Démon & Yoh

Wretched and divine

Sötét van a szobában, minden ablak csukva van és a redőnyök is békésen pihennek, csak én nem tudok. Éberen fekszek a kényelmes ágyamon, ami még jó is lehetne más körülmények között. Ha nem rabságban sínylődnék évek óta, és nem kellene mellém két másik démon hogy féken tudjanak tartani, mert szerintük vad vagyok. Szerintem, eleven és olyan amilyennek lennem kell, de ezen aligha lehet csodálkozni. A természet félresiklott terméke vagyok csupán, mert mi jó is származhatna a Pokol Urának és a Mennyek angyali leányának, Sarielnek a nászából? Mondjuk.... én. Egy démon aki talán még a teremtőjére is veszélyt jelenthet, ezért el kell nyomni, és megfeledkezni róla.
A földre száműztek hát kirendelték az őrzőimet akik napról napra vívnak meg az erőmmel és pokoli természetemmel, mert azt csinálok amit akarok. Legaábbis az eszme az ez, és van amikor napokra kiütnek egy angyali fegyverrel. Átkozott kettősség. A hatalmam korlátozva van és ha a mágikus kötelékek és pecsétek láthatóak lennének, ki sem látszanék alóluk, és amikor elnyomja elmém egy erősebb akarat, olykor teljesen elernyedek, és már-már kezelhetővé is válok számukra, és nem könnyű mellém őrt találni aki bír velem. A fizikai erőm így is az embereké felett van, és mivel vékony vagyok, fürge is. Akaratos és szeszélyes, és mindent akaró. Elkezdtem énekelni, és most a médiában vagyok jelen és mindenkinek a képébe ordítom azt, ami vagyok, de a kor furcsa fintora hogy vesznek komolyan, és a pecsétek feltörése nélkül nem tudom bizonyítani csak puszta szavakkal. Az őreim nevetni szoktak olykor, én meg vég nélkül dühöngök és vég nélkül tépem a láncaim ordítva, míg ki nem fulladok, és be nem rekedek. Azt hiszem erre mondanák azt, hogy instabil... Hát, ki tudja. Vagyok, ami vagyok. Még annál is több, és a mindennél kevesebb.
Hosszútávon még nem maradt meg senki itt, cserélődnek hogy nehogy befolyásolni tudjak valakit, mert angyalian elbűvölő is tudok lenni ha akarok. Nehezebb uralkodnom magamon, de néha megteszem. Ki akarok szabadulni, a folytonos elnyomásból és szabad akarok lenni. Mindenkinek jár ez, nekem miért nem? Miért neveznek vérszomjasnak, és fékevesztettnek? Azt kell játszanom hogy meber vagyok, holott én sokkal de sokkal több vagyok. A Pokol Hercege vagyok, és minden hatalmam megvan hozzá hogy uralkodjam. Vagyis, meg lenne ha nem lenne elnyomva, és nem lennék folyamatosan kábítva.
Hallom az őreim lépését, és valami újat. Ezeket a csizmákat még nem hallottam. Megint újat kapok, mert engem vigyázni olyan átkozottul megtisztelő feladat, csodálom hogy vannak még jelentkezők. Tisztulnak a hangok, ahogy közelednek, és azt hiszik hogy használati utasítás is jár mellém, hát nagyon tévedek.
- ... soha, de tényleg soha nem lankadhat a figyelmet. Az úrfi megérzi és pillanatokon belül átsiklik a legkisebb repedésen is. Ne hagyd magad megtéveszteni, mert kijátszik mindenkit, és nehogy bedőlj a szenvedő angyali alakításának. Előszeretettel adja elő - hallom őket, és ezen kénytelen vagyok elmosolyodni, hiszen igaz. Vertem én már át könnyűszerrel harcedzett, veterán démonokat és Lilith is a pokolba kívánt már. Tőle bóknak vettem.
Oldalra fordulok az ágyon. Még tartanak a nyugtatók amiket kaptam, és kicsit súlytalannak érzem magam. Az ágyon feküdni biztonságosabb, mint faltól falig közlekedni bár néha kényszerem van erre is. Mehetnékem, és nem engednek. Soha nem engednek! Engem!
- Nos... itt is lenne. A mi kis üdvöskénk, Yoh - hallom a kulcsot a zárban és lassan bekúszik a folyosón lévő lámpa sápadt fénye, és derengő sugarába fogja az arcom. Hatásvadász. Épp csak a rácsok rontják a pillanatot mert még a szobám belül is minden oldalról körbevesznek. Orichalconból készültek, nem tudom elszaggatni őket pedig próbáltam. Sokszor. Sokáig.
Üdvözült mosolyra húzom keskeny ajkaim.
- Hello there. Te vagy az új bébiszitterem? - nézem meg alaposabban ahogy beljebb lép, kicsit közelebb a rácshoz. Magas, szikár. Harcosnak tűnik. Fegyelmezettnek. Unalmasnak. A harcosok mind prűdek, és merevek. Nem bírnak velem, és a puszta erejükkel képesek csak féken tartani. Volt egy harcos... ő derekasan bírta de egy idő után belém szeretett és beleőrült a kínba hogy nem tehet a kedvemre. Azt hiszem azóta már apám kivégeztette. Nos, őt sajnáltam, eszembe jutott vagy öt percre. Nem kellett volna sok hogy feltörje a képességeimet elnyomó varázslatot, és akkor a többi már gyerekjáték lett volna nekem. A pokol démoni ura persze ekkor toppant be hogy meglátogasson és egy hétre lekapcsolt az ébrenlétről, amíg új védelmet és játszóteret épített nekem. Most meg új szittert küld. Micsoda nemes gesztus.
- Nos, megkaptál minden utasítást és használati tudást hozzám? Elmesélték hogy nem vihetsz ki csak úgy innen, még fotózásra sem? Ááááhhh - kapok a nyakamhoz, ahogy a régebbi őröm akiválja a rúnát és összerándulok. Fájdalmat érzek, de ez csak arra elég hogy zavarjon, kizökkentsen a koncentrációból. A varázserő felpezsdül, és a láthatatlan lánc vége átkerül az újonnan jött harcos kezébe. Mintha egy állat pórázát adnák át egymásnak! Felhördülök, amikor elmúlik ez a kínzó, mélyről jövő és mindent felperzselő gyűlölet, és nem marad más csak a tompaság, és a légies állapot. Jobb, mint valami elektrosokk terápia.
- Tetszik a látvány Harcos? - nem, nem akarom tudni mi a neve. Nem érdekel. Egyikét se jegyeztem meg, minek? Jönnek és mennek, egyik sem állandó. Kék szemeim, élesen méregetik őt, mégha épp a testem képtelen is a mozgásra.

