Niita Roux
SOHA NE BECSÜLD ALÁ AZT A MEGNYUGVÁST, AMIT EGY MACSKA ADHAT

nala, nii, bastet
kortalan
goddess
eiza gonzalez
elmacskásodott
változó
saját

Kevesen vagyunk a hazámban, így sok feladatom mellé sokféle képesség is jár. Neveztek a Láng Úrnőjének is hajdanán, akaratomnak így meghajolnak a tüzek, igába hajthatok bármilyen formában keletkezett tüzet. Neveztek a parfümök és illatszerek istennőjének is, kitűnő anyának tartottak, így a gyermekáldásra vágyókat és az anyákat is a védelmembe vettem. Védtem továbbá a férfiakat is a sérüléstől, védtem a hőn szeretett macskáimat is, drága hírnökeimet, kik jó szolgálatot tettek az embereknek is. Neveztek a szerelem, a tánc, a zene istennőjének, sőt, mint a napfény hozója, a Nap gabonát érlelő erejének a megtestesítője is én voltam. A béke a nevemhez fűződött, Egyiptom minden részén imádták a nevem és az alattvalóim, a macskák legalább olyan fényűzően éltek, mint maga a fáraó. Védtem őt is, és Ré-t is, az apámat.

Kedvtelve figyelem, ahogy a nagy háború után újra életre kel a vidék. A természet, a világ vett egy mély levegőt és újrakezdi. Az emberek is újrakezdik és megmosolyogtat, ahogy az idős, babonás asszonyok rólam mintázott medálokat ajándékoznak a fiataloknak, sok kis cicával megtámogatva. Fogalmam sincs miért terjedt el annak idején ez a kultusz, de meglepően jól esik, hogy tőlem várnak gyermekáldás ilyen formában. Persze, mikor igazán a fénykorát élte a nevem, akkor volt ám jó macska alakban járni-kelni az emberek között. Elhalmoztak minden földi jóval, tán jobb dolgom is volt, mint a fáraónak. A fáraónak, akire szintén én vigyáztam. Manapság már nincsenek fáraók, így inkább a parfümök és a porontyok kapcsán merülhet fel a nevem, bár már nem igen veszik komolyan az akkori rituálékat. Ezért is szeretem most annyira ezt a medálos dolgot látni. Rég volt már erre példa. Itt ülök most is a szentélyemben, Bubasztisz városának szívében és a szökőkutam vizén keresztül figyelem a világot, ahogy még mindig próbál felállni a világháború után ennyi évvel is. Megviselt mindannyiunkat, még minket, isteneket is rosszul érintett a tragédia. Hát még a lentieket… Elhúzom a kezem a kép felett, mire a víztükör felfodrozódik és újra a kút alját látom. Egy cirmos alattvalóm kocog oda hozzám s a fülembe suttogja, rám várnak a kertben. Meglepetten kelek fel a trónusomról, s arannyal díszített selyemruhám széles uszályát húzva magam után, a cél felé lépkedek. Ki keres, és miért keres? Tippelgethetnék is, de ekkor meglátom őt.
- Az audienciának nem ez a menete… Loki.

Nyöszörögve mozgatom a tappancsaimat, annyira fészkelődök, hogy végül lefordulok az ablakpárkányról. Esés közben riadok fel, gerincemet két irányba csavarva megfordulok a levegőben és talpra érkezem. Huh, ez közel volt. Megrázom éjsötét bundámat, s nyújtózkodok egyet. Visszamászni már nem fogok, szóval az utcaszinten kezdek el csavarogni. Kicsit nagyobb termetem van, mint a többieknek, a kutyák talán ezért rémülnek halálra, mikor meglátnak engem. Nem tudom miért, csak azt, hogy túl jó érzékem van a túlélésre. Hogy van-e nevem? Nincs. Nem tudok róla, sosem adott senki. Igaz, én sem szegődtem soha senki mellé. A macskatársak mesélnek néha ilyen kétlábúakról, akik kényeztetik és dögönyözik őket, de aztán mindig arra a következtetésre jutok, hogy nekem az utcán kell maradnom és megvédenem azokat, akiknek nincs kétlábújuk. Ők a mindenem, olyan rajongással és szeretettel tudnak rám nézni, rám nyávogni, hogy úgy érzem, ez az én helyem, itt kell lennem. Vagy is… nem egészen. Vannak ezek a fura dolgok, amik akkor történnek, amikor alszom. Olyan valóságosnak tűnnek néha, olyan… távolinak. És mégis túl ismerősek. Ó, nem érek erre rá, a szomszéd utcából sírást hallok… megszaporázom a lépteim, befordulok a sarkon s fájdalom mar a szívembe itt, a bundám alatt. Egy dobozban kitettek négy kiscicát az út mellé. Szaglászva sétálok oda, keresem az anyjuk illatát, de nem találom. Valószínűleg belehalt az életadásba. Néhány pillanatig, lehunyt szemekkel, és oldalra csapott fülekkel ülök mellettük, emlékezve a hős anyára. Felnyávogok, keservesen, fájón, illanón. Hangomra csakhamar előkerülnek a többiek, s mind megszaglásszák a megszeppent kis csomagokat. Kérdőn nézek rájuk, ki tudja befogadni őket? Ki tudja gondozni őket? Mindenki tartózkodik, odébb lépnek. Nekem elfogy a türelmem. Felmorranva dobbantok egyet és felállva magasodok föléjük. A hátsó sorból előkerül egy szürke társam, aki némi nózi összedugás után egyetértően pillant rám. A vonásaim megenyhülnek, és visszaülök. Nem lesz több áldozat… Szürke egyesével viszi el őket onnan a saját kis kuckójába a két sajátja mellé. Most már nem aggódom.