Belmont and Tepes

Can you see that? The beauty, in the dark?

Magány.
Hű társam mióta az eszemet tudom és mióta apám meghalt. Megöltem őt, hogy a világ élhessen, és ne pusztuljon el minden ismert életforma a földön. Megtettem, mert meg kellett tennem, de mégis.... az emberiség rászolgált arra, hogy elpusztuljon, már én is értem.
Megértettem apám halála után, mikor az én halálomat is kívánták. Két halandó, akik elhitették velem hogy kedvelnek, és annyira vágytam a társaságot hogy befogadtam őket a váramba, ami egykor a tudománynak és a művészetnek volt az otthona. Ahová anyám jött el, és ahol megismerkedett az apámmal. Ahol felnőttem én magam is. Ami egy ideig az én idealizált otthonom volt, de később mégis a végső csatatér lett ahol megvívtunk. Az életért, és a halálért.
Az Életért.
Miután magamra maradtam a sebeimmel... Sokat gondolkodtam. Az életen, és a barátaimon, már ha azok. Belmont, és Sypha. Ő ketten... Érdekes párost alkotnak. Elmentek innen, és rám hagyták a Belmond házat is, annak minden rejtélyével. A szörnyek gyűjteményét. Egy helyre került a Belmont és a Tepes család minden tudománya és ereklyéje.
Fellobban bennem a gyűlölet ahogy eszembe jut a legutóbbi árulás. A két hitszegőt.... karóba húztam. Nem vagyok rá büszke, de indulatomban... jó megoldásnak tűnt az apámat követni és féktelen dühömben neki estem hogy renováljam a kastélyt. Helyre állítottam az ajtókat és az ablakokat. Tanulmányoztam az emberek tudományait és tudom hogyan kell építeni és üveget alkotni.
Ezzel foglalkozom akkor is amikor mozgást érzékelek a kastély előtt és odaindulok, hogy megnézzem ki az. A kardomtól már mindig nálam van. Nem teszem el sehová most már, mert az életemet kell védenem.
- Belmont - hangzik a hideg hangom ahogy mögé kerülök és nekiszegezem a kardomat. Nem várok látogatókat, és már benne sem bízom. Nem ismerem igazán. Nem tudom bízhatok-e benne. Nem ismerek senkit igazán. Őt sem.
- Miért jöttél ide? - kérdezem tőle. A csuklómon még látszódnak a hegek amiket elszenvedtem tőlük és mélyre sebeztek. Mélyebbre mint amit képes lennék meggyógyítani magam.

Alucard & Belmont

What the Heck?!  

Nyugalomra vágytam, és elváltak az útjaink Shypával, kicsit pihenni is szeretnék. Ráadásul szükségem van a Belmont család könyveire, egy újabb szörny után kutatok, ami a vámpíroknál is sötétebb, és rosszabb. De kezdek kicsit kétségbe esni, ahogy a kastély körül meglátom a karóba húzott alakokat. Ez… valahogy nem stimmel. Ez, Drakula szokása volt, és a szar is belém  fagyna, ha nem lettem volna így is óvatos. De Alucard lénye az, aki miatt nem rántottam kardot , már az első pillanatban. Feltartom a kezemet, és gyanúsan szűkül össze a pillantásom, amit persze, ő nem láthat. Miután legyőztük a pokol szörnyet, és rohadt messziről gyalogoltam vissza, megállás nélkül, ez…a hála?
- Eressz már, Alucard, ez rohadtul nem vicces! – próbálom könnyedén ellökni a kardját a torkomtól, de ha nem megy, úgy maradok, és várok még.
- Ez valami teszt? Érezhetnéd, hogy a gyógynövények, és az alkohol tart jelenleg életben, és ha elfelejtetted volna, gyakorlatilag, itt lakom! Tudod… a Belmont ház, az örökségem, bla-bla. Na! Ne szórakozz! – nem hiszem el, hogy ezt csinálja, és határozottabban lököm el a karját a nyakamtól, és fordulok meg vele szembe.
- Mi a frássz történt veled? Ha?! – pillantok hátra a vállam felett. – Csak egy kicsit nem figyelek ide, és máris kidíszíted a területet? – a lovam Alucard tarkójába fúj, mintha változtatna bármit is a viselkedésén, hogy ha egy ló megfújja a szőkeség haját…
- Menjünk, éhes vagyok, és szomjas. – lépek a lépcsők irányába, és a harmadik lépcső foknál sötétül el minden a szemeim előtt. – Franc!!! – sikerül még ennyit kipréselnem a számon, és mint egy krumplis zsák dőlök el. A dicsőséges, utolsó Belmont sarj! Néha elgondolkodom, hogy mi lenne jobb? Ha meghalnék, vagy még élnék, és harc közben patkolnék el? Tuti nem adnám könnyedén a bőrömet.
- A pia! Ne felejtsd a piát! – suttogom félájultan, vagy a földön fekve, vagy ha netán cipelne, akkor a karjaiban vitetem magam.
- Árnyék… pedig szereti, ha a patáját rendben tartom, és… a szőrét is rendben tartom, de a sárdagonya az, amit legjobban szeret! Rá férne… rám…pedig te! – dünnyögöm össze vissza hadoválva, de fontosnak tartom, nagyon fontosnak, hogy Alucard tudjon róluk.
- A kacsát pedig jól átsütve kérem! – a láz beszél belőlem, de ha már éhes is voltam!