Yoh  & Rionel

Holy....Hell

Álmomban sem hittem volna, hogy ledegradálnak, egy ilyen feladatra. Kém vagyok, harcos a legjobbak közül, akit egyenesen maga Mihály képzett, csak neki tartozom elszámolással. Minden egyes lépésemről, és persze… a Mindenható az mindenről tud, de közvetlenül sosem láttam, komolyabban. Rionelnek hívnak, régen, az első sorból indultam harcba, Mihály oldalán. Aztán később, árnyak közt bujkálva, infórmációkat szereztem, és megfelelőekkel is szolgáltam. Újdonsült feladatomért pedig egyenesen a pokolba kellett jönnöm. Számos tetoválás van a testemen, hogy az éteri energiákat elnyomjam, és ne hívjam fel magamra a figyelmet. Lényegében majdhogynem titokban kéne tartani, hogy itt vagyok. Így volna rendjén.
Hallgatom, hogy mikre kell vigyáznom, és csak ökölbe szorul a kezem egy pillanatra, majd elernyed, tényleg… ezt kell tennem?! Alantas munka, ahelyett, hogy megölném, főleg most, amikor védtelen állítólag a szerek ellen, amiket belé pumpáltak, meg fegyverek miatt is, amiket használtak vele szemben. Puhán lépkedek a köveken, hallani se lehet a lépteimet szinte. Erre vigyázok.
Megtudtam, hogy a szoba belső kinézetét is magam kreálhatom, de nem érdekel, egyelőre nem nyúlok ott semmihez, szerintem sose. Túl leszek ezen az egészen, igyekszem minél hamarabb megtenni, amit kell. Lejelentem, hogy csak káros a léte, még ezeken a bohóckodásokon is túl, mert ha kiszabadul, gondolkodás nélkül elpusztítja a földet. Lucifer legalább meghagyja köztes játszótérnek, de ez a gyerek? Nem hiszem, hogy túl sokat gondolkodna, úgy bármin is.
Hófehér szemeim átsiklanak a szobán is, ahogy végig mérem őt is, és a rácsokra is vetek néhány pillantást, a kérdésére nem reagálok, nem látszik, hogy meghallottam volna.
A provokációjára is tovább ácsorgok a helyemen, és csak sóhajtok egyet. Nem tetszik a feladat, amit kaptam, semmi nem tetszik. De máris aktiválja az egyik démon a rúnáját. Elvégre ők tudják jobban, hogy mi a menet. Nem kín mester vagyok, hanem harcos, a legjobbak közül. Noha minden szükséges információt megkaptam az őt érintő varázslatokról, és pecsétekről, tudom magam is használni őket. S ha az információink helyesek, a mennyei erőmtől még jobban fog szenvedni. Helyes. Bár, még mindig nem értem, minek tartják ennyire fontosnak. Ennyire szentimentális még Lucifer se lehet.
Nem mutatkozom be neki, nem mondom meg a nevemet, teljesen tökéletes számomra, ha csak Harcosként emleget. Külsőre magas, több mint két méter magas vagyok, kreolos barna bőröm van, ami leginkább a hawai emberekéhez hasonlít, a szemeim ellenben fehérek, nagyon jó látással rendelkezem. Fekete atlétát viselek, fekete katonai zsebes nadrággal és bakanccsal, kényelmes fajtával. A korábban említett ostor látszik csak az oldalamon, a mennyei fegyvereim továbbra is rejtve az őrök szemei elől is. Bár, érzem belőlük is, hogy tartanak tőlem. Nem segítek nekik abban, hogy barátságosabbnak gondoljanak, érezzenek. Fenyegető aurát árasztok. Egy halandó is megborzong a közelembe, egy őrangyallal ellentétben.
- Kielégítő, de csak majdnem. – válaszolok szűkszavúan, először szólaltam meg, amióta megjelentem, a hangom mély, és karcos, hűvös és árad belőle a gyűlölet.A két lótifuti picit hátrébb lép, megszokták, hogy nem szólalok meg.

