Dareon & Leonard

We are Assassin's...

Ez az egész képtelenség, amibe csöppentem. Az egyik nap, még sétálgatok, nagyban azon gondolkodom, hogy az a csapat, ahol most vagyok, milyen ütős formációval induljon. De a parkour versenyek a spontaneitásukról híresek. Én pedig versenyről, versenyre járok, amióta csak az eszemet tudom. Elég átlagos élet, tekintve, hogy sikerült megpattannom a szüleim cseszegetése elől, és azóta a saját utamat járom.
Nem szeretem túlságosan a kötöttségeket. Ez is, egy teljesen átlagos nap lett volna, akár csak a többi.
- Engedjetek már el! Nincs semmi közöm ehhez az egészhez! Nem is értem, hogy mit akartok tőlem! – rángatom a pányvát a csuklóimon, sziszegek halka. A fejem elég nehéz attól a szertől, amit belém injekcióztak.
- Hagynunk kellett volna meghalni, már nem voltak messze tőle, hogy megtalálják, és elvigyék, annyi gonddal kevesebb lenne. – morog valaki.
- Eszednél vagy?! Ha tényleg ő, az aki… az ő leszármazottja, akkor nekünk annyi, gondolkozz már! – egy kellemesebb női hang válaszol erre.
- Hol van már a kaja, jó egy órája elment érte Dareon. – nem nyöszörgök tovább. Minél előbb ki kell szabaduljak innen. Egy raktár házban vagyok, mellettem egy szívmonitor csipog, le vagyok szíjazva, és ezek rólam beszélgetnek?! Mégis ki a francok ezek?!
Minden olyan zavaros, ahogy fókuszálni próbálok.
- Nem…nem nem! Engedjetek el! – találom meg a hangomat, ahogy kiszúrom a Rend jelét az egyik tag ruháján. Nem! Eszembe jutnak a kiképző táborok, a szüleim vas szigora,és kiráz a hideg. Nem, nem és nem!
Valaki pisszegve visszanyom az asztalra, és a homlokomra teszi a kezét.
- Minden rendben, a legjobb helyen vagy, még élsz, és mi találtunk meg, nem pedig ők. – kik azok az ők?
- Én nem megyek vissza abba a fegyelmi táborba, rosszabb mint a javító, vagy bármi más. – ellenkezek, és megfeszülnek a kezeim a pántokban.
- Csak maradj nyugton, mindjárt megérkezik a vezetőnk, és mindent elmagyaráz. – megvonom a vállamat, és próbálok nem feszengeni tovább. A fenéket! Próbálok kijutni innen, nem maradhatok a renddel sem. Két durranás, robbanás, szerintem, ami megrázza a helyiséget, és most már kétségbeesettebben próbálok kiszabadulni a helyről.
- Engedjetek el innen! Nem halljátok?! – rángatom magam, és végül tényleg sikerül ,az imáim meghallgattatnak, és elkezdenek veszett tempóban, kapkodva készülődni, és engem is leszednek az ágyról. Ekkor törnek be az ablakok is.
- Francba! Ránk találtak a templomosok! Vidd ki innen Leonardot! – valaki karon ragad, és elindulunk rohanva valamerre, leszakadunk egymástól, lövöldözések hangját hallom, de nem állok meg, rohanok tovább.
- Francba! Bárcsak rá tudtunk volna kötni az anymusra, így most nem kéne menekülnünk annyira! – sopánkodik a mellettem rohanó alak, én háztetőről, háztetőre ugrálok, ugye, a rutin.
- Dareon! – torpan meg a mellettem rohanó, mire én is megállok, a hideg is kiráz a másik alak nézésétől. Ha nem lenne a szívem a torkomban, azt mondanám, hogy az esetem. Vagyis…a szemei bejönnek, vagy mi. Mindegy!
- Siess, vidd tovább Leonardot, megtaláltak minket a templomosok! – mire a kék szemű előpattintott egy fegyvert a csuklójáról,és rohanva elindult felém, ellöktek, ezután csak annyira emlékszem, hogy lezuhantam az egyik sikátorba.
- Fuss Leonard! Menekülj! – mire fogtam magamat, és felkeltem, újra nekiálltam rohanni. Most már tudtam, hogy nem maradhatok ki ebből az egészből, úgy ahogy akartam… Így kénytelen voltam felkeresni a kapcsolatot a Renddel, újra. Sikerült, három hónap telt el azóta, és tudom, hogy ki volt az ősöm, állítják, hogy nála járt az alma. De , még csak a közelébe se járok az egésznek. Az útja elején járok, csak lopva megyünk magunknak kaját szerezni, tartjuk a kapcsolatot a Renddel, de csak óvatosan, hogy nehogy ránk találjanak a Templomosok. Megöltek abból a csapatból mindenkit, csak a teches csaj maradt, kaptunk két új embert, egy elemzőt, történelem szakit, és egy harcost. Szabad időmben, amikor nem a gépben vagyok, vele edzek.

Asassin and Templar

Wretched and divine

Kettősség. Nem szeretem, de már évek óta ez megy és néha magam sem tudom hogy mit teszek, és kinek a kedvéért. A magam kedvére dolgozok leginkább és próbálok túlélni. Mindenki vadászik rám, a besúgóra, a kémre és néha magam sem tudom biztosan ki vagyok igazán. Az biztos, hogy régen sem volt jobb a helyzet és az ősöm, ugyanebben a cipőben járt, mondhatni ez már már ilyen családi hagyomány nálunk.
Most viszont itt van Leonard és nekem el kellene döntenem hogy ki mellett is állok, kinek adom át a fiút. Az assasinoknak vagy a templomosoknak. Az időm java részében az assasinok mellett vagyok, és kémkedek de igazából... a templomosokkal élek inkább. Két oldallal játszom, és a nap minden percében figyelnem kell hogy ne buktassam le magam és nagyon fárasztó ez az átok. Mert az. Átok.
Leonardot elkapni dem volt egyszerű de nem volt lehetetlen sem, és nekem mint az egyik legjobbnak nem okozott túl nagy nehézséget és megszereztem. Az asassinokhoz került és most hogy a templomosok is rájuk akadtak nem tudom merre húzzak jobban. Nehéz ez....
Végül is rejtetten vezetem nyomra a templomosokat és magam is menekülök az asassinokkal, és végül elválok tőlük. Jelentést teszek a vezéremnek, és egy héttel később kerülök csak újra a bázisra amit megkaptam. Bíznak bennem, bár nem mindenki. Nekem az a kevés is elég. Nem vágyom bartokra és nem vágyom semmire, csak hogy végre kiszállhassak ebből az egészből ha megvan az Alma. Nem akarom az egész életemet azzal tölteni hogy hazugságok között vergődök és még a saját tökörképemnek is hazudok. Minden egyes nap és minden egyes reggel. A reggeli edzésre esek be egy nagy halom péksütivel és reggelivel.
- Helló banda! Leonard - biccentek, és nem lepődnek meg a jelenlétemen sem. Ide (is) tartozom de nem is. Mindenesetre összeismerkedek az új taggal és gyorsan képbe kerülök mindennel hogy mi történt.
- Leonard. Te rendben vagy?- lépek oda hozzá hiszen rajta kell tartanom a szemem. Nem hagyhatom el őt, hiszen ő vezethet el minket az Almához és ha az megvan.... meg kell semmisítenem. Akkor véget ér ez az egész.

Dareon & Leonard

We are Assassin's...

Az életben nem gondoltam volna ,hogy végül felbuggan itt, Dareon. Amikor megjelenik, épp a padlóról kapom össze magamat, mert a hangja megzavart, és így egy kicsit frusztráltabban is pillantok fel rá. Tudom, hogy a küldetésemre kellene koncentrálnom, és meg is kapom a lecseszést, amikor magamra maradok az edző teremben, bele is rúgok az egyik medicin labdába, inkább feszültség levezetésképp. A hajamba túrok, és a törölközővel próbálom felitatni az izzadságot az arcomról. Tartok egy kicsit Dareontól, még mindig élénken él bennem a menekülés napja, és nem tudom, hogy miért rontott nekem, vagyis… Azt mondják,hogy az áruló volt az, akit megölt. Vagy egyszerűen csak azért vagyok vele óvatos, mert annyira beszédesek a szemei. Bár tudnám, hogy közünk volt-e valaha korábban egymáshoz. Viszont, nagyon örülök a péksütiknek, állati éhes tudok lenni egy-egy ilyen edzés után, és máris elmarok egy üveg narancs levet, kávét majd a reggeli után.
- Mmmm! – nyögök fel, majd azzal a lendülettel félre is nyelek, és torok köszörülve kapom el a pillantásomat.
- Ühm…ja..ja, igen… - kicsit karcos hangon válaszolok a kérdésére. Majd fejcsóválva lépek egy lépést hátra, és kihúzom magamat, ahogy rá pillantok. Nem kihívón, magabiztosan.
- Nincs kedved edzeni, miután kicsit ülepedett a reggeli…? – kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud. Egész biztos, hogy sokat, tapasztalt pillantása van. Lehet, hogy volt már ő is a gépben, így fel lehet gyorsítani az ember képzését. A falmászásról is olyan technikákat tudtam meg, aminek a mai srácok is örülnének. Ránézek, és reménykedve mosolygok rá, de valahogy lehervad az arcomról a mosoly. Árnyékok mászkálnak előttem, mire teszek egy hessentő mozdulatot a kezemmel, és fejcsóválva hátrálok,emberek haladnak el mellettem, futnak, én pedig egyenesen, mintha az árral szemben haladnék. Felsorakozik előttem néhány katona, és ki-ki a saját fegyverével felém döf, mire megrándulva ejtem el a narancslevem, és hadonászok tovább, nagyon furcsa, mert látom Dareont is, és így… nem teljesen értem, hogy mi folyik körülöttem.
Nem tudom, hogy mennyire vagyok távol tőle, de talán megfogtam, elkaptam a vállát, így halványan még észlelem, hogy az ő karjaiba esek össze. Zihálok, és kapaszkodom a vállaiban, még magamnál vagyok!
A váll övébe fúrom az arcát, máskor összeestem, de most, adja az ég, hogy ne üssön ki ez a hülye effektus, vérzési effektnek nevezett hallucinációs izé.
- Minnnnndjááárt! – morgom a nyakába. Mégis össze csuklom, de legalább kapaszkodok, és magamnál vagyok valamennyire. Segélykérőn keresem Dareon pillantását, majd becsukom újra, nyitott szemmel sokkal rosszabb, mert a sasszem pillantásom is kiélesedett, mintha egy rohadt VR szemüvegen nézném az egészet. Csak , ez itt a saját belső , múltamé. Az, amikor a hangokat is látom… Az pont ilyen érzés lehet, ha belé kapaszkodom, legalább nem hadonászok feleslegesen. Nem akarok elájulni, nem vagyok egy mimóza alak, erős vagyok! Mégis, a puszta tény, hogy az ő jelenléte enyhít az agyamban levő zavaron, egyszerre tölt el nyugodtsággal, és aggodalommal.
Egy pillanatra olyan érzésem van, mintha magamra akarna hagyni, így utána kapok, és megszorítom a kezét, vagy a ruháját, amit érek. Aztán, sötétség.

Asassin and Templar

Wretched and divine

Nehéz így élni és létezni. A folyamatos kés élen táncolás, nem lehetek mindig tökéletes és rettegek a pillanattól hogy elrontom valamikor és minden kicsúszik a kezeimből. Összeomlik minden és elhussan az életem mint annak idején az ősömé is. Nem akarok az ő sorsára jutni és hiszem hogy én ennél okosabb tudok lenni és ki tudok szállni ebből az ördögi szituációból. Annyira végtelenül fáradt vagyok és egy két hétig csak nyaralnék. Kezdésként. Aztán ki tudja. A péksütire mindenki ugrik és így szerencsére elterelődik a figyelem rólam és kapok egy kis levegőt a többiektől, mert ki tudja miért kedvelnek. Néha nagyon fárasztó a figyelmük de tudom hogy ez ezzel jár és nem tehetek ellene semmit.
Az éppen edző Leonardra nézek ahogy félrenyel. Elmosolyodom. Ő is nehezen veszi a gép okozta nehézségeket. Én is voltam az anymusban és nem volt könnyű. Mondjuk előtte sem voltam a legrosszabb kondiban de a gép sokat javított az állóképességemen és azóta is edzek szorgalmasan. Muszáj hogy valami fix kapaszkodót találjak a helyzetben.
- Örülök hogy jól vagy. A templomosok mindent felkutatnak érted - jegyzem meg egy harapással a túrós táskámba. Nem akarok vele beszélgetni mélyebben, de mégis megszólít és tudom hogy nem lenne szabad megtennem. Nem engedhetek senkit magamhoz közel.
- Nem járnál jól velem.... - rázom meg a fejem. Veszélyes lenne, én mindkét fél harcmodorát vegyítve küzdök ami nem tiszta és nem szép, és semmi becsület sincs benne. Nem vagyok jó ellenfél senkinek.
- Leonard, Leonard! - kapok utána és próbálom megtartani.
- Figyelj, figyelj! Koncentrálj! Rám figyelj, a hangomra. A hangom, horgony. A horgony ide húz téged, szóval maradj velem légyszíves - ragadom meg a vállánál fogva, hogy engem figyeljen és kiszakadjon a múltbéli látomásokból.
- Kapaszkodj - teszem le a kis kanapéra mielőtt elvesztené a külvilágot.

Dareon & Leonard

We are Assassin's...

- Bár senki se tudná, hogy létezem. – szusszanok az italom felett, előbb a szomjamat oltom, majd utána fogom az éhséget csillapítani. Így legalább közelebbről is szemügyre vehetem Dareont. Miért tűnik ismerősnek? Ami persze azután következik… Nem számítottam rá. Persze, random törnek rám ezek a dolgok. Azt mondják, addig, amíg a dns-m nem emlékszik teljesen. Ez kicsit furcsa, az egész helyzet furcsa.  Altäiron nemrég zongoráztunk végig, nála volt az alma, őt is elárulta a mestere, és az egész testvériséget, mert az alma megbabonázta. Itt eltűnt az alma, nem tudom hova kerülhetett. De ott van, Altair haverja, bajtársa, Malik…? Ő lenne? Nem. Teljesen más a pillantása, és nem tudom. Figyelek, a hangjára igyekszem összpontosítani, még elkap, aztán ahogy lefektet, úgy érzem, hogy zuhanok a mélybe, miért ragaszkodom hozzá?! Az ágyamban ébredek,  kicsit szédelegve kelek fel, és megyek elintézni a dolgaimat, vak sötét van, de éhes vagyok. Mezítláb, hangtalanul haladok végig a konyhához, és ott még langyosnak érzem a lábast, mindegy, hogy mi van benne, így a szerzeményemmel együtt megyek fel a tetőre, és ülök ki a kedvenc helyemre, egy takaróba bugyolálva, a lábaimat török ülésbe húzva, a lábasnyi vacsorámmal. Éhen veszek, olyan éhes vagyok. Kiürítem a lábas tartalmát, és kicsit nyugodtabban ücsörgök, és bámulom a sötétséget, a távolban látszik a város fénye. Egy állati nagy gyártelepen vagyunk, persze az egész elhagyatott. Ékes bizonyíték a virágzó amerika hanyatló lenyomatának.
- Hm… a narancslé lent maradt. – szusszanok bosszúsan. Nem hasogat úgy a fejem, a csuklómra pillantok a hold ezüstös fényébe. Kaphattam fájdalom csillapítót.
Csendben maradok inkább, és gondolkodok, de leginkább üres fejjel magamba roskadtam. Nem jó az sem, ha folyamatosan ezen kattogok, hogy mi lett volna, ha vagy, miért nem megy minden azonnal úgy, ahogy az ősömnek? Miért nem tudom, hogy ki, kicsoda? Végül idefent állok neki gyakorolni, azokat a mozdulatokat, amikre emlékszem az őseimtől. Az első, rend alapító ősöm, remek harcos volt, nem hiszem, hogy nem venném fel a versenyt Dareonnal. Gőgős!

Asassin and Templar

Wretched and divine

- Az elég sokaknak jó lenne, nekem is néha elég lenne egy normális élet, mindenféle extráktól mentesen - sóhajtok fel, ahogy leteszem a poharam és hátradőlnék de aztán rátörnek az emlékek és próbálok fókusz lenni hogy ne a képekre figyeljen és ki tudjon belőle szakadni. Fontos hogy kötődjön és a horgonyt jelentem neki egy pillanatra.
Később egymagam maradok és fogalmam sincs mit csináljak. Fáradt vagyok. Pengeélen táncolok, és nem kell sok hogy elveszítsem az egyensúlyom. Kimegyek inkább a konyhába egy bögre teáért és aztán a gyárépület tetejére lépek. Tökéletesen tudok egyensúlyozni, egy modern asassin vagyok, és bírok minden képességgel, és még többel is, de mégis tagadnom kell. Tagadni és tettetni tovább mint amit eddig tettem.
Egyszer még becsekkoltam Leonardhoz de akkor még aludt. Most viszont a mozgásba feledkezem. A tetőn gyakorlok és elmélyedek a gondolataimban ahogy egy újabb alak ül ki oda, nem veszem észre egyből, csak később ahogy megszólal.
- Leonard - köszönök neki ahogy azonnal abbahagyom amit csinálok. Az én edzéstervem nem éppen könnyű és nem is kifejezetten a rendünkre jellemző. A templomosok stílusát is övezem a mozgásomban.
- Hogy érzed magad? - kérdezem ahogy felkapom a termoszom és beleiszom. Nem szeretek mindenki előtt edzeni több okból sem. Ez az egyik, a másik viszont hogy nem árulhatom el magam.
- Mikor jöttél? - kérdezem, csak amiatt hogy mennyit láthatott.

Dareon & Leonard

We are Assassin's...

Fáradt vagyok még mindig, ki merítenek ezek a múlt béli látogatások, valahol még tetszik is, hiszen egy olyan világban járok, amire már senki sem emlékszik, de zavaró is. Zavaró , mert összefolyik a jelenem, és az ősöm múltja. Új nekem ez az egész. Szinte alszom, egész nap, ha pedig épp az előírt pihenést tartom, akkor kiképzés van, tesztelnek, hogy mennyire ébredt fel az erőm, a tudásom.
Egyedül próbálok túl lenni egy kisebb emlék rohamon, így nem hallom, hogy más is lenne itt rajtam kívül, persze az ebédet azt elfogyasztottam, finom volt, akárki is készítette. Szomjas lettem, de nem annyira,hogy azonnal le loholjak, gyakorolni akarnék, de megijedek, ahogy a nevemen szólítanak.
- Dareon… - ismerem meg a hangját, és megnyugszom egy kissé. Leülök a korábbi helyemre, és az üres lábosra pillantok.
- Nem tudom, éhes voltam. – vonom meg a vállamat, és el pillantok a távoli város fényeire. – Annyira szeretnék kikapcsolódni, inni…úgy értem, hogy meg fogok bolondulni. – felkelek, és a tető széléig sétálok, de nem lépek fel annak peremére, csak megállok a korlát belső oldalán, innen pillantok Dareonra.
- Vigyél ki, vagy gyakorolj velem. – kerüli a gyakorlást valamiért, így tudom ,hogy a ki vitelemet fogja választani, ki kell, hogy vigyen, vagy magam fogok ki menni, meg fogom tudni oldani. Nem zárhatnak be ide örökké, noha tudom, hogy a legutóbbi rajta ütés, amit épphogy túl éltem, elég figyelmeztető ok lehetne, hogy ne legyek meggondolatlan.
Felülök a peremre, háttal a sötétségnek, és őt figyelem. Nem látom a szemeit, de emlékszem, eleget figyeltem őt, mélyre ható kék szemek, tele bölcsességgel.
- Neked ki volt az ősöd? – ő bizonyára túl van ezen a gépbe fekvős dolgon. Kíváncsi vagyok rá, tudni akarom ,hogy miért vonz annyira. Megvakarom a meztelen vállamat, és fáradtan sóhajtok fel, egyáltalán nem fázom. A vállam felett pillantok el újra a város irányába.

Asassin and Templar

Wretched and divine

Ettől a kettőségtől... nagyon meg tudok borulni és nincs egy hely ahol ki tudnám magam pihenni rendesen. A templomosoknak eljátszom hogy velük vagyok és ugyanezt megteszem az assassinok között is, ugyanakkor én senkivel sem vagyok. Én nem csak megtalálni akarom azt az almát, hanem elpusztítani teljesen, hogy ne használhassa fel senki gonosz célokra és tudom hogy bele fogok halni ebbe. Nem ismeretlen a sorsom előttem, és nem riadok meg tőle.
Tudom, mit kell tennem, csak nehéz....
Éppen ezért edzésbe próbálom fojtani magam, hisze Leonard is biztonságban van most itt az assassinok között. Még nem kaptam új megbízást.
A szavaira azonnal abbahagyom a gyakorlást, nem kell hogy lássák hogyan küzdök, meggyalázva az ősi technikákat és kombinálva a halálos praktikákkal. Udvariassággal még nem öltek embert soha.
- Nehéz ez a helyzet. Mindenkinek az, de előbb utóbb meg lehet szokni és ha már nem lesz ennyire intenzív a gép akkor könnyebb lesz sokkal... - sóhajtok fel, hiszen ezen mind átestünk, és akikben értékeset láttak azt itt tartották. Akikben nem.... hát ők sosem kerültek már elő többé. Én is csak egy halálra ítélt voltam a sokból.
- Nem lehet, Leonard - csóválom meg a fejem egy kicsit ahogy vissza veszem a felsőmet és tőle nem messze ülök le a párkányra.
- Veszélyes most kimenni, szóval légyszíves értsd meg. Te vagy a kulcsa annak hogy mi találjuk meg az almát vagy ők és nem akarunk kockáztatni. Nagyon szépen haladsz az emlékezéssel.... Bírd ki még egy kicsit - dorgálom meg szelíden, de ha kell nem esik nehezemre legyűrni sem, hogy itt maradjon és bezárni a szobájába. Nem szívesen tenném meg, de megtenném.
- Az nem számít. Nem én voltam akit kerestek, de hasznos vagyok nekik hogy nyomra vezessem őket, és elvittem őket hozzád.... - válaszolok diplomatikusan, hiszen... én csak ki akarok szakadni ebből az egészből és mindent meg is teszek érte. Nem számít ki az ősöm, nem kell tudnia. Nem kell hogy nehezebb legyen mindenkinek, a tudás miatt.

Dareon & Leonard

We are Assassin's...

Csak ő is azt hajtogatja mint a többiek, majd idővel könnyebb lesz, ha megszoktam a vérzés effektet és az érzékeim is kiteljesedtek. Mégis borzalmas. Mintha amikor aludnék, akkor is a gépben lennék, és folyamatosan másznék, vagy a bizalom ugrásban zuhannék megállíthatatlanul. A körvonalait látom, amikor borostyán sárgán villan a tekintetem, és egy pillanatra kristály tisztán látom az éjszakát és az ő arcát is, a kék szemeit. De biztos vagyok benne, hogy csak az illúzió. A korlát peremén ülve dörzsölöm meg a szemeimet.
Mire visszapillantok a város fényeiről, amik kicsi pontok, addigra mellém ül, érzem a jelenlétét és rá nézek.
-Nem akarsz gyakorolni velem, pedig Bart azt mondta, hogy jó lenne, ha gyakorolnám a mozdulatokat akkor is, amikor ébren vagyok. Állítólag ez is segít. – morgom az utolsó mondatot az orrom alatt.
Mit képzeltem! Itt, barátságot kötni? Ugyan már! Csak az alma, az alma és az alma!
Tehetetlenül sóhajtok.
- Kártyázz velem, vagy… akármi. Meg fogok örülni, ha vissza kell feküdnöm aludni. Lassan nem tudom, hogy mi az álom és… - megint egy villanás, ezúttal kristálytisztán látom a tekintetét és az arcát is, mire meghökkenek. Látom az összes repedést a lapos tetőn, a kis bogarat, és zavarja a fülemet a távoli tücsök ciripelés, és hallom ahogy egy róka levadássza az egeret. Hirtelen tapasztom a fülemre a tenyeremet és inog meg az egyensúlyom, hátra dőlök, és a csillagokat is fényesebben látom.
Meglepett kiáltás hagyja el a torkomat és nekem annyi! Ki fogok purcanni! Lapos leszek mint egy kilapított béka!
-Dar! – már azt sem tudom, hogy valós-e amit átélek. Minden esetre, órákkal később a vizsgáló szobában ébredek, ahol az orvos elmagyarázza, hogy feléled a véremben az assassin dns, különösen a vérvonalamhoz köthető áldás. Élesebb érzékek, látás, éjszaka is, és a hallás is. Ez azt jelenti, hogy borostyán színűvé válik éjjel a tekintetem és mindent látok, a legapróbb kisállatot is, vagy bogarat, bármit.
Csak a fejem ne hasogatna ennyire az éles fénytől!
-Ja, frankó! Napszemüveged is van? Mert ez így nem buli… - morgok fel türelmetlenül, meg ha tovább világít a szemembe a kis lámpával, akkor a seggébe fogom feldugni.
- Dareon hol van? – kíváncsiskodom.