Belmont and Tepes

Can you see that? The beauty, in the dark?

A kastély magányában élem a napjaim és már nem is vágyom az emberek után. Látni sem akarom őket, és remélem nem is tévednek ide. Csendben őrzöm a kastélyt, paám hagyatékát és a Belmont házat ami alatta van. Szerencsétlen módon egy helyre került mindkettő és most közösködnöm kell. Ha meg tudom szerelni a központi irányítógömböt, akkor elteleportálom innen a kastélyt vissza az eredeti helyére ahol apám lakott.
Most is a kastélyon ügyködöm. Repülni tudok a magasság nem akadály számomra, de megérzek egy mozgolódó energiát.
Ismerős és mégis idegen.
Belmont mögött jelenek meg és kardom szegezem rá ahogy megérkezik. Már nem vagyok benne biztos hogy még mindig barátok vagyunk-e.
- Nem is viccnek szántam - jegyzem meg halkan ahogy nem eresztem le a fegyvert de hagyom hogy eltolja a nyakától. Nem erőszakoskodom, de nem is bízom.
- Érzem hogy bűzlesz. Gyógyszerektől és alkoholtól. Vértől és mocsoktól... - húzom el a szám szélét, hogy kivillan a hegyes szemfogam. Nem tagadom, nem jelent veszélyt rám ebben az állapotban, de azért sosem kockáztatok. Többé már nem.
- Igaz. Már dolgozom a módján hogy megjavítsam a központi irányító szerkezetet. Hamarosan elhagyom ezt a helyet és a Belmont ház ismét szabad lesz tőlem - teszem hozzá ahogy elteszem a kardot a hüvelyébe. A lova belefúj a nyakamba és a majdnem megeszi a hajam, mire csak felmorranok. Ez borzasztóan ismerős és meg is pakolom a derék jószág nyakát.
- Sokáig voltál távol, Belmont. Az emberek.... megint megmutatták "nemes" természetüket és elfogadásukat a másokkal szemben. Ezt maguknak köszönhetik.... - teszem hozzá hidegen és élesen. Még fájnak a sebeim. Nem is a fizikai sebeim, sokkal inkább azok amik mélyebbre mentek a kelleténél, és a lelkemet sebezték. Nem tudom... begyógyulnak-e valaha.
Figyelem ahogy elindul, és összeesik a harmadik lépcsőn. Félrebeszél ahogy lázasodik be és végül felemelem onnan. Bárhonnan nézem is... ő nem akart engem megölni amikor megtehette volna. Alkalma pedig volt rá.
Felviszem az egyik vendégszobába és ágyba teszem. Borogatom a homlokát amíg lázas, de amint lejjebb megy és jobban lesz, magárahagyom hadd aludjon. Pihenje ki a fáradalmait, és menjen le a Belmont pincébe.
Aztán keljen újra útra.
Készítek ebédet, és a felét neki hagyom. De nem mutatkozom. Folytatom a kastély renoválást és mire lemegy a nap, az egyik torony kiálló szegletén ülök le pihenni. Elfáradtam és össze zavarodtam. Belmont szavai csengenek még a fülemben. Rá férnék... De mire gondolt?
- Már nem kell sok.... - bíztatom magam, hiszen ha befejezem a renoválást akkor elvihetem innen az egész kastélyt. Bár még nagyon sok munka van vele.