Démon & Yoh

Wretched and divine

Nagyon is idegesítő hogy nem közlekedhetek szabadon, és jönnek mennek az emberek körülöttem, de ez a harcos más. Valahogy, a szótlansága és a termete nagyon más mint ami eddig volt, és már most örömmel gondolok rá hogy ki fogom hozni belőle is azt a részét, amit oly gondosan takargat a külleme mögött. Látom én, utálja hogy itt kell lennie, utálja hogy ennyire magasztos, és méltóságtalan feladattal látták el, pedig erős. Oh, én még erősebb lennék ha... Jó, jó. Álmodozni még szabad, és nekem főleg ez jut ki, ha már egyszer így alakult.
A párnámon pihentetem magam, miután csak így átadtak. Ennyire egyszerűen, és semmit mondóan. Ennyire méltatlanul. Herceg vagyok, akként kellene bánniuk velem! Nem pedig úgy mint egy kísérleti patkánnyal.
Oh tudom, én. Tudom. Az vagyok. A sors furcsa fintora és a természet rendjének megbontója, mert én nem is létezhetnék semmiféle formában.
- Miért csak majdnem? Mi hiányzik ? Látni szeretnéd a fehér szárnyaimat? Esetleg a feketéket? Nem elég drámai a helyzet? Virágokat nem tudtam rendelni, éjjel nincs nyitva üzlet pedig a Flowerking elég gyönyörű rózsákat termeszt - mosolyodom el gyengén, de ez csak a látszat. Félig lehunyt pillák keretezik éteri arcomat, de azért nem egészen angyali. A szemeim kicsit nagyobbak, és csoda mód ki tudom festeni. Arc csontom picit élesebb a kelleténél, és könnyen át tud alakulni megnyerőbő, utálatossá. Igazán egyedi és különös transzformáció ez.
- Téged melyik oldal küldött? Ezúttal kinek köszönhetem? - kérdezősködöm tovább és helyezkedek egy kicsit, legalábbis megpróbálok, de nem igazán sikerül. El is szontyolodom, méghozzá eléglátványosan.
- Ah...annyira fáj... - húzom össze magam ahogy tudom, de épp csak belemoccanok, szenvedősen. Nem hagyom ki. Tudnom kell miféle, kiféle. Akarom hogy tudja, én nem vagyok bolond. Nem úgy, ahogy ő azt gondolná, és nem vagyok egy utolsó senki. Két műfajban is kinőttem magam és idol lettem.
- Miért gyűlölsz engem? Sosem láttál még.... - panaszkodok egy keveset ahogy érzem. Érzem! Megmoccant a nagylábujjam. Igen, ez egészen biztos.

Yoh  & Rionel

Holy....Hell

Csak állok ott, semmit mondó pillantással. Száműztek, nem tettem semmi rosszat, mégis száműztek, és pesztra lett belőlem. Kérleltem atyámat, hogy másítsa meg a döntését, de egyenesen őt kérték fel a feladatra, hogy találja meg a legjobb angyalt, aki vigyáz, erre az átokfajzatra.
Enerváltan hordozom körbe a pillantásomat, hogy ennek szó menése van! Megáll az eszem. Megvakarom a csuklómat, kicsit még szúrnak az új pecsétjeim, vész esetén feloldhatom őket, de itt senki sem érezheti, hogy angyal vagyok. Nagyon kevesen is tudnak róla, ott fent, és ott lent is.
Ez pedig így jó, ahogy van.
Közelebb lépek hozzá, és a homlokához érintem a tenyeremet, anyám gyógyító erejéből is örököltem, így gyorsabban is gyógyulok, ha sérülés ér, de gyógyítani is képes vagyok ezáltal. Érzem, hogy megy ki belőle a nyugtató. Ki vagyok én,hogy ellen álljak a parancsnak, úgyis azért küldtek ,hogy állandóal leszedáljam. Így nyúlok a következő adag kiütő cuccért, nincs egyelőre semmilyen előadása. Egyelőre. Ez is, megáll az eszem, idol… a világnak okádja a hülyeségeit, és ezek meg beveszik, hát ilyen világban élünk…
- És te? Be se léptem az ajtón, már éreztem a gyűlöleted. – pillantok vissza rá lustán. Ezután, beadom neki a nyugtatóit, szedálóit, csak úgy lazán a combjába döföm a tűt.
Nem kell tudnia, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Csak, teszem amit kell, és pár hét, és  elmozdítanak erről a posztról. Túl jó vagyok ahhoz, hogy csak úgy itt poshadjak a sötétségben, és testőrködjek, egy identitás zavaros, kettős személyiséges akárki felett. Csak, úgy nagy vonalakban, amilyen információkat kaptam róla. Nem, nem fáradok azzal, hogy megismerjem. Nem bratyizni jöttem hozzá. Csak a kötelező pillanatokban fogjuk egymást látni. Mellette maradok, amíg az újabb adag hatni nem kezd, aztán kisétálok a cellából, nem foglalkozom azzal,hogy belül milyen kinézete van, ahogy azzal sem, hogy mit nyöszörög, majd kaja időben újra megjelenek, de az még messze van. Addig is, keresek magamnak egy távolabbi zugot, hogy a bukottak, meg démonok szagát kevésbé érezzem, és levédem, megcsinálom magamnak afféle búvó helynek. Jó ,ha van.

Démon & Yoh

Wretched and divine

Nem értem miért küldtek ide egy ilyen harcost, de még sosem volt ilyen kaliberű felvigyázóm, és nem is reméltem hogy lesz. Ki küldhette? Michael bácsikám, akinek a kellemetlen feladata vagy éppen a kedves Apám küldte? Nem tudom eldönteni, és jelenleg nem sok mindent tudok tenni, mert elnyomnak a szerek és a mágia. Az én erőm végtelen lenne ha hagynának kibontakozni és nem zárnának el a világ elől ide.
Oh, látom a szikrád Harcos, látom én hogy mennyire utál engem és hogy itt kell lennie, ki tudja miféle magasztos küldetés helyett. Mittudomén, melyik félnek dolgozik, de elég erős, és ahogy az alakján nézek végig, tudom azt is hogy nehéz dolgom lesz. Meg fogom törni. Meg kell törnöm, hogy aztán kiszabadulhassak innen.
Sötét szemeimmel nézem ahogy közeledik, és ahogy a homlokomra simul a keze majdnem felnyögök, annyira jó érzés. Meleg és kellemes.... bizsergető.
- Ez.... meleg - suttogom ahogy rá emelem kissé tisztább tekintetemet. Szakállas, markáns arca van, és akad pár pecsét is a testén ahogy elnézem. Megmoccanok, de mielőtt túl sok mindent tehetnék, egy tűszúrást érzek meg a combomon és aztán a szétterjedő zsibbadást. Fájdalom suhan át az arcomon, ahogy a testem elernyed.
- Ezért.... utállak. Olyan vagy.... mint a többiek... Fájdalmat... okoztok.... - dünnyögöm ahogy egy percre kiesek az ébren létből és mire kinyitom a szemem már távolodik. Erős szerekkel ütnek ki nap mint nap.
Órákkal később kelek fel, szédelegve de sikerül eljutnom a fürdőmig és közel egy óra telik el mire sikerül lefürdenem. Szédülök, és a kádamból is nehezen kelek fel, de muszáj megszárítkoznom, és felöltöznöm, hiszen ma még válaszolnom kell a leveleimre és dolgoznom kell az új dalom keverésén és a forgatókönyvemen amit a klipphez akarok, de úgy fáj a fejem.
A kedvenc fotelemben vackolok be, és bele bele szundítok a dologba, és a harcos ébreszt fel, ahogy becsörtet a cellámba, amit a szobámnak csúfolnak. Bágyadtan pillantok rá.
- Mit akarsz.... - kérdezem ahogy hosszú lábaimnak más pozíciót keresek, mert már kezd kényelmetlen lenni.
- Rosszul vagyok.... miattad. De te nem válaszoltál nekem! Miért? - szegezem neki a kérdést ahogy nem moccanok a fotelemből.

