Megint eltelt két hét, és egy újabb sikeres vadászatot tudhatok magam mögött, így hát elégedetten nyújtózom ki a hajóm magányában hogy szundikáljak egy kicsit. Előtte még beütöm a koordinátákat hogy hová is vigyen az én drága hajóm, és aztán robot pilótára állítom. Hogy hová akarok menni? Egy kisebb bolygóra, a Zenn-La-ra, ahol egy bizonyos szépség él, két kis utódjával. Nem tudom, és nem tudom hogyan de valahogy beférkőztek a bőröm alá, és most amolyan pótapának tekint a kicsi Miana és Nydia pedig... Nos, ő nem tudom minek tekint engem, amikor meztelen teste hozzám simul, és egyenletes légzésére alszom el én is. Nagyon rossz alvó vagyok, és általában hamarabb fent vagyok mint ő, olyankor intézem el a nem túl legális dolgaimat. Felteszem csizmás lábam az egyik kialakított helyre és megdöntve az ülést kényelembe helyezem magam. Egy kis pihenés nekem is kijár, ha már milliós kredit értéket kaptam a munkámra, ami nekem meg sem kottyan, már így is jelentős vagyont halmoztam fel, életem végéig nem kellene dolgoznom, ha nem akarnék... De én nem ezért csinálom. Nekem élet kell, szabadság, adrenalin. Az érzés, amikor satnya kis életem veszélybe kerül, és a vérem pezsgése amikor az életemért küzdök. A harc éltet.
Órákkal később riadok fel, a gépi pilótám hangjára, miszerint közli, nem sokára célba érünk. - Automata üzemmód ki, kézi irányítás! - parancsolok neki, és visszabillentem a székem normális helyzetbe és megragadom a kormányt, hogy navigáljam a landolást, nem olyan messze a háztól, ahol a hajóm szoktam hagyni, ha erre járok. Rutinosan parkolok le, és mindent lekapcsolva, hatástalanítva hagyom ott a hajómat, hogy a közel negyed órás sétát letudva a házhoz érjek. Hátamon a gitárom, és egy kis váll táska, csak a látszat kedvéért hiszen hosszú fekete kabátom alatt, és a ruházatom többi részében rejlik mindenem, amire szükségem lehet. A fegyvereim, és a jó pár kredit, hiszen most nem csak költőpénzt hoztam, hanem Nydiának is. Neki jobban kell, én mindig meg tudom venni amire éppen szükségem van, de senkim sincs. Ide sem tudom miért járok vissza, talán tényleg csak a családomra emlékeztetnek, és nem értem mit mozdít meg bennem ez a nő. De érteni akarom, tudni mi ez, és miért vonz. Kényelmes tempóban sétálok a ház felé, jobb fülemben a fülbevaló, ami egy miniatűr szerkezet, amely segítségével eltűnnek a nyelvi akadályok is. Ezt sosem veszem le magamról. Messziről kiszúrom a házat, és a kint játszó gyerekeket. Wayne a nehezebb eset, ő egyenlőre csak azt látja hogy el akarom venni tőle az anyját, de nem merészkedik messzire. Szerintem ösztönösen megérezte, hogy nem én vagyok az, akivel ki kellene kezdenie. Miana pedig amint kiszúr, máris csatakiáltással nyargal felém hogy vegyem fel. A házhoz már így érek oda, karomon a kislánnyal, szinte meg sem kottyan a súlya, erősebb vagyok mint egy átlag ember. - Nyda! Itthon vagy? - kiabálok be, de szinte biztos itt van, de azért nem árt az óvatosság. Széles mosollyal fogadom, egyedül a szemem nem nevet, még nem oldódtam teljesen fel a megbízatásom után, és kell egy kis idő, mire a pillantásom is át tudja hatni a szerep, amit játszom. Mert ez vagyok én, egy ezerarcú ember. - Nohát, Miana! Szaladj, keresd meg a mamát - teszem le a kicsit, aki már el is nyargal teljesíteni a kérésem, én pedig a konyha felé indulok, és közben Wayne-től meg tudok mindent, ami itt történt. Az előző férfi, az apja még mindig nem jelentkezett. Hm, ha tudná hogy nem is fog... Nem rontom el a gyermeki lelkivilágát azzal hogy elmondjam neki, az már rég halott. Végszóra lép be Nyda, akit nem is tudom minek tekintsek. Barátnő? Önjelölt feleség? Szerető? Mindenesetre megcsókolom, ahogy mindig azóta a bizonyos vízválasztó éjszaka után, amikor a konyhában tettem magamévá. - Nyda. De jól nézel ki, talán történt valami? - érdeklődöm könnyed kis mosollyal ajkaimon. Tökéletesen alakítom az aggodalmas-megkönnyebbültet ahogy karcsú alakját karolom át.
Mint mindig, most is egyedül vagyok itthon a gyerekekkel. Nemrég értek haza a tanításból, szóval a kertben játszva próbálnak szimbiózisba kerülni a hazahozott virágukkal. Vagy legalábbis Miana próbál, Wayne meg piszkálja. Már számtalanszor szóltam rá, hogy nevetés helyett inkább segítsen neki megérteni a dolgot, de véleményem szerint csak azért csinálja, hogy nehogy a húgának hamarabb sikerüljön, mint neki. Erre persze elég sok esély van, hisz míg a fiam többnyire elutasító és akaratos, a kislányom ezzel szemben mindennel elfogadó. Szinte biztos vagyok benne, hogy még ma valamennyire sikerülni fog neki. Amúgy is olyan kis makacs, mint a bátyja. Wayne vigyáz rá, ebben biztos vagyok, hiszen bármennyire is adja itt a rossz testvért, ő lenne az első, aki a védelmére kelne, ha történne valami. Nem aggódom. Én bent vagyok a hálószobában, hiszen Sebastiannak köszönhetően volt elég kreditem olyan luxus dolgokat vásárolni, mint nagyobb étkező asztal és ruhásszekrény. Most éppen az utóbbival küzdök serényen, halvány piros ruhámat magam alá gyűrve ülök a lábszáramon és próbálom kisakkozni, mit hova kell dugni. Én értem, hogy így könnyebb szállítani, ezt aláírom, de miért nem lehet akkor már össze is szerelni a célállomáson? Körülöttem mindenhol deszkák, szegecsek, csavarok, meg ilyen fura dolgok, amiknek a nevét sem tudom. Kezemben pedig egy papiros, amit tanácstalanul forgatok összevissza, de azt sem tudom, merről kéne nézni, mert még a számok is minden irányba állnak. Nem tudom ki ennek a kitalálója, de egy kanál vízbe megfojtanám. Na jó nagyzolok, kanál se kéne, meg víz se kéne hozzá. Csak úgy a la natúrba. Miközben így matatok, hallom Miana visongását, de mivel az elmúlt fél órában is ilyen hangos volt, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ó, pedig kellett volna. Éppen a deszkákkal zsonglőrködöm, amikor meghallom azt a mézédes hangot, ami instant olvasztja el a szívem. Olyan hévvel fordulok meg, hogy meglököm a kitámasztott alkatrészeket és egy kicsit rám borulnak. - Váh! - Morgom, miközben kimászok alóluk s felegyenesedve leporolom a ruhám. … Meg még a tükörben megnézem magam, megigazítom a hajam, a szoknya redőit, jó helyre pakolom a ciciket is, hogy kellően kellemes látvány legyen a dekoltázsom, majd izgatott örömmel az arcomon sietek is hozzá. - Jövök már! - Hangzik gyöngyként selymesen csilingelő hangom, miközben összetalálkozom a lányommal, mert értem szalajtotta. Aztán szalad is vissza, mert küldetés teljesítve, anyu már jön. Belibbenek a konyhába s a tekintetem menten ellágyul és dzsemmé avanzsál. - Sebastian~ - Suttogom a nevét, megkönnyebbülve és olvadozva, hiszen visszajött. Megint. Újra, még mindig! Keresztül vágok a konyhán, hogy újra a karjaiba omolhassak, hogy újra érezhessem a fűszeres illatát, hogy újra birtokba vegyen. Mi sem természetesebb, hogy azonnal csókolom, két hete erre várok, még szép. Akkor is, ha Wayne a szemét forgatja tőle, Miana meg kis tudálékosan kuncog valahol mögöttem. Ahogy elengedi az ajkaim, úgy fúrom a fejem a nyakába és dörgölöm az orromat hozzá. A szavaira felkuncogok, s kimászva az illatából rákacsintok. - Hogyne történt volna. Hiszen visszajöttél. - Mosolygom rá s ekkor feltűnik, hogy bár mosolyog.. a szeme. Ó, a szemei. Aggodalom csendül fel a lelkemben, ahogy vékony ujjaimat az arcára fektetem s a szeme alatt simogatom a bőrét. Addig pipiskedek, mígnem elérem, hogy a homlokára nyomhassak egy lány csókot, majd onnan visszaereszkedve az ajkait is illettem ezzel a kiváltsággal. - Éhes vagy? Készítsek neked valamit? -
Tárgy: Home coming 
