Seraphine and.. who are you?

Mocskos egy világ ez, üdítően ellenszenves és épp megfelelően kegyetlen egy magamfajta Sárkánynak. A félelem, a rettegés szinte minden ember sajátja, csírázik lelkükben mint pici magocska, mint egy parazita mely csak önmagára gondol. Az ember is ilyen, ó de még mennyire, hogy ilyen. Az önzés olyan méreteket öltött az elmúlt évtizedek és századok alatt, hogy már-már mókásnak találom. Ezek a háborúk... olyan kis édesek, azt hiszik, ér valamit a tettük, azt hiszik, hogy övék minden, pedig buta paraszt csupán mind a sakktáblán. Márpedig ahol öldöklés van, ott kell lennie Neki is... viháncolva táncolok a hullák megaszott tetemén, miközben követem Őt, követem a nyomait egész Európa szerte. Hogy éppen a százéves háborúba vagy a keresztes hadjáratba botlok-e, ugyan mindegy. Úgy sem élik túl... Elmúltam már 1100 is, nem nagyon tudnak már meglepni a hataloméhségükkel, az önzésük és a vágyaik foglya mind. A Nagy Északi Háború... milyen magasztos, milyen fennkölt! Pedig csak halomra gyilkolják egymást. Igaz is, én ebben a káoszban érzem jól magam, ez után sóvárogva utaztam ide, hátha a Dög is erre vetődik. A hiénákat olyan messzire viszik tőlem, amennyire csak tudják a többiek. Az egyik városúr legyilkolta az összeset, mert tudta, hogy arra kóborlok. Csakhogy ő azt nem tudta... hogy kurvára nem érdekelnek az állatok. Ha kell valami, megoldom, mindig is így volt. Egyébként sincs semmi kedvem oldalbordákat pesztrálni. Halálosan... fárasztó és semmi élvezet nincs benne. Tegyük hozzá, hogy a beteges, elemi félelem, melyet pusztán a környezetemben való létezés okoz... ellehetetleníti, hogy ölebeket tartsak. Egyik sem elég erős, egyik sem..hmm... méltó hozzá, hogy hurcolásszam.
-Hmm, vacsora tálalva...  - Selymesen dorombolok pusztán a kies világnak, a vágy, hogy megtömjem bendőmet túlmutat minden más szükségletemen. Menetelő had, fáradt katonák karcos szaga hívogat. Legalábbis.. gondolom, hogy emiatt barangoltam éppen erre. De így még nem finom...
-Kell egy csipetnyi kis... fűszer~ Erőm akár a földbe zárt mag, mi utat talál az élet felé, úgy robban ki belőlem a hatalom, a vágy, hogy megmutassam nekik, mi az, amitől igazán félnek. Kacagva vetődöm le a szirtről s szinte berobbanok a sereg közepébe. Fegyvereket fognak rám, érthetetlen nyelven kuruttyolnak. Én pedig? Csak elmosolyodom, s gátként szolgáló falaim leomlásával letaglózó erővel fertőzöm meg az elméjüket. Ordítanak, sikít is talán egy némelyik... egymásnak esnek, vér fröccsen az arcomra és én csak nevetek... egészen addig, míg feltűnik, hogy az egyikük nem szenved... csak ott áll és figyel... nem értem.

