Az életem egy totális káosz. Kezdem azt hinni hogy az egész el van átkozva és akármit is teszek csak rontok a helyzetemen, Miért olyan nagy kérés, hogy csak hadd éljem az átlagos visszafogott egyetemista életemet? Sikeres újságíró és riporter szeretnék lenni. Vagyis… ez volt a célom mielőtt ez az egész… rám zuhant volna. Gyakorlatilag az életem egyetlen nagy szerencsétlenség, és nem tudom hogyan tudnám megszüntetni. -Miért vagyok ilyen szerencsétlen – nyögök fel az üres lakásban. Egyedül vagyok, és nem akarok senkit magam körül látni jelenleg, még a tükörképem is zavar. Hiába vagyok csinos, ha egyszerűen… nem vagyok elég jó. Senkihez nem vagyok az ahogy fest. Mattnak nem vagyok elég emberi, és nem tudja ezt a vámpíros világot elfogadni. Nem hibáztatom érte. Tényleg. Tylerrel halálra ítélt kapcsolatban voltam, de szerettem és szembeszálltam érte Klaussal is. Kockáztattam, és veszekedtem. Sírtam és bánkódtam és mégis…. Végül Tyler is elhagyott. Talán jobb is így, a vérfarkasok veszélyesek ránk nézve. Én még azt is megbocsátottam neki hogy megharapott. Talán túlságosan is jólelkű voltam, nem tudom. Mindenesetre elég rosszul esett hogy nem tudta elfogadni a szabadságát, hogy a hibrid már nem üldözi és nem akarja megölni. Minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Elvesztettem a szüleimet. Először az apámat, aki gyűlölte azt amivé lettem és meg akart gyógyítani belőle. Nem tudott a természetemen változtatni. Senki sem tud, ezzel együtt kell élnem, és tudok uralkodni a vérszomjamon. Sokat gyakoroltam, és az elején Stefan nagyon jó tanárom volt ebben. Igaz, nem állati véren élek de csak kórházi vért fogyasztok és nem ártok senkinek sem. Aztán az anyámat vesztettem el, és az…. elfordította bennem a kapcsolót, kikapcsoltam az érzéseimet és nem is akarok rá emlékezni hogy mi mindent csináltam. Borzalmas dolgokat, amikért szégyellem magam Elena és Bonnie előtt. Saját magam előtt is. Kilépek a lakásból, a kocsim felé indulok. Könnyű kék nyári ruhát viselek, egy szürke szandállal és vállamon a kistáskám. Nincsen konkrét célom, de szükségem van arra hogy kimoccanjak, és így céltalanul elindulok valamerre, a kedvenc utazós spotify listámmal és mire józan gondolkodásom feleszmél, már…. - A francba! Mit keresek én New Orleansban…. – hajtom a fejem előre a kormányra, de az az igazság hogy valahol…. pontosan tudom hogy mit, illetve kit keresek itt. Egy ideje csend van, semmi hír az ősiek felől és el kellett ismernem hogy nagyon… kellemes volt Klaussal táncolni. Túlságosan haragudtam rá hogy észrevegyem, talán nincsenek hátsó szándékai velem. Nem tudom. Semmi nem biztos, és vele pláne nem. A városban leülök egy kávéra valahol, és a telefonom nyomkodom. Próbálok úgy tenni mint aki tényleg csak egy átlagos lány és nincs bene semmi különleges, de mégis…. Egy érzés hajt. Ki a városból, annak a szélére egy magányos házhoz. Érzem hogy élnek itt és hallok sok mindent. Sejtem, nem véletlen vagyok itt. Mit csináljak. Nem törhetek be csak úgy, és nem mehetek be hacsak nem hívnak be. Végül nem kopogtatok be. Megkerülöm az épületet és a pincéhez indulok. Senki nincs ott és nem hallok neszezést sem. - Klaus? – kérdezem halkan ahogy beljebb lépve mozgást hallok meg. Pár méter után a jól ismert borostás arcot látom magam előtt. Valami…. mélyen megmoccan bennem, de nem tudom milyen értelemben. Mióta… lehet itt? - Klaus. Hé, Klaus – térdelek le mellé és megvárom hogy felébredjen. Miért csinálom ezt? Teljesen megőrültem? Azok után amiket tett, mégis…. képes lennék aggódni érte? Nem vagy normális, Caroline, nem vagy normális.
Cam csak jön, és megy, a szokásos módja szerint. Megint itt ül mellettem, holott tudom, nincs itt. Többször el akartam már űzni, mint ahogy apámat is, ahogy minduntalan meg-megjelentek. Senki sem érti meg, mennyire fontosak a terveim. Hogy azért teszem mindezt, hogy egyben tartsam a családot. Hogy védjem és óvjam őket. Nem lehetek gyenge, mégsem figyeltem eléggé. Tudom, hogy dühösek rám, mint ahogy dühös Marcel is. Mert nem értik, nem tudják felfogni mindazt, ami előttük van. Én tudom, én látom és ezért is fogok kitartani! Az éhség nagy részén már túlestem, s tudatom lassanként eltűnni készül. Cam volt itt, miután apámra már nem voltam hajlandó reagálni. Aztán Cam is eltűnt, s a falak is, amely nem enged kitörni. Láncok, vasalt ajtó. De leginkább a saját önosotorzásom tart bent. Nem akarnak az életükben, senki sem akar. Inkább lezártak ide, ha már nem tudnak végezni velem. Az arrogáns dühöm, mellyel nem engedtem, hogy a büszkeségem is beismerje, nyertek felettem, sokág kitartott. S nem, most sem ismerem be, de gyenge vagyok ahhoz, kitörjek. Talán, mert nem is akarok? Mert nem akarnak? Csak az elején beszéltem hozzájuk, dühödten, méltóságteljességgel. Mert nem, tényleg nem értenek semmit! Aztán már csak sértett iróniával feleltem nekik, végül azzal sem. Ó, hogy mennyire fájt, hogy ők kiléphettek innen és élhették létüket! Vagyis, tönkre, hogy pontosabb legyek.
Álmodom. De ez az álom nem kellemes. Minduntalan megismétlődnek azok az esetek, amellyé tettek engem. S egyre inkább belefáradtam apám gyűlöletébe, a testvéreim utálatába. Mikor értik meg, hogy csak.... El akarok fordulni mindettől, tudattalanul. Változik a jelenet. Aki mellett ülök, jó érzéssel tölt el. Egyszerre védeném, és egyszerre vagyok kíváncsi arra, mit gondol. Ezt csak egy esetben éreztem. Odafordítom a fejem, közben egy pezsgővel teli pohár kerül a képbe, kezem önkéntelenül nyúl hozzá. Ismerős a jelenet, s máris mosolyra áll a szám, mert már tudom, kit fogok látni, ha odafordítom a fejem. - Caroline … - emelem fel koccintásra a poharam. Csak ő képes olyan természetességgel nemet mondani, ami figyelem felkeltő. Mintha nem is foglalkozna azzal, hogy kivel is beszél. És ez... ez nagyon megfogott. Újfent hallom a nevem, de az nem attól jön, aki mellett ülök. Mégis az ő hangja. - Caroline? - ismétlem meg én is a nevet. Tehát álmodom, vagy hallucinálok. Figyelek magamba, majd kifelé. Valaki van itt. Időbe telik, mire sikerül kinyitnom a szemeim. Először nem veszem ki a körvonalait, illata viszont elér. Egy ideig csak figyelem, s öszeszedem a maradék erőmet. - Ó, újabb láltogatót köszönthetek, aki kárörvendeni jött? Élvezd ki – tárom szét karjaim, csörgések kíséretében.
Grimmjow
Hozzászólások száma :
356
Join date :
2017. Dec. 13.
Tárgy: Re: Klaroline 2020-09-19, 15:55
Klaus and Caroline
Can you see that? The beauty, in the dark?
Mire észbe kapok, már New Orleansban vagyok, és a lábam vagy talán inkább a szívem visz valamerre, amerre nem is feltétlen az akarat kormányoz. Miért? Annyi rosszat tett, annyit ártott nekünk. Nekem. Elenának. Tylernek. Bonninak, és mindenkinek akit ismerek, és szeretek. Miért érdekel még mindig hogy mi van vele? Miért jut eszembe az üres lakásban az az este amikor táncoltunk, és aztán kivitt a lovakhoz? Csodálatos ruhát küldött nekem és valódi figyelmet kaptam tőle, érdekelte mik az álmaim, és.... Istenem, miért! Miért gondolok még mindig erre?! - Caroline, te teljesen begolyoztál! - állapítom meg magamban, ahogy egy ismeretlen ház mellett parkolok le hogy belopakodjak. Vámpírként nem esik igazán nehezemre, de magam sem tudom mire is számítsak és mit fogok találni. Klaust? Valamit, ami hozzá vezet? Nem tudom, de én magam sem vagyok biztos benne hogy fel vagyok készülve arra, amit találok, és ami fogad. Klaus a falnak van támaszkodva, és eléggé kiszáradtnak néz ki. Mintha, nem tudna már ébren lenni, de érzem lassú szívverését, és ahogy mellé guggolok le, lassan a szemét is kinyitja. Tompa fény csillan a szemeibe de felismer és még mindig van ereje gúnyolódni, mire csak fáradtan elhúzom a számat. - Komolyan, még most is csak bántani vagy képes a környezetedet - szusszanok fel, ahogy a bilincseit nézem meg, és megérintem. Nem füstölök el, szóval nem verbénás és így megpróbálom elroppantani. Vámpír erőm van és sikerül is. Ami azt jelenti hogy elég régóta lehet már itt, ha nem tud kitörni. Ha nem tud kitörni, akkor azt is jelentheti hogy nem akar, vagy tényleg.... nem képes. - Klaus, miért vagy itt? - kérdezem ahogy a többi láncát is letöröm róla hogy ne csörögjön és ne kösse le. - Meg fogom én ezt még bánni - sóhajtok fel ahogy egy pillanatra a kezeimbe temetem az arcom, és felhúzom a földről. Nincs túl nagy súlya, még nekem sem. Vámpír vagyok, erősebb vagyok mint egy átlagos ember. A vállamra vetem, és kisétálok vele a pincéből a kocsiig. Kinyitom az anyós ülést és behajtogatom oda, vigyázva hogy ne fejelje le a kocsi tetejét sem. - Légyszíves. Most ne okozz balestet azzal hogy felidegesítessz, jó? Köszi - szállok be mellé a kocsiba a vezető ülésre. Gázt adok és elhajtok vele a városból is. Ötven kilóméterrel arébb parkolok le, egy kis faház előtt, amit nem rég vásároltam magamnak, és odaviszem be a vendéget. Az egyik kényelmes vendégágyra teszem le, és egy vizes ronggyal átörölgetem amíg alszik (?). Legalábbis egészen csendben van, meglepő módon. Hozok fel a pincéből egy tasak vért, ami szigorúan kórházi készletből származik. Feltépem és hosszított szálát az ajkai közé illesztem és kicsit megnyomom a zacskót hogy vért pumpáljak belé. Erőre kell kapnia, hogy aztán.... Nem tudom. - Tudod mit? Fogalmam sincs, oké?! - nyögök fel, ahogy leteszem a vértasakot a mellkasára, és felpattanok. Kiszaladok a házból, és a tornácnak támaszkodva szusszanok.
Szeretném folytatni azt az álmot. Sokkal jobb, mint újra és újra és újra végignézni és újra átélni mindazt, amit apámnak és anyámnak köszönhetek, köszönhetünk. Nem akarom, hogy visszatérjen a múltamból mindaz, ami olyanná formált mint most. Éppen Caroline volt az, aki kiránotta belőlem azt az énem, aki lehetnék. Talán ezért is álmodom most vele? De... akkor miért hallom máshonnan a hangját? Kinyitom a szemeim, de nem tudom teljesen kinyitni azokat, s fogalmam sincs, most ez a hallucinációm, vagy a valóságot látom. Figyelek, s összpontosítok, amennyire lehet és amennyire jelen pillanatban képes vagyok. Aztán jobban tisztul a kép. Hogy kerül ide Caroline? Hát persze... Ki kell mondanom, ki akarom mondani, ki akar belőlem szakadni az a nyilvánvaló keserűség, ami bennem van. - Bántani? Én? Ki is van ideláncolva a falhoz? - Az emlékek lassanként kúsznak vissza, s érzem a láncok súlyát is, a dühömmel és a magamra hagyatottsággal együtt. Hiszen egészen jól kifejezi, mennyire is akarnak közéjük? Semennyire. Akkor ugyan hadd adjak ennek a fájdalomnak hangot, nemde? - Wóh, ennyire feldühítettelek? - vigyorgok szélesen arra, ahogy leszedi a bilincseket rólam. Én nem tudtam leszedni. A rajzolatokból, amik megcsillanak a fényben, miért is nem sikerült. Nekem nem. Később már nem is akartam. Ha ennyire nem akarnak maguk között, akkor legyen. - Mert... idehoztak? - a végét már csak suttogom. - Akkor ne tedd – dőlök rá, mert ahogy a láncoktól megszabadít, a testem nekidől, s csak egyik kezemmel tudom átkarolni. Próbálom koordinálni a mozgásom és a beülést, de nem igazán megy, nagyon legyengültem. És az ő vére is rendkívül kívánatos, mégsem fogok nekirontani. - Téged mivel nem lehet felidegelni?- nyomom meg a nemet, félvigyorral, rápillantva. Aztán minden elsötétül elöttem. Az úton csak néha térek magamhoz valamennyire, olyankor csak résnyire nyitom ki a szemem, s látva a napfényt, újfent lecsukom a szemeim. Még nem haltam meg végleg, s a gyűrűm is rajtam van. Valahol biztató. És felkészülök a még rosszabra. Nem ébredek fel, ahogy kiemel a kocsiból, s az érintések is beleolvadnak az álmaimba, amelyek nem kellemesek, így néha erősebben ráfogok a kezére tudattalanul, mert a testem nem kapcsolt ki. Aztán az is abbamarad, ahogy visszaesek teljesen az öntudatlan állapotba.
- Miből gondolod, hogy nekem annyira jó érzés, hogy évszázadokat veszítek miattad, csak, mert karót szúrsz belém? Már megint Kol és drága, egy szem húgom. - Talán mert így megakadályoztam, hogy újabb marhaságot kövessetek el, ezzel tönkretéve a családot? Nem arra esküdtünk fel, hogy megvédjük egymást mindig és örökké? A hülyeségeitekkel éppen ennek tettetek keresztbe! Szánalmas...
Érzek valamit nekinyomódni a számnak, elsőnek azt hiszem, Kol húzott be, így hátrahúzódom. A vér illata azonban nem az övé. Az íze sem, ha már ott tartunk... Kezem ösztönösen kap a vér forrásába, éhségem feltámad és addig szívom, míg csak vér jön belőle. A szervezetem percek alatt jobban lesz, noha arról beszélni, hogy teljesen regenerálódtam, még nagyon messze van. Végre kinyitom a szemem és meglátom azt a szőke fejet, akit mintha éppen az előbb láttam volna. Aztán beugrik, hol láttam az imént, s hogy aztán kocsiba kerültem. - Minek hoztál ki? - Kérdezem halkan, érdeklődéssel. - Most jöttél hogy bosszút állj? Mély levegőt veszek, de addigra már ki is viharzik. Fogalma sincs? De.. akkor miért? Sóhajtok egyet ismét, majd összeszedve magam, kitámolygok a kijárat felé. Kilököm a kezemmel a hálót, majd lerogyok a bejárat melletti kanapéra. - Mit kerestél arra? Mondta neked valaki, merre vagyok? - Azt sem tudom, mennyi idő telt el közben. Hogy meg akarom-e bosszulni, hogy oda leraktak? A testvérük vagyok, a fenébe is!
Grimmjow
Hozzászólások száma :
356
Join date :
2017. Dec. 13.
Tárgy: Re: Klaroline 2020-12-14, 16:09
Klaus and Caroline
Can you see that? The beauty, in the dark?
Fogalmam sincs, hogy miért tettem, amit tettem. Én, aki általában átgondolja hogy mit csinál, és egyre kevésbé hagyom magam elragadtatni az érzéseimnek, most mégis egy oltári nagy hülyeséget csinálok. Konkrétan, életem legnagyobb hibáját szerintem, de valami furcsa érzés akkor sem hagy nyugodni és hajt előre, amíg azt nem veszem észre, hogy Klaus üldögél előttem láncokban. Magányosan, és szeretet nélkül. Ezt, senki nem érdemli meg, ő sem. - Nekem nem kell semmilyen lánc hogy bánthass másokat Klaus, ezt mindenki tudja. De nem ezért jöttem, igazából... Nem tudom hogy miért, de ez most mellékes - legyintem el, és letöröm a láncait, amik engedik magukat és nem forrnak össze újra. Szóval nem verbéna és nincs benne boszorkányság sem. Ez jó jel. - Erre, mindig, minden körülmények között képes vagy - sóhajtok fel, és felhúzom, hogy kimenjünk innen. Rám támaszkodik, és átkarolom. - És most elviszlek innen - hagyom rá, és a kocsihoz navigálom. Beültetem és beszállok én is. Ha most Elena és Bonnie látnának, biztosan kinevetnének és fejbe vernének azért, amit csinálok. - Csak...hallgass egy kicsit - csattanok fel, ahogy hazaviszem magamhoz. Felviszem a szobámba és ágyba teszem. Olyan kiszolgáltatottnak tűnik így, de mégsem érződik hogy le lenne győzve. Őt sosem győzik le. Ő nem engedné. Hozok neki két tasak vért, és az egyiket a szájába adom. A másikat leteszem mellé, és ott hagyom neki ahogy megszólal. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy magam sem tudom biztosan? - pillantok vissza mielőtt ott hagynám. A tornácra megyek és nekitámaszkodva próbálok mélyen lélegezni, hogy megnyugodhassak. Nem sokkal később meghallom őt is, ahogy mellém rogy le a kényelmes kis kanapéra. - Nem, fogalmam sem volt hogy hol vagy - rázom meg a fejem, és felhúzom a térdeim. - Én csak... elindultam valamerre hogy ne legyek otthon és ne vágja a fejemhez az üres lakás hogy mekkora egy csődtömeg vagyok - sóhajtok fel rosszkedvűen.
Keserűen elmosolyodom, fáradtsággal vegyesen. Hát persze, mindenki félreérti, amit és amiért cselekszem. És annyira rossz látni, tudni, visszanézve az időben, hogy helyesen cselekedtem, ám a környezetem inkább eldug ide, mert csak romlást hozok mindenkire. Talán... igazuk lehet. - Akkor menj, menj, hiszen ki tudja, még benned is kárt teszek. Hiszen ahogy mondtad, nekem még lánc sem kell – vigyorgok gúnyosan, minden fájdalmam elfedve benne. Aztán csak némán nézem, ahogy eltöri a bilincseket. Igen, levehettem volna. Talán. Ám jobb, ha nem. Jobb, ha … már mindegy. Némán veszem tudomásul, hogy visz, most mást... úgysem akarok tenni, igaz, nem is tudnék. Nagyon legyengültem, de ebbe belepusztulni úgysem pusztultam volna. Pedig az utóbbi időben már a felém dobott vért sem akartam elfogadni. - Miért? Talán félsz, hogy olyat mondok, ami igaz? - A kérdésemnek azonban csak a fele hangzik el, elnyel a sötétség, benne a rémképekkel, melyekhez lassan már hiány kapcsolódna, ha nem bukkanna fel. Értetlenül tekintek rá. Mindig biztosnak kell lenni, tudni, hogy mit miért teszünk, hiszen egy rossz tett elsöpri az összes addigi jót, amit felépít az ember. Rövid ideig még pihenek, míg ujjaim körbefonják a második zacskó vért, s azt is éppen olyan villámgyorsan fogyasztom el. Egy csepp sem vész kárba, hiszen a vér az élet. Ünk. Most nem megy egy helyben maradni, s valahol várom, arra ébredek fel, még lent vagyok. Talán jobb is lenne. Hadd jöjjenek a többiek hozzám, könyörögve, hogy Klaus, igazad volt, tévedtünk és jól tetted, amit tettél. De úgysem teszik. Elég dühösek és tudatlanok, hogy ott hagyjanak. Éhes vagyok még, kell a regenerálódáshoz, de most azt akarom, hogy tompa legyek. Jó így. - Miért vagy az? - a kérdés önkéntelen jön. S ha nem tudta, hol vagyok.. - De akkor hogy találtál rám? - morfondírozok.