Yoh  & Rionel

Holy....Hell

Nem törődök egyetlen szavával sem, tudom, hallottam azokról, képes megbűvölni vele bárkit, ahogy az apja is, az ahogyan az almával tette Éváéknál.
Lekicsinyítő feladat, hogy pont rá vigyázok, elvégre ki akarna egy olyan orkánt letámadni, mint ez a gyerek? Tudom jól, hogy a látszattal ellentétben még Lucifer is nagy haragra gerjedne, ha egy haja szála is meggörbülne a fiának. De ezzel a feladattal csak az érdemes feladatoktól vonnak el. Nem szeretek egy helyben állni, tenni, venni szeretek. Az izgalmat, ahogy ki nyomozom az ellenség szándékait.
De ez? Csak szedáljam le, hogy ne legyen veszélyes, ne gondolkodjon. Ennyi erővel nagy szívességet lehetne tenni a világnak, ha megölnénk őt.
Mérges vagyok, atyám nem nekem üzent személyesen, hanem az egyik angyallal hozta az üzenetet. Ki alakítottam a stadionszerű helyen a legtávolabbi részen a saját helyemet. Odabent látszik az égbolt, a nappal és az éjszaka, finom mohás fű borítja a talajt, egész természet közeli, legalább ebbe nem szól bele senki. Ugyan, mi közük van hozzá.
Semmi, érzik a belőlem áradó tekintélyt, és erőt, ezért egyik démon sem packázik velem, és ez így van rendjén. De, hogy most már reggelit… hogy egyáltalán az étkezéséért is én feleljek?! Mintha a démon alattvalók is tudnák, a konyhába érve, már készítik is oda a tálcát, hogy be vigyem neki a reggelit. Bele köpnék, de nincs bennem ennyi rossz indulat.
- A reggelid. – megállok előtte, és végig mérem, szemeim megvetően szántják végig az alkját.
- Nem miattam. A parancsokat teljesítem. Így kell bánni veled. – közlöm vele a miheztartás végett.
Nem érdekel, csak azt teszem, amit mondanak, etessem meg, pucoljam ki, igen… lehet hogy ezt is megkapom a feladatomként.
Le teszem a tálcát a mellette levő kis asztalra.
- Nincs benne a munkaköri leírásomban, hogy köteles vagyok veled beszélgetni, és bármiféle kérdésedre válaszolni, én nem haverkodni jöttem ide, és nem is az új balek leszek, akit tönkre teszel a ténykedéseiddel. – lépek el mellőle, és már az ajtóban állok.

Démon & Yoh

Wretched and divine

Nem figyel rám, és ez bántja az önérzetemet és gyerekes hisztériát érzek rá hogy mindent a szemére vessek. Azt is, amiről nem ő tehet, de tudom hogy nem lenne értelme, és sokkal nagyobbcsaták várnak még rám, és tartalékolnom kell azt a kevéske erőt, amit nap mint nap össze tudok gyűjteni, mielőtt teljesen kiütnének az ébrenlétből. Ennél csak nehezebb napok várnak rám, de nem féltem különösebben magam, mert tudom jól hogy a végén én fogok nyerni, csak még egy kicsit várnom kell.
Szédelegve és kábán közlekedek, céltalanul olykor és végül az egyik fotelemben kötök ki, és csak homályos emlékeim vannak hogy kerültem ide. Fárasztanak a gyógyszerek és a mágikus béklyók. Ha szemmel láthatóan lennének, ki sem látszanék alóluk, annyi van és gordiuszi csomóként fedik át egymást. Meg kell találnom köztük a leggyengébbet, mert ha azt elpattintom, akkor a többit már láncreakcióként sodorja magával.
A világ nem tökéletes, és nem szabályszerű, ahogy semmi sem. Nincs olyan, hogy tökéletes, így a kötelékeim között is kell hogy legyen egy hiba. Bele alszom a nagy kutatásba, és az új őröm hangjára nyitom ki a szemem és kissé homályosan látom magam előtt. Pár pislogás után erősödik a kép, és a reggelimet látom meg, amire gondolni sem tudok jelenleg.
- A parancsokat. Mindenki csak a parancsokat teljesíti. Honnan is jönnek ezek? Így kell? Ugyan ki mondja ezt? Az angyalok vezetője? Lucifer? Maga az Úr? Mondd harcos, te mégis honnan tudod hogy hogyan kell bánni velem? - sziszegem felé és nem nyúlok az ételhez egyenlőre. Nem mintha nem bíznék benne. Tudom hogy nem árthatnak nekem, és ezt sokszor ki is használom, és vissza élek vele.
- Nincs benne. Persze. Te is csak ugyanolyan vagy mint a többiek. Kegyvesztett, akiben a büszkeség dominál hogy ilyen alantas munkát kell végeznie. Hogy a nagy harcias életéből, lefokozták és már semmi másra nem kell - vágom hozzá, félig meddig gondolván csak blöffnek, mert tudom én! Oh, tudom én, milyen büszke szerzetek, és hogy nem véletlenül vannak itt. Engem vigyázni nem túl nemes és sorsfordító feladat. Annyit se érek hogy valaki megkérdezze, ki vagyok én. Soha, senki nem látott engem, csak azt a korcs szerzetet akinek léteznie sem lenne szabad.
- Menj csak. Tegyél panaszt. Mihálynál, Gabrielnél, Lucifernél.... Vagy talán még audenciát sem kapsz? Csak levelet, semmit mondóan üreset ? Tényleg ennyire vak vagy, Harcos? - kérdezem kicsit félre billenő fejjel, ahogy a hátát szuggerálom, de nem mondok többet. Remélem egyik másik megszólalásom célba ért, és gondolkozásra sarkallják majd.
Megírok egy fél dalt, mire ebéd idő lesz és a reggelit érintetlenül vihetik ki a démonok. Micsoda kellemes változatosság ez, hogy nem ő jött. Majd csak később fogom látni amikor a szurit kell beadnia.

Yoh  & Rionel

Holy....Hell

Elegem van abból, hogy őt kell hallgassam, hogy hogy egyáltalán egy levegőt kell szívjak vele. Egyáltalán nem tetszik, az, ahogyan lekezelően bánik velem.
- Részletes tájékoztatást kaptam azon a napon, amikor ide küldtek. Felesleges levelezgetnem bárkivel is. – persze a jelentéseimet én magam, viszont küldözgetem, mert ez is a feladatom. Bár erre sem érkezik válasz, amióta le jöttem ide. Elege van atyámnak belőlem, amiért ezt a lehetetlen feladatot kaptam? Nem akar már többet látni? Pedig mindig igyekeztem őt büszkévé tenni, ahogy anyámat is. Mégis, úgy érzem, hogy az, hogy itt vagyok, azt jelenti, elég volt belőlem, és nincs szüksége senkinek sem az általam szolgáltatott információkra, vagy háttérben munkálkodásomra.
- Nem csináltam semmi rosszat, soha! Minden küldetésem sikerrel járt, és mégis itt vagyok! Igen, kegyvesztett lettem, de magam sem tudom, hogy miért! – csattanok fel, és ott hagyom, vak akarok lenni, vak vagyok, mert tudom, hogy azért küldtek ide, hogy a szárnyaimat veszítsem el. Nem tettem eleget az emberekért? Zártam be démon kapukat, hogy ne töröljenek el a föld színéről kisebb falvakat, kultúrákat, akik ilyen, olyan módon imádják az istenüket? Nem? Nem volt elég ezek szerint? Vagy túl szabály követő voltam és az volt a baj, hogy sosem vétettem igazán?
A szobám magányában meditálok, amelyet a mennybéli házam mintájára igyekeztem ki alakítani. Puha moha borítja a padlót, márvány a falakat, egy hatalmas földbe mélyesztett medence, a tisztálkodás megnyugtat, rendbe szedem a tollaimat, állandóan piszkosnak érzem magamat a démonok között. Ahogy a szennyük rám tapad, és megtelepszik a bőrömön, és a szárnyaimon, a hely sem tesz jót. Az injekció beadásakor jövök legközelebb, és tudom, hogy egy falatot sem evett. Ezt is jelentenem kell, mint mindig mindent, hogy milyen a közérzete, és a hangulata. Egyáltalán nem várom, hogy bármilyen előadása miatt ki kelljen vinnem innen, felesleges kockázat ,és nyűg. Ha rám hallgatnának, akkor rég megölték volna ,de ugyan ki vagyok én? Csak egy katona, egy harcos, aki parancsokat teljesít, mindig is ezt kellett tennem. Azt tettem, ami szerintem helyes volt, és atyám javát szolgálta, meg az Ő javát. Gyógyítónak kellett volna mennem, és akkor nem lenne most ekkora hatalmas megszégyenülésben részem. Elfogadtam, szó nélkül, mert nem volt más választásom. Nekem nincs párom, és nem hagyhattam ,hogy olyan harosra essen a választás, akinek van. Én voltam a legkézenfekvőbb. A leg…feláldozhatóbb.
Hűvös, üres maszk vagyok, ahogy be lépek.
- Jelenteni fogom, hogy nem eszel. – jegyzem meg. – Bár az éh halál távol áll tőled.

Démon & Yoh

Wretched and divine

Fáradékony vagyok, de vannak dolgok amik még így sem kerülik el a figyelmem és a Harcos nemtetszése hogy itt van, mondhatni sikoltozik és ordibál az arcáról is. Nem érdekel igazán hogy ki volt vagy mit tett. Nem, ez nem igaz. Érdekel, mert ki akarom innen üldözni és ha még megvannak a szárnyai hamarosan nem lesznek. Az én játékszereim nem távoznak innen élve vagy legalábbis ép ésszel. Unottan húzom fel a szemöldököm ahogy válaszol.
- Mert ők aztán mindennél jobban tudják igaz? Nos, azt hittem talán értelmes harcos angyal lehettél a testalkatodból ítélve, de úgy tűnik csak egy újabb engedelmes bolond vagy semmi más - legyintek ahogy sértegetem, mert mi mást tehetnék? Jelen állapotomban nem lenne esélyem hogy megmérkőzzek vele, de eljöhet még az a nap is amikor nem így lesz. Szemeim tompán fénylenek ugyan, de szívemben heves láng ég, és csillapíthatatlanul mardossa a bensőmet.
- Nos, ha nem akkor bizonyára semmi oka annak hogy itt vagy velem, nem igaz? Nézd csak meg magad. Engem vesznek körbe rácsok és mégis te vagy igazából a fogoly, a saját magad foglya - kuncogok fel, de aztán ez köhögésbe fullad és megtántorodom. Nyomorult gyógyszerek és kötések!
A délután eseménytelen és később jelenik meg ismét. Nem tudom mikor, nem érdekel az idő, az érzékelését régen feladtam már és a lelógó fotelben ér utol a harcos ahogy a egyzet füzetem felett szundikálok mint egy kalitkába zárt madár. Az vagyok! Pedig szárnyalhatnék! Vannak szárnyaim, de sosem használhattam őket repülésre és apám elzárta őket. Nem is biztos hogy még működnének... Bágyadtan nézek rá és vonom meg a vállam.
- Jelentsd. Légy jó kutya és írj meg mindent. Hogy nem eszem, hogy lázas vagyok. Hogy írtam egy új dalt a cseresznyevirágzásról és kihullot tizenkét szál hajszálam... - számolok be neki a napi tevékenységemről. Megpróbálok lemászni innen de csak leesek és puffanok egyet a szőnyegen. Nem az első eset és feltámaszkodom az ágyamba kapaszkodva. Nem vagyok olyan alacsony de neki még így is csak a mellkasáig érek. Mégsem félek tőle. Imbolyog a világ körülöttem de állok. Mert állni akarok, és ha valamit akarok, akkor azt nagyon akarom.
- Nos, most mi lesz? - kérdezem ahogy felszegem az állam és ráfókuszálok szakállas morcona arcára.

Yoh  & Rionel

Holy....Hell

Fásultan pillantok rá, tudom, tisztában vagyok a helyzetemmel, de épp ezért fogok mindent úgy csinálni, ahogy megparancsolták nekem. Bár a legutóbbi levelemre sem válaszolt vissza atyám, és valahogy kezdem elveszíteni a reményt, rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit tehettem rosszat, ami miatt ezt érdemlem?
Mert ez büntetés, egyértelműen annak a jele, hogy valamit elrontottam, nem úgy cselekedtem, ahogy tennem kellett volna? Vagy… nem tudom. Egyszerűen nem értem. De azzal tisztában vagyok, hogy nekem ezt szánták. Akkor jól kell teljesítenem, még ha rosszul is esik ez nekem, atyám részéről, aki Mihály, aki…isten kardja. A legjobb harcosa.
Elkapom még a megtántorodó testét, és visszafektetem az ágyába, futólag érintem meg a homlokát, és nem bírom megállni, hogy ne érintsem, ne küldjek felé egy kis enyhülést.
Érte nyúlnék, de nem tetszem, hagyom, hogy felálljon, minden büszkeségével együtt, és úgy pillantok rá.
- Jelentem nekik ezt is. – vonom meg a vállamat. Még ő is észreveheti ,hogy mennyire ragaszkodom a feladatomhoz, amit kaptam, és ettől nem tud eltéríteni.
- A feladatom ,hogy vigyázzak rád, betartsam a napirended, és beadjam a gyógyszereid. – fordítom meg, és küldöm vissza az ágyába. Hiszen, alig áll a lábán.
Ezt ismételgetem, hiszen ezt kell tennem.
[color=#a24135]- Megírok mindent, részletesen, még mindig is ugyan azt a semmitmondó választ kapom, csak így tovább, tegyem azt, amit eddig is. – vonom meg a vállamat.
- Még akkor is, ha rangon alulinak érzem ezt az egész feladatot. – igen, így hitelt adtam a korábbi szavainak, amikkel megakart sérteni. Nagyon is betaláltak a mondatai.
Az arcomat dörzsölve lépek el mellőle.
- Valami üzenet apádnak…? – állok meg még az ajtóban.

Démon & Yoh

Wretched and divine

Fáradt vagyok, végtelenül, de ugyanakkor dühös is, mert folyamatosan elnyomnak és leszedálnak. Méltatlanul tartanak rácsok között, börtönbe zárva, amikor nekem szabadon kellene szállnom, és nem itt szédülnöm.
Az új gardedámon még eléggé új még és idő kérdése csak hogy valahogyan beférkőzzek a bőre alá is. Mert be fogok férkőzni. Mindenre ami szent és szentségtelen esküszöm. Biztos vagyok benne hogy nem örömében van itt, hanem egy újabb büntetésben lévő angyal akit bukásra ítéltek. Még nem tudom miért de ki fog derülni.
Provokálom, és színészkedek neki, mert rá akarok jönni hogy mivel tudom kibillenteni a lelki békéjéből. Mindenkit ki lehet, és ki is fogom deríteni.
Felkecmergek, mert van bennem büszkeség és igazán erős a karja, ezt tapasztaltam, ahogy ágyba tesz, el is alszom. Később riadok meg megint ahogy megjelenik a cellámban, és mindent tudni akar. Jelentem is neki amit tudnia érdemes de az nem sok.
- Mindenképpen - mosolyodok el ahogy ránézek. A szemeim kegyetlenek tudnak lenni olykor, de most inkább csak olyan fakóak. Pedig dühös vagyok. Nagyon, mindenre.
- Akkor vigyázz is rám, és add be a gyógyszereimet. Mást úgysem kell tenned, nem? - húzom el a számat ahogy imbolygok egy kicsit.
- Nahát, valaki nem kíváncsi rád. Micsoda meglepetés... - szólalok meg lustán, ahogy megállok vele szemben.
- Többre lennél hivatott ennél, és mégis itt vagy velem. Tudod mit jelent ez? Hogy azt akarják hogy elbukj de még nincs rá konkrét okuk - teszem hozzá ahogy aztán az ajtóban állva kérdez még.
- Van. Csinálnád megint.... azt a melegséget a kezeddel? - kérdezem tétován egy kicsit ahogy félig meddig menni akar már. Az.. jól esett nekem múltkor, akármilyen rövid ideig is tartott. Sosem csinált velem senki ilyesmit ezelőtt. Jó érzés volt.

Yoh  & Rionel

Holy....Hell

Tényleg nem értem ,hogy mit vétettem, rengeteget gondolkodtam rajta, mert van időm, amikor alvás idő van, és olyankor vagy alszom én is, vagy a szobámban töprengek.
- Nem, csak ezt. Rád vigyázni, beadni a gyógyszereid, és kész. – ahogy megáll előttem, beadom neki az újabb adagot, de még fogom.
- Tudom, hogy más is lehetne a feladatom, és azt is, hogy szándékosan akarják, hogy elbukjak. Hagyj békén. Napok óta csak ezen rugózol. – lépek el a közeléből, és távol tartom magamat tőle. – Mit akarsz? Lázadjak fel? Nem fogok. Teszem, amit tennem kell, amíg más parancs nem jön. Kémként is mindig, csak a türelemre kellett törekednem. – ismerik a nevemet, de senkinek sem az igazin mutatkoztam be. Nehogy gyanút fogjanak, vagy mégtöbb támadási felületed adjak magamból.
- Hallottál már Rionelről? – csak kíváncsiságképpen kérdezem meg. Ha nem, az sem érdekel jelenleg. Bosszúsan feszül meg minden izmom, ahogy nekem szegezi a kérést. Ellököm magamat az ajtóból, és visszamegyek hozzá.
A tenyerem a homlokára teszem, mintha a lázát nézném, a kézfejemet is, és visszakísérem az ágyba. Mellé térdelek, és a homlokán pihen a kezem, ahogy a kellemes meleg energia átáramlik a testébe, a fájdalmai enyhülnek, de nem veszi el a gyógyszerek hatását. Kevésbé érzi magát fáradtnak. Felpillantok rá, a szemeim hófehérben játszanak. Az arra érzékeny démonok, már dörömbölnek is az ajtón, hogy mi van az uruk fiával, mert angyali energiákat észleltek. De nem tudnak bejönni, zárva tartom az ajtót.
- Franc! – szisszenek fel, és felpattanok Yoh mellől.
- Most kapta meg a gyógyszereit, labilisan viselkedik az ereje. – jelentem ki hangosan, és miközben dörzsölöm a szememet, úgy tűnik el a fehérsége, változik vissza barnára a pillantásom.




[/color]

Démon & Yoh

Wretched and divine

Kábán pislogok rá, de valahogy még nem puhult eleget. Lesz ez még máshogy is, és a dühömet is elnyomom magamban mélyen ahogy beadja az újabb adag gyógyszert. Inkább nevezném méregnek, mintsem bármilyen jó hatású készítménynek, mert zsibbadok és tompa leszek tőle.
Keserű mosolyra szalad a szám széle ahogy megfog és megszúr. Megfeszül a testem egy pillanatra de az ágyra rogyok le végül. Legalább puha.
- Csak ezt. Nos, nemes harcos... igazán méltó feladat... - szúrok oda ahogy elfekszem és tovább feszegetem a témát immár vízszintes helyzetemból.
- Miért ne rugózzak rajta? Semmi örömöm nincs az életben. Vadállatként tartanak rácsok között, és angyalokat küldenek le a földre a démonok közé. Mégis, mi más lenne a céljuk veled? Mit tettél amiért ide küldtek? - kérdezem elgondolkodva, mert gyakorlatilag egy kiváltságokkal rendelkező labilis vadállat vagyok, ahogy a mindenkori őreim szavaiból kivettem és soha egyik se mozdult meg értem, kivéve azt aki belém szeretett. Az kedves volt, és már majdnem sajnáltam is amikor meghalt.
- Nem. Azt akarom hogy engem láss, ne azt amit mondanak neked. Sokkal könnyebb lenne neked is. Ha elbuksz... állj mellém. Én naggyá tehetlek téged... - akad el a szavam ahogy megrándulok. Ez a fejfájás pokoli! Szó szerint.
- Természetesen követem a híreket. Mihály fia, kiemelkedő katona és kém. Hírszerző de tehetséges gyógyító is lehetne ha érdekelné - mosolyodom el halványan ahogy fáradtan leteszem a fejem, de aztán felkelek. Imbolyogva de oda megyek, vagyis közelebb akarnék de vissza esek az ágyba. Fáradtan nyúlok el ahogy közelebb jön, ezt érezheti hogy ebben nincs megjátszás. A keze enyhe és egyszerre érzem melegnek és hidegnek és jólesően felnyögök ahogy elönt a melegség és kisimul az arcom ahogy megrebben a szemem. Ezúttal égszínkék. Az angyali ereje az enyémre hatott és... végül halvány mosollyal billen a fejem oldalra ahogy magához ránt a mély.
- A szem...ed.... fffe... - akadok el ahogy elhallgatok és oldalra csuklik a fejem, de jobban alszom mint eddig bármikor.
Amikor felébredek ébernek érzem magam és nem ólmosan fáradtnak. Még az itt hagyott reggeliből is eszem és türelmesen várom a megjelenését.
- Jól aludtam! Nem fáj a fejem.... - újságolom neki ahogy az asztalkém mellől figyelem egy bögre tea mellől. Nem tűnik túlságosan kipihentnek, olyan gyűrött a feje. Remélem miattam nem aludt.
- Vigyél ki innen Rionel.... Mi nem ide tartozunk - sóhajtok fel, de tudom hogy hiú ábránd hogy megtegye. Mégis meg kell próbálnom, el kell benne vetnem a harag és gyanakvás magvait hogy késbb szárba szökhessenek.

Yoh  & Rionel

Holy....Hell

Tényleg elegem van belőle. Állandóan megkérdőjelez. A mániája.
- Nyilvánvaló ,hogy ezért küldtek ide, így, vagy úgy elbukom. Le is ülhetnék, és nem is csinálnék semmit, megbukom, hajad szála görbül, megbukom, más időpontban adom be a gyógyszereim, megbukom. – vonom meg a vállamat.
Utálkozva pillantok rá.
- Te se az égi szárnyast lásd, aki a hatalomra vágyik. A régi pozitciómra vágyom, amit eddig is csináltam, de feleslegessé váltam, annyira, hogy bukásra ítéltek. Csinálom, amit kell, amíg, bele nem fásulok, úgy is el fogok bukni. Melletted minden égi eleve bukásra volt ítélve. Te is csak szórakozol velünk, a szabadulásod eszközének látsz mindannyiunkat. De ugyan úgy téged sem érdekel az, hogy maga az egyén mit szeretne. Egy lerombolandó valakinek látsz, akik patkányok a szemedben, és fogva tartanak. Hergelsz, mert ehhez értesz. Dühöt keltesz bennem, ellenállást, apró kis morzsákat, tüskéket, hogy kételkedjek. Te pedig boldog leszel, ha az erőmtől megfosztva kullogok el, mert jön egy újabb, gyengébb alak, akit hamarabb átejtesz, vagy erősebb, akit olyan hosszú ideig kell puhítanod ,mint engem, vagy több. – nem vagyok hiú, tudom ,hogy nálam is vannak erősebbek, ott van apám, őt nem tudtam túlszárnyalni.
Soha nem is leszek képes rá.
Ott hagyom a szavaimmal, és a gondolataimmal, ezutóbbiakat megtartom magamnak, nem tudtam pihenni, a fürdés sem esett jól, a napfürdőzés sem, és… a harc sem a démonokkal, vagy a bukottakkal.
Egyesek már rebesgetik, és találgatják, hogy hol lehet Mihály utódja, új küldetést kapott, vajon kit figyelhet meg… Ó ha tudnátok… Kérdés nélkül szegeznétek tőrt a torkomnak, és vágnátok le a szárnyaimat.
Az újabb kötelező látogatás alkalmával megjelenek, és átadom az ételét.
- Ne fáradj, amíg más parancs nem érkezik, innen, ki nem teszed a lábad. – Mintha erre a pillanatra várt volna, apám. Egyenesen Yoh elé hullik a levele, és már moccannék, hogy elkapjam, de odébb száll, egyértelmű, hogy neki érkezett, és nem nekem. Semmi közöm sem ezek szerint a levél tartalmához.
Így felkekel, és inkább magára hagyom Yoht, még az ajtóból visszapillantok rá, ahogy ott ül a levél felett. Kíváncsi vagyok, hogy miért írt neki, miért pont neki írt atyám, de… úgyis kigúnyolna, hogy ennyire áhítozom a figyelmére.
Csak az értelmet keresem ebben a káoszban, a hirtelenségben, hogy mellőzötté lettem nyílvánítva. Ők tudják, én nem, és eddig mindig az információk voltak a csere, vagy alkú alapjaim. Most? Őt kell hallgatnom, a sértéseit.
Megrebben a szemem, és kihúzom magamat, büszkén hagyom magára, akkor is, de nem vettem észre, hogy a rebbenéssel egy toll pihém itt maradt, normális esetben nem kellene hullania, vagy csak tisztálkodás közben. De…Kapja be mindenki! A félre kefélő szemét és az anyja is, Yohnak, az agyám, mindeki! Még , Ő is!

Démon & Yoh

Wretched and divine

Felpillantok megtermett, izmos alakjára. Egészen szemrevaló, ezt nem tagadom, de mégis csak a menny küldötte és az én ellenfelem. Nem akarom gyűlölni, és nem akarok ártani sem neki de mégis meg kell tennem mindent hogy kijuthassak innen és ezt éberen, józanul könnyebb mint eltompult aggyal.
Ki kell használnom a gyógyító erejét, még hasznomra lehet később, Amúgy is kellemes érzés ahogy elönt a melegség és nem fáj annyira semmi és kicsivel tisztább a fejem is olyankor.
- Nagyon könnyű megbukni, de te mégsem fogsz. Nem ettől fogsz, nem? Te felelősséggel tartozol magad és a fajtád iránt. Félig én is olyan vagyok mint te - mosolyodon el kicsit ahogy ránézek nagy szemeimmel. Nagyon kifejező tud lenni ahogy éppen a kedvesség vagy gonoszság tükröződik benne, hangulatomtól függően.
- Én próbáltam veled beszélgetni, kérdezgettelek és nem válaszoltál nekem semmit. A sokadik vagy a sorból én is elfáradok ha senki nem figyel rám, ezt nem vetheted a szememre. Te eddig szabadon éltél, tetted amit kell és jutalmaztak érte - vágok vissza neki nem olyan agresszívan.
- Nem mindenki, de volt rá példa. Nem könnyű mellettem, és emiatt nem kerül ide mindenki. Voltak jók, voltak rosszak... volt aki elárulta a mennyeket értem. Minek tartsalak? Nem tettél semmit hogy másnak gondoljalak. Örültem a kezed melegének és megköszöntem. Ki akarok jutni innen, ez szerintem érthető vágyakozás részemről. Ismerni akarom a kinti világot, nem csak innen nézni és az interneten játszani. Mi a baj ezzel? Hm? - kérdezek vissza ahogy ő is morog. Lassan... közeledik a két nézőpont egymás felé, de legalább kijött belőle hogy idegesítem. Jah ezzel nincs egyedül. Sokakat idegesítettem már, kit jobban kit kevésbé de sosem adtam fel a célomat.
Amikor magamra hagy, visszavonulok a kedvenc lelógós fotelembe és elgondolkodom egy jegyzetfüzettel az ölemben. Idegesít ez az angyal de mégis...
- Miért? Miért ne tehetnénk semmit sem ez ellen, hm? Nem tudom mire vársz még, Rio... - sóhajtok fel de nem moccanok. A levél megjelenésére se reagálok jobban, ahogy ő menne érte de elreppen. Újabb semmit mondó szarság. Ki se nyitom, csak olvasatlanul behajítom a többi mellé a sarokba ahol már csinos kis kupacba gyűltek.
Távozásakor elhullajt egy tollat amit felveszek. Elteszem a tollat magamnak, mert érzek belőle egy kellemes energiát és akarom hogy melegen tartson. Talán még... még fel tudom használni hogy feltörjem a pecsétjeimet. Vagy megroppantsam a burkokat. Rionel ereje elég rá hogy éberebb legyek és kicsit tudjak erőt gyűjteni.
Talán ennyi kell csak. Tiszta elme.
Mikor legközelebb jön, nem szólok hozzá. Nem is nézek rá. Gondolkodom a szavain is amiket itt hagyott.
- Miért... nem akarod tudni hogy mire vagy hivatott? - kérdezem tőle halkan ahogy már a hátát mutatja nekem.