-Bassza meg -morgok csak úgy magam elé az üres étkezőnek. Épp csak visszaértem egy küldetésről, le vagyok alaposan strapálva, szinte mindenhol kötések borítanak és mégsem a szobámban vagy az orvosi részlegen vagyok ágyhoz kötve. Nem bírtam a bezártságot és pláne nem akartam álmatlanul fetrengeni. Akárhogy próbáltam, nem akart az alvás menni. Az a személy forgott a gondolataim között és gyűlölöm magam érte. A sebeim bár az ízlésemnek túl lassan, de mégis stabilan gyógyulnak annak ellenére is, hogy éppen a harmadik pohár whisky végét döntöm le. Nem tudom kiverni a gondolatokat a fejemből és semmit sem segít, hogy nem tudom magam lemozogni vagy leülni meditálni. Sehogy sem jó és végül muszáj volt valamerre mennem, mielőtt elkezdek oszlopokat szétverni. Leküldöm az ital végét és lecsapom a poharat. Messzire visszhangzik, de úgysem hallja most senki, ilyen korán hajnalban.
Már két hete hogy Kanda elutazott. Tudom hogy tud magára vigyázni és nem kell őt félteni, de mégsem vagyoknyugodt és gyakran sétálok az erődben hogy lássam amikor visszatér. Nem mintha... olyan jóban lennénk, mert vele nem lehet igazán barátkozni. Nem olyan nyitott, de erős harcos, és csodálom az akaraterejét, ami lábon tartja akkor is ha az ereje már nem. Mindig rideg és elutasító de ettől függetlenül, aggódom érte, és várom a helyzetjelentést a többiekkel hogy mikor tér vissza végre. Valamikor későn jön a hír hogy visszatért, és mindent eldobva szaladok le hogy magam lássam, hiszen aggódtam érte. Nincs az orvosi részlegen így a szobája felé szaladok, de ott sincs. Kifulladva állok meg és támaszkodom a térdeimre hogy mégis hol a fenébe lehet de ekkor csapódást hallok meg és végül is elindulok lefelé. Talán a könyvtárban? Ebédlőben?Bár ahhoz későn vagy, vagy éppen korán. Mondjuk mindegy, én sem tudok aludni és aligha tehet nekem érte szemrehányást. Az ebédlőben találom meg végül, és elmosolyodom. - Kanda! Mikor érkeztél? - üdvözlöm barátságosan, pedig tudom hogy el fog hajtani de közelebb lépek hozzá. Nem kellene innia olyankor még barátságtalanabb mint szokott lenni. - Nem találkoztál Leenalie-val az úton? - kérdezem mert ő is kiment két nappal ezelőtt. Nem tudom merre lehet és érte is aggódom természetesen. Persze, mindenkiért leginkább de értük jobban. Közelebbi ismeretség.
Gyorsan leráztam Komui-t az anyáskodásával és nem vártam meg, hogy még egy előadást tartson arról, vigyáznom kéne magamra. Tudom jól, hogy nem fog a végtelenségig kitartani a gyógyulási képességem és vele az életerőm, de igazából nincs miért kitartson. Nem is akarok sokáig élni, gyűlölöm ezt a helyet és nem akarok itt lenni. Leenalie-t kedvelem itt egyedül valamennyire és aki miatt az egész megérte volna, régen halott. Halott, mert megöltem. Egyedül gubbasztok, de nem sokkal később, hogy letettem az üres poharat, sietős közeledő léptek zaját továbbítja a visszhang. És amilyen szerencsém van, a Tökmag lesz az, vagy a Nyúl. Már éppen újratöltenék, amikor nyílik az ajtó és beszalad az ősz kobak. Valahogy sejtettem. Amíg ideér, meg is töltöm a poharat. -Tökmag. Egy órája -adok egy vérszegény választ, most még igazán csípkelődni sincs kedvem. Csak egy kicsit, vagy ha felhúz, akkor lecsapom a fejét, akármit is fog érte szólni Komui vagy Tiedoll. -Nem láttam. Tessék, élek, most már takarodhatsz. Későn van -morgom, ahogy az ajkaimhoz emelem az italt és belekortyolok. Az alkohol marása kicsit segít, de hogy min, azt magam sem tudom.
Nem tudom néha megfogalmazni miért töröm magam, de Kanda is megérdemli hogy foglalkozzanak vele, és annak ellenére a barátom hogy néha mennyire goromba és felületes. Tudom hogy nem hagyna cserben, még ha sokszor hozzám vágjah hogy alacsonyvagyok, és tökmag ahogy hív de hiszej benne hogy azért nem jelelntek neki olyan keveset hogy csak úgy hagyjon valahol meghalni. Megértem Kanda fájdalmt, hiszen borzasztó amit tettek vele és a párjával, ahogyan az is ahogy velem bántak csak mert felmerült a gyanú hogy én vagyok a 14. Soha nem éreztem magam Noénak és nem tudom miért hitte el bárki is hogy az lehetek. - Oh, és nem...sérültél meg nagyon? - kérdezem óvatosan, hiszen nem látok rajta kötésnyomokat és tudom hogy gyorsan gyógyul, de ettől még valahol aggódok érte. Meg mindenkiért aki itt él, mert Mana halála után, ők lettek azok, akik fontosak nekem. Leenalie is fontos és épp ezért aggódom érte is. - Tudom hogy későn van de nem tudok aludni, mert zavar sok minden - válaszolok ahogy letelepszem tőle távolabb de nem megyek ak özelébe túlzottan. Nagyot tud ütni ha goromba. - Kanda. Miért vagy velem ennyire elutasító? - pillantok rá szomorúan. Nem értem, de érteni akarom, és nem fogadom el reakciónak hogy mert ilyen és kész. Valamit nem mond el nekem.
Komolyan nem értem, miért nem hagy békén. Senki sem hagy békén, amikor csak ennyit akarok. A Tökmag és a Nyúl, ahogyan a Rend vagy.... Ő. Nem csak az emléke kísért, de a virágok is. A kurva virágok. Ledöntöm az utolsó gondolattal együtt az utolsó kortyot is, mielőtt a Tökmag ideér és már újra is töltök, mert szükségem lesz rá, ha nem akarom azonnal lecsapni. Még ha vissza is kell azonnal mennem a gyengélkedőre és magammal rángatni őt is, mert nem úszta meg sérülések nélkül. Még a lebaszást is hajlandó vagyok végighallgatni, ha befogja a száját. Ilyenkor túlságosan emlékeztet Rá és nem bírom elviselni. Kérdésére ráfüggesztem a pillantásom egy percre, csak azután válaszolok, amikor már elfordultam tőle. Nem kell lássa azzal az átkozott szemével, hogy hazudok. -Nem -vetem oda, de csak azért, hogy minél hamarabb békén hagyjon. Nem is értem, miért aggódik, amikor semmilyen okot nem adok rá és nem is akarom, hogy aggódjon. Felejtsenek el, amilyen gyorsan csak lehet, ha egyszer meghalok és legyek is elfelejtve most már tényleg. Egyszer már visszarángattak és nem akarok harmadszorra is a Rend szolgálatába állni, mert akkor a saját két kezemmel fogom lerombolni az egészet. Soha többet. -Mert gyenge vagy -iszom megint. Annak tartom amúgy is, de ezzel magamat is minősítem. Hiszen én voltam itt előbb zuginni magányosan, mert nem tudtam aludni a múlt miatt, amit nem tudok száműzni vagy megsemmisíteni. De ha vissza mer szólni, hogy ezt rám is mondhatná, esküszöm ketté vágom. Vagy négybe, az már mellékes. -Mert csak. Idegesítő vagy -villantok rá egy jól érthető "nem kedvellek" pillantást. Hagynám is ennyiben az egészet, de a közénk ülő kínos csönd és a tekintete rajtam végül hosszabb válaszra késztet. -Emlékeztetsz rá -ajánlom, hogy ennyi elég legyen neki, ha már tudja, hogy kiről is beszélek. Már közvetlenül ébredés után is mogorva voltam, de Ő segített valamelyest megbékélnem a helyzettel, de ami utána történt.... Nem tudom elviselni az emlékeket.
Nem tudom, mit mondhatnék még, és miért ennyire ellenséges Kanda de tudom hogy valamiféle köze lehet.... hozzá is. Szoros, és szomorú kapcsolat lehet közöttük, és nem tudom még mit gondoljak róla. Kanda boldogtalan és nagyon dühös ember, de nem rossz, vagy gonosz csak más... mint mi. Tudom jól, minden embernek megvan a maga tragédiája, nekem is. Cross, és a sajátos gondoskodása Manny halála után... Nem volt könnyű. Megcsóválom a fejem ahogy zsigerből válaszol, és elutasító. Beletúrok a fehér hajba, és elfordulok egy picit. - Kanda.... - de nem erőltetem, csak csendbe burkolózom, és hagyom hadd iszogasson. Sokan befogadtak, és itt otthonra leltem, de vannak akik még mindig szörnyetegnek tartanak engem, mert a karom... vagyis a szemem. A szemem reagál ha démon van a közelben és az Ezeréves Gróf sem hagyja hidegen. Ennek áldásnak kellene lennie, de sokszor csak átokként érzem, és nem vagyok benne biztos hogy nekem itt a helyem. Csak rosszabb lett minden, mióta itt vagyok. - Miért tartassz gyengének, Kanda? Mi okod van rá hogy gyűlölj engem? - kérdezem halkan, kis hallgatás után, és már nem próbálom meg a kedves mosolyt, úgysem sikerülne. A lelkesedésem kissé alább hagyott, ahogy visszacsapódtam róla, mint a tenger a zord sziklákról. Kanda, merev és kérlelhetetlen. - Nem akarod, hogy itt legyek vagy inkább te nem akarsz itt lenni? - faggatom tovább, de meglep ahogy Almát említi. Hasonlítanék rá? Nocsak. - Nem hiszem hogy... nem vagyok rá méltó - sóhajtom, ahogy magam is elmerengek egy kcisit. Biztosan hiányzik neki. Elvégre.... majdnem testvérek voltak.
Nem kérte senki, hogy ide jöjjön pesztrálni engem a Tökmag, de azért neki mégis ide kellett jönnie rajtam levezetni a hős kényszereit. Fogalmam sincs, mit kell még tennem, hogy végre felfogja, nem én vagyok a megfelelő ember, hogy a hős komplexusait rajtam élje ki. -Tökmag -vetem oda a nevem emlegetésére, mert tudom, hogy csak elkeseredésében próbál valamit reagálni rám, de nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy visszakérdezek. El akarom üldözni, nem még itt tartani hajnalok hajnalán, amikor egyedül akarok lenni. -Mert az vagy és ok nélkül gyűlöllek -Igazából mindenkivel így viselkedek, nem különlegesebb, mint bárki más. Mindenki ugyanannyira idegesít és mindenkit ugyanannyira a pokolra kívánok. Csak egy valakit nem, mert ő már amúgy is ott van. Nekünk nem jár végső pihenés és nem jár mennyország. Már ha egyáltalán létezik az ilyesmi. -Is -köröztetem az italt a pohár alján, mielőtt felhajtanám. Őt is gyűlölöm, magamat is gyűlölöm, ezt a helyet pedig pláne gyűlölöm. Azért maradok csak és nem hagyom el a Rendet, mert bárhol megtalálnak és mert egy magamfajtának máshol még annyi helye sincs, mint itt. És vezekelnem kell a bűneimért, máshogy nincs esélyem. -Egyértelműen nem vagy rá méltó, senki sem méltó rá. Még egy olyan, mint ő nincs. De attól még ugyanannyira tenyérbemászóan pozitív és vidám vagy, mintha nem lenne holnap és így nem tudsz nem rá emlékeztetni -morgok most már nem csak ellenségességgel a hangomban, hanem feltörő haraggal, ahogy szorítom a poharat. Szerencsére nem törik el. Még. Alapvetően kevésbé vagyok agresszív, mióta sikerült Almát végső nyugalomra helyeznünk és nem szenved már tovább, de most mégis felbuknak bennem a régi sérelmek, amiket nem tudok máshogyan kezelni, csak az őszinteséget elősegítő itallal.
Tárgy: Late night talks 
-Bassza meg -morgok csak úgy magam elé az üres étkezőnek. Épp csak visszaértem egy küldetésről, le vagyok alaposan strapálva, szinte mindenhol kötések borítanak és mégsem a szobámban vagy az orvosi részlegen vagyok ágyhoz kötve. Nem bírtam a bezártságot és pláne nem akartam álmatlanul fetrengeni. Akárhogy próbáltam, nem akart az alvás menni. Az a személy forgott a gondolataim között és gyűlölöm magam érte.