Idézet@

Sera & Solomon

Wretched and divine

A háború sose szép, ahogy a csaták sem. Az emberek sosem képesek magasztos eszmék mögött meglátni a háborúk, és a csaták borzalmait, a haldoklók sikolyait, a levágott végtagokat, a reményüket vesztett emberek kínlódásait. Az emberek a legnagyobb szörnyek ebben a világban, nem mi, akire mindig fogják. Nem, én nem vagyok ember.
Valami sokkal jobb, de mégis rosszabb vagyok mint ezek a szánalmas lények.
Hiéna vagyok.
Ez a csata se tartogat túl sok meglepetést, és a kis falkám krémjével jöttem ide, hogy ne tűnjünk ki. Muszáj embernek tettetni magunkat és így a vállalkozó kedvűekkel mi is a hadseregbe álltunk, és most várjuk hogy történjen valami. A sereg nyugtalan, ideges, az orromba mászik és idegesítően facsarja a félelem szaga, de mit lehet tenni az emberek gyávák. Parancsra vannak itt, ezren is. Sok ezren. Ennyien fognak meghalni. Én nem fogok, a harc nekem kedvez és szinte már berserker módon tudok küzdeni és olyankor semmi nem érdekel, mindent kikapcsolok.
Mindent.
A józanságot, és az ítélőkészséget is, messzire űzöm magamtól. A sereg morajlik, valami készül. Érzem a csontjaimban, és felpillantva megvillan a sötétség, mintha valami esne... szakadna a sereg nyakába és kitör a pánik. Egy vámpír az, félelmet hint, és kínt vet. Mit se ér, én nem félek semmitől. Egyszerűen hiányzik belőlem az érzelem, és félrehúzódom, hogy ne sodorjon el a vad embertömeg. Szép nő, egy csodás szörnyeteg de vajon.... melyikünk a nagyobb? Ő, ahogy tombol, vagy én,... hogy nem érzek semmit. Semmit.
Pillantása megtalál, és kutat. Már nem tudok elbújni előle, így hát kihúzom magam, és állom a tekintetét. Néma összecsapás, kérdések szavak nélkül, és a hiéna felhorgadása. Hívó lenne? Nohát. Elkerülöm a szánalmasan fetrengő, és kínjukba beleőrülő embereket és felé indulok. Izgalmas esemény, nem várt fordulat.
- Véget vethetnél ennek. Szeretnék hazamenni - szólítom meg, hiszen nekem ez az egész értelmetlen. A harc egy területért, amit két úr vív, és nekünk pórnépnek mi sem lesz más. Csak meghalunk, a semmiért.

Seraphine and.. who are you?

Sült a ringyó, a tündöklő napsugár égett,
azért, hogy tűnjön a szemét,
hogy Földünknek, parányra bontva e férget,
visszaadja most mindenét.
Hmm, kedvemre való volt az az ember, kiből ez a parányi morzsa szakadt a világra. Nem volt teljesen ép, de épp ezért verselt e féltekén. Kac-kac. Az a francia fattyú. A polgárok szemében vérfagyasztóan hideg, egy elmeroggyant, miként a nőket groteszk állatokhoz hasonlította. Hogy ez zavar-e engem? Egy Sárkány kölykét? Egy vadat, mely felfalja az éjszakát? Óóóó, micsoda fergeteges humorérzék. A dög, a dög, a Dög! Édes kicsi romlott virágom, te, porhanyós hullák tengerén vágtázó szilaj halálparipa. TE! Gyere vissza.. gyere ide... még, még alkoss szépet! Alkoss gyönyörűt! Akarom látni, a bőrömön akarom érezni azt a világot! Ajh... hát itt sincs... pedig itt egy rakás menetelő szendvicskocka. Egy ötletnek jó volt, egynek elment...de így, nincs értelme. Nélküle nincs. Ha már pedig itt tartunk... azt hiszem éhes vagyok. Mélyet szippantok a levegőből, koszos, izzadt, fáradt... reszketeg... óh, ne féljetek, mindjárt retteghettek!
-AaaaHaAaaAaaahahahhahaHAHAHAHAAHAHAaaaaa  - Nevetve, vihogva, röhögve vetem le magam a szirtről, csapódok, robbanok a menetelő sereg közepébe s még mielőtt fel is foghatnák, még mielőtt szemük feljebb tévedne a mellkasomról a csupasz vicsorom felé... viszláááát hulladékok. Az erőmmel fűszerezem meg ezt a kis terítéket. Utolsó vacsora? Na persze. Édesmézes sikolyok hangja kél, simogatja a fülem, hátravetett fejjel élvezem ezt a szépséges áriát. Vér fröccsen, karok és fejek röpülnek el mellettem. Nini, egy fülecske. Hamm. Modern nassolnivaló ez nekem. Jer ide, jer ha mondom... olvadj karomba, add a véred s leheld ki a lelked az örök kárhozatra. Fülig kajás vagyok, de nem zavar, kedvenc fekete ébenfa kaszámmal szeletelem a szendvicsnek valót, mikor bennem valami összeszorul. Nohát, éhes vagyok még? Elmarok egy félelmében bevizelő kopaszt, s fogaimat mélyesztve nyakába, mondhatni, felhörpintem az italomat. Eldobom, elkenem a vöröslő lét a szám szélén, de még mindig érzem. Mi ez, nem is a pocakom? Mi leh... hát az meg ott miért nem pánikol? Mi ez, mi ez, mieeeezzz.... shhh, csitt csitt, megnézzük. Szépséges bundás dögevény. Hullaevő kis korcs. Na gyere ide anyához te kis szuszmusz. Oh, van még pár... valahol arr... oh. Az ott már váltott és letépte a haverja fejét. Várjunk, miért is foglalkozom én velük? Csíknyi pupillám visszavetül arra az Egyre. Villan a szemem, újult lökettel tolom följebb az erőmet, s bár még így sem erőltetem meg magam túlzottan, rajta kívül nincs itt senki, aki bírná. Rezzenéstelen arccal, félig megfagyott vigyorral nézem, ahogy közeledik felém. Lazán állok, vértől ki sem látszódó kaszám feje lomhán a földön pihen. Nem fél... nem retteg, kihúzza magát és jön. De miért ilyen finom? Miért ilyen nyamnyam az illata?
-Haza? Vonom fel az egyik szemöldököm és halk kuncogást hallatok. Azt mondja haza. Ezt a baromságot. Közelebb suhanok, a haját szimatolom, a ruháját, belül a bestiáját. Miért néz rám ilyen kiskutya szemekkel? Mi ez nekem? Ki ő nekem? Miért is érdekel? Ja igen.. mert tud létezni mellettem...
-Miért? Nem értem. Gihihi, mindenkih, de mindenkiiiii beleőrül a jelenlétembe. Te miért nem? Mid van ellenem? Tudni akarom, mutasd! Kiszedjem? Gyere ide! Mi vagy te nekem? Vihogok és kacagok, de a végére a szertelen Seraphine elhagyja a vigyorát és villogó szemekkel mered au előttelévőre. Veszélyes, nem veszélyes? Árthat-e neki? Nem, nem hagyja, meg kel találnia ŐT! De ez meg itt... miért nyamnyam?

Idézet@

Sera & Solomon

Wretched and divine

A háborúk sosem tiszták és könnyűek. A háborúk nem szépek, és nemesek, de mégis szükségesek és végigkísérik az emberek életét. A harctéren elesni talán bátor dolog, de elég mocskos tud lenni. Sikolyok, szitkok, vér és rohadó belek szaga mindenütt. Semmi nemes nincs benne, és semmi olyasmi, ami motiválna hogy itt legyek most. Muszáj azt játszanom, hogy ember vagyok.
Hogy normális.
A harcmező nekem unalmas terület. Nem érzem magam itthon, és nem érzem undornak sem. Nem kellene itt lennem, de Lord Umber földjén élünk és ki kell vennem a részem nekem, és az enyéimnek is a harcból. Nem megyek beljebb a szélénél, nem kockáztatok, és a túlélésre játszom, amikor a csatatér felbolydul, és mindenki nekiesik mindenkinek, mert egy jeges erő söpör végig felettünk, és a bundás énem felborzolja a szőrét, és megemeli a szemeit. Kitátott szájjal vihorogva támad nekem, de visszaparancsolom.
A nőt nézem. A fekete hajú nőt, akinek bájai figyelemre méltóak. Felém száll, légiesen könnyű, de nem érzek semmit. Csak nézek. Nézem.
- Haza - isétlem meg ahogy előtte állok, és meg sem rezzen a pillantásom. A hiénák zabolátlanok, már váltanak is. Megvadulnak a csatatéren, és egymást szaggatják, a hozzájuk legközelebb esőt tépik darabokra.
- Beleőrül? Lehet valaki őrült, ha már egyszer az őrületét is elvesztette, némber? - kérdezem tőle ahogy közelebb lépek és asszonyi formáira pillantok. Szemrevaló. A bestiának is tetszik.
- Mi legyek neked, asszony? Férfi, vagy hiéna? - vigyorodom el ahogy a derekára teszem a kezem, de távol tartom a nyakamtól egyenlőre. Vonz, és mégis taszít. A szaga... pézsma, és föld. Hűvöskés és mégis szenvedélyekkel teli. Erőszakosan csókolom meg, hogy tudjam... érezzem. Mi Ő nekem? Mi?!

Seraphine and.. who are you?

Gihihihiih... ez elment vadááászni, ez meglőőőtte, hah ez hazacipelte! ez meg itt felnégyelte, befűszerezte s hopp az icipici, akit rúgdostak a porban meg miiiiiiind megette! AHahahaHAahhhaaa. Mindenkit IS. Ahh, de jó is volt, az ok az ijedt szemek, az a dögszagba kevert vér édeskésen savanykás illata. Legszebb öröm az ellenségeink vérét venni. Ez kérdésen felülálló tény. Persze másrésztről vannak azok, akik olyan mint Ő vagy én. Akik élvezik a pusztulás mindenfajta nemét mahguk körül... Társ? Barát? Cimbi? Uhgyan kérlek... egy kaptafa. Mind gyönyörűen sikolt, mikor elpusztul.
-Pusztuuulj eeeel egy útooon....  - Dúdolom kedvtelve a kis dalocskát, amit valahol hallottam... jó, lehet nem pont így szólt, de kit izgat? Engem nem. Sőt, szerintem így jobb is. aztán lett itt az a kis hullazabáló. És nem, ne tudom hova tenni. Itt álok véresen, vihogva élvezve a műsoros vacsorámat, ez meg? Szeme se rezzen. Lehet vak? Nem, hazározottan engem néz. Olyan... hmm ismeretlen ismerős. Pedig még sose láttam. De az a bundazsák... azok  a naaagy bogárszemek. Mit akarsz, mi? Mit nézel? Ne nézzél! Mondd meg, válaszolj, vonyíts...alattam~
-Ez a szó.. értelmetlen. Nem létezik. Hihihi.. Kuncogok, arcomon vicsorrá feszült az önfeledt jókedv. Veszélyes ez? Mennyire? Mit tehet ellenem? Mit árthat, ha meg tud lenni mellettem? Nem értem... nem akarom, miért akarom? Érteni..érezni... enyém... enyém?
-Nyem? Nyem tudsz? Miért nem? Hová lett? Megették? Vigyorítok az arcába egy ezerwattos vigyort, miközben szaglászom jobbra balra, de nem érzek rajta jelet, sem bármit, ami támpontot adhatna. Csak a bolhazsák..az..az néz rám olyan szemekkel. Érzem a derekamhoz képest hatalmas tenyért a ruhámon, melyen szinte átperzsel az érintés. Rezzenéstelenül figyelem, veszélyt keresve, kutatva, vért várva, halva s nem jő s nem úgy. Megnyugszom? De miért? Logikátlan, itt ÉN vagyok a minden, a téboly, az elemi rettegés. ÉN! Újult hullám szakad ki belőlem, oly fokú félelem zuhant a söpredék fejére, hogy egy helyben állva, habzó szájjal rogynak össze. Kivéve ezt. Ezt az egyet.
-Férfiéna! Röhögök fel, de félúton hangom elvész, belefullad, elhal a csókjában. Érzem, hogy valami szakad, valami porrá robban, bárhol is legyen, bármi is legyen. Akarom... enyém... nem adom... harapni... kötni, enyémmé tenni. Ez itt.... miért? ... miért Ő?

Idézet@