Devon & Cyrus

Wretched and divine

Telik az idő. Percek, órák, napok... egyre mennek, ezen a helyen az idő sem múlik igazán, nem tudom miért is érdekel egyáltalán, amikor már évek óta el vagyok választva mindentől, amit ismertem és kicsit is szórakoztatott. Alattomos csapdája a jóságnak, hogy kilökött, amikor gyenge és sebezhető voltam, egy átdorbézolt éjszaka után, hiszen nekem az volt a szórakozást. Inni, kurvázni, és aztán elmenni egy éjszakai munkára. Bármire. Amíg a jó aludt én szabadon létezhettem, de évekkel ezelőtt fordult a kocka, és megelégelte a tivornyáim, és egy piszkos trükkel, kifordított magából, és bebörtönzött.
Nagyjából téglalap alakú helység, tökéletesen felszerelt, de mit ér mindez ha egyszer a legfontosabbat vette el tőlem? A szabadságom, azt, amit a legjobban szerettem. Gyűlöltem érte. Most is gyűlölöm. Egész lényem izzik ettől, és minden nap találkozunk, mégsem méltatom egy szóra sem. Sajátos passiója lettem, mivel elpusztítani nem tud, életben kell tartani én viszont nem könnyítem meg a dolgát. Még így is van némi kis kihatásom rá, és tudok neki kellemetlen perceket okozni pláne ha a közelemben van. Nem vagyok benne biztos, hogy ő is tudna nekem, de nem is akarom kipróbálni, jobban tetszik ez a felállás.
Unottan heveredek el a kanapémon, amit ha megvetnék akkor az ágyam is lenne, de többnyire nem vessződöm ilyenekkel, engem a káosz jellemez és a szeszély. Ezért is darkos a szoba. A saját személyiségem tükrözi. Lassan jönnie kell, lassan meg kell látogatnia.
Devon, ha tudnád mennyire gyűlöllek még mindig, szinte megfojt ez az érzelem, felemészt, és eléget.
- Gyere csak öcsém... - suttogom az üres szobának.

Devon & Cyrus

Egy testben két lélek? Miért akarsz ártani nekem?

Alig hiszem el, hogy pont rá van szükségem, és ő… csak ő lehet az, aki tud segíteni nekem. Nem akartam ezt, egyáltalán. De csak ő tud olyan velejéig romlott lenni, hogy segítsen nekem. Egyáltalán nem fűlik a fogam ahhoz, hogy meghunyászkodjak, és segítséget kérjek tőle.A barátnőmet elrabolták, és köze lehet hozzá neki is, olyan alakok, akiket sosem láttam, de állításuk szerint tartozom nekik valamivel. Nem tudom elhinni. Egyáltalán. Mert én nem tettem semmi olyat, amivel tartoznék bárkinek is. Most is csak azért felhőzi a homlokomat a harag ránca, mert rá kell támaszkodjak. Holott, ha nem lenne, akkor nem volna ilyen problémám. Kerültem mindig is azt, hogy bármi rosszba keverejdek, nekem jó az, hogy ha elevickélek a jó útján. Jótékonykodok, és ott segítek ahol tudok. Egy segély szervezetnél vagyok önkéntes, változatos munkám van, általában gyerekeknek énekelek. Egy tehetségkutató is felfigyelt rám, így már megvannak a dalaim is, én írtam őket, szerenécsre még ne mvagyok olyan ismert. Így Camilla miattam szeretett meg, nem pedig a leendő hírnevem miatt. Szerény vagyok, szeretem a világosságot, a tisztaságot, és ha úgy általánosságba véve rend vesz körbe. Egy teljesen kis pamacs kutyám is van, egy haldokló néni bízta rám. Candy, tudod… pontosan úgy fest, mint a Kis Kedvencek Titkos életéből az a fehér vattacukor kutya. Amúgy teljesen csendes jószág, megvan a napi rutinja, és szeret szinte a bokámnak dőlve sétálni, hogy érezze, hogy mellettem van.
Devon teljes ellentéte vagyok, körülöttem mindenki jól érzi magát, társasági ember vagyok, de nem az a fajta rossz társasági, mint amikbe ő járkált, én inkább jól érzem magamat több ember közt, miközben értelmes keretek közt bulizunk.
Nincs sok kedvem idejönni, de muszáj, nyílik az ajtó, és ott látom őt az ablakkal elválasztott részben.
-Devon… - köszörülöm meg a torkomat. Nem tudom, hogy hogyan kezdhetnék bele.

Devon & Cyrus

Wretched and divine

Az egyensúly, mindig mindenki ezzel jön, azzal a nyomorult egyensúllyal, hogy meg kell lennie. Bár van benne valami, hiszen össze vagyunk kötve, egy mindennél erősebb kötéssel, az élettel. Amíg ő él, addig én is, és ez fordítva is igaz. Nem akarom a halálát, de ettől még szabadon gyűlölhetem, és meg is teszem, minden egyes alkalommal kifejezve az ellenséges érzéseim.
Heverek a kanapémon, hamarosan jönnie kell, már hallom a lépteit is lassan, annyira belém rögződött ez a napi menet rend. Mert általában mindig ugyanakkor jön. Eleinte még őrjöngtem ilyenkor, és mindent hozzávágtam ami a kezem ügyébe akadt, az üvegfal törhetetlen. És nem mentem vele sokra, ahogy a sértéseimmel sem, pedig gondosan válogattam őket. És ez a gyűlölet mit sem csillapodott később, csak annyit értem el, hogy ugyanúgy figyelembe se vett. Aztán a haragom, csendes duzzogásba csapott el, és mélységes rosszindulatba, hiszen az megy nekem a legjobban, de ennek ellenére is van olyan ami fontos nekem. Élni akarok. Kint akarok lenni. A vágyaim nekem is megvannak, és nem fair hogy nem élhetem ki magam, mindig csak rácsok, vagy épp üvegfal mögül nézzem, amit drága testvérem művel. Egyszerűen felrobbanok az indulattól ilyenkor, amikor belegondolok, hogy nekem mennyivel több lehetőségem lenne élni. Mennyivel jobban ki tudnám használni az életet mint ez a szerencsétlen, életképtelen jóságos bolond. Cöh....
- Nohát nohát, milyen régen szóltál hozzám... - teszem máris a gúnyos megjegyzéseim, mivel ebben vagyok a legjobb, és mert utálom még a látványát is.
- Ma mivel örvendeztetsz meg? Remélem a kedvencemet hozod ebédül, ha már itt kell fonnyadnom miattad - ellenségeskedek egy sort, hiszen lassan az ebédemnek is jönnie kellene. Már ha nem az a legújabb heppje hogy éhen halasszon engem, de biztos nem fogok panaszkodni.
- Hű de gondterheltnek tűnsz, egész tetszik a búvalbaszott ábrázatod... - piszkálódok tovább ahogy az üvegfalnak támaszkodok.

Devon & Cyrus

Egy testben két lélek? Miért akarsz ártani nekem?

Candy a kezemben van, csak idebent a szobában teszem le, de távol marad Devon ablakától.
Ekkor kopogtatnak, és meghozzák az ebédet is, és oda viszem neki a kis ablakhoz.
Annyira szeretnék neki segíteni, azt akarom,hogy tudja, hogy szeretem, de nem kér belőlem. Sohasem kért belőlem.
- Elrabolták Camillát, és mivel én nem emlékszem arra, hogy mit tettem, gondolom… te csináltál valamit, ami miatt, az ő életét vették el fizetségnek. Él még, érzem. De, mind a te hibád. Bejelentettem a rendőrségnél, de éjszaka eljöttek, és megvertek. – húzom fel a pólómat, és tele vagyok zúzódásokkal. A fejemre vigyáztak, érthető okokból.
Míg eszik, addig leülök a nappalijával szinte megegyező szobába, kanapéra, amik az én bézs, krém színeimet tükrözik.
Idegesen túrok a hajamba. Nem szabad hallgatnom rá semmiben sem, de csak ő tud nekem segíteni.
Idegesen járkálok fel és alá, és kibámulok az albakon.
- Nem ölhetik meg Camillát, a te tetteid miatt! – nézek rá dacosan. Képtelen vagyok ártani neki, és azoknak is, akik engem vertek meg az éjjel.
Lerajzoltam azokat, akik megtámadtak, így a táskámhoz lépek, és előveszem az egyébként verses szöveg füzetemet.
- Ők voltak, Devon! – fordítom felé a füzetem, és aggódva ráncolom a homlokomat. Nem fogok semmit sem tenni azért, mert képtelen vagyok bárkinek is ártani.
Félek attól, hogy mi lesz annak az ára, hogy a segítségét kérem.

Devon & Cyrus

Wretched and divine

Figyelem az üveg mögül ahogy közeledik és kezében van a szőrmókja is. Nem érdekel, nem érzek iránta semmit. Semmit az égvilágon. Csak egy darab nyavalyás ugató nyomorult lény.
Gondterhelt képét látva, kaján örömmel veszem el kezeiből a kajás dobozt. Nem tudom mivel készült mára de ez kritikán aluli. El is húzom a szám, de megeszem azért amíg ő a hasát mutogatja. Szép, szép, de nekem is van. Az enyém igazibb mint az övé mert én harcokban edződtem és kondizással szereztem a kockáimat. Nem csak futkostam a futópadon.
- Én? Azt se tudom ki az a Camilla bazdmeg - háborgok egy kicsit ahogy a kanapén ülök és lapátolom befelé az ebédnek szánt valamit. Nem a legjobb.
- Oké, és mit tehettem én, aki ki sem mehet innen a TE döntésed miatt mert Neked, kurva fontos volt hogy különválj tőlem? - mordulok rá ahogyan felnézek égkék szemeimmel rá.
- És? Most mit akarsz, micsináljak? Nem az én gondom, azt se tudom ki az... - meredek rá ahogy mászkál és eltolom magam elől az ételt. Ez alsóhangon is pocsék.
- Ilyet még egyszer ide ne hozz, ez rémes... Bezzeg... én ismerem a legjobb éttermeket ahol minőségi kaját lehet kapni, nem csak ilyen szemetet - mosolyodom el könnyedén, mert tudom hogy akar tőlem valamit. Bármit, amit csak én adhatok meg neki.
- Ők? Kik ők? - kérdezem, miközben játszom a hülyét. Nem sietek segíteni neki, mert nem akarok. Nem tagadom hogy élvezem a szenvedését. Nagyon vicces látni hogy ennyire görcsöl valamin.