élek. Próbálok felkelni de belém nyilall a fájdalom, és visszaesek. Odakapok, de fehér, szoros kötést tapintok és a hajam az arcomba borul. Levették a fejkendőmet ezek szerint. Nem tudom hová lett, de nem is érdekel. Felülök a fészekben ahová kerültem és lassan lábra állok. Nehezen találom meg az egyensúlyom, de csak sikerül és lassú léptekkel haladok előre, mert hangokat hallok valahonnan. Próbálom kitalálni hová kerültem, és mi ez a hely, de furcsán ismerősnek tűnik. Mintha.... Nem, nem. Sosem jártam még itt.
Követem a hangokat és végül egynagyobb helységbe érek ahol ....
Olyanok mint én!
Ez suhan át az agyamon ahogy őket nézem az árnyékba húzódva, és aki beszél.... Jó kiállású férfi, szarvakkal és világosbarna szárnyakkal. Elég agresszív és meggyőző szavakat használ, és ott áll mellette a fekete bőrű aki.... megmentett? Meghúzódom és figyelem őket. Hát nem vagyok egyedül! Vannak olyanok, mint én. Ez a gondolat.... valahogy felderít, de ugyanakkor fáj is a bensőm, mert Aurora.... nem engem választott. Ez pedig mélyen sebez...

Olyan szánalmasak az emberek! Annyira... nem tudják mi az, egy egészben látni az egészet! Elkeserítő volt mindezt látni, nem csak azt, ahogy kénytelenek vagyunk lemondani a saját szülőföldünkről, ahol addig háborítatlanul éltünk.
Az évek alatt mindez keserűségből dühhé változott, mostanában pedig végre tetté. Végre tehetünk valamit és kell is tenni! Így nem maradhatunk. Nekik minden kell, és nem akarnak látni bennünket sem a föld színén, sem azalatt, még arra is irigyek és féltékenyek.
A beszédem közben érzékelem, hogy valaki még érkezett a gyűlésre. Ez az egyik képességem.Óvatosan oldalt pillantok. Az nem lehet! Ilyen hamar nem térhet magához! Nagyon komolyan megsérült!
Érzem a fájdalmát is, melyet nem a sebe okoz. A lélek fájdalma másképpen ér el. Csalódásé... Sose bízz az emberekben... oly könnyedén árulók és változtatják szívük színét...
A beszéd további részében már nyíltan felé pillantok, egy pillanatra a tekintetébe fúrom sajátom, majd folytatom tovább szavaim.
- De van újabb esélyünk! Esélyünk, amivel győzhetünk! Vele! - Mutatok végül az irányába, fejem is arra fordítom. Míg a többiek érzékelik, merre mutatok, elindulok felé. Nem repülök, de az izgatottságtól szárnyam egy pillanatra megrebben, végül megállok előtte. Fejem közelebb fúrom hozzá, belélegzem illatát.
- Ember illatot érzek rajtad – felelek szinte undorral, lenézően. Amiben sokkal inkább ott van a mélyén a szomorúság. - Miért bízol az emberekben, ők nem bíznak benned. Nem is akarnak. - gyönyörű alabástrom fehér bőre van. És a szemei!
- Olyan képességed van, amivel legyőzhetjük őket! Van esélyünk! - közelebb állok meg hozzá, mint ahogy érkeztem és komolyan tekintek rá, a hév még bennem van.

Borra and Demóna

Wretched and divine

Elkeserítő hogy itt tartunk. Borra szavait hallgatva, kénytelen vagyok egyetérteni vele, mrt az emberek már csak ilyenek. Elegendő rossz tapasztalatom van róluk egy életre, és most már Aurora és Fülöp is ott állnak közöttük. A szívem fájdalmasan szorul össze ahogy erre gondolok és a tanácskozást hallgatom az árnyékból. A többiek. Olyan szárnyuk van mint nekem, és a szarvaik.... sokfélék. A tollak....színesek és kirívóak, mások fehérek. Vannak még olyanok mint én, nem vagyok egyedül. Ez meglep és megdöbbent egy kicsit de valahol örömmel is tölt el.
A falhoz lapulok, ahogy hallgatom őket, és a vezetőjük markáns arcvonásait veszem szemügyre és a beszéde.... a hevessége.
Borra! Így nevezte őt a fekete bőrű férfi, aki megmentett a vízbefulladástól. Ujjnyi tincsekbe fonott haja koromfekete. Akár a szeme. Ő vitatkozik a vezetővel.
- Velem? - hökkenek meg egy kicsit, ahogy hirtelen a figyelem rám terelődik, és megannyi kíváncsi szemet érzek magamon.
- Esély... mire? - suttogom halkan, és szél fodrózódik ahogy elindul és előttem terem.
- Eddig nem adott okot nekem hogy ne bízzak benne - sóhajtok fel, és zöld szemeim megvillannak ahogy túl közel jön az aurámba.
- Nem akartam háborút az emberekkel - válaszolok neki, mert a szívem nehéz, és a szárnyaim lefelé húznak, szinte a földön húzom magam után. Elkeseredett.

Nem várhatunk tovább. Vissza kell vágni az embereknek, meg kell nekik mutatni, hogy ezt már nem folytathatják. Veszélyben vagyunk, de ha mi eltűnünk, akkor ők is. Igaz, nem foglalkoztat, mi lesz velük. Okoztak elég szenvedést nekünk, hogy úgy véljem, nem foglalkozom ezzel.
- Igen, veled – bólintok komolyan. Láttam, mit tud és olyat senki sem tud közülünk.
- Hogy túléljünk. Hogy megállítsuk az embereket. Hogy visszaszerezzük szülőföldünket, ami a miénk és jogosan illet meg bennünket.
- Ugyan mivel bizonyította, hogy ne adj arra okot? Minden ember hazug és kétszínű – felelem tömören és belül némi érdeklődéssel. Túl naiv lenne? Elpuhult az emberek között?
Miért nem? Az embereket pártolod? - Résnyire szűkülnek szemeim. Valahogy képtelen vagyok összerakni mindazon érzeteket, amiket láttam tőle és ahogy fogadták az emberek, azzal, amit most